9

FIRENZE, 1497 ÁPRILISA

A pestis.

Bernardo del Nero, a köztársaság főparancsnoka roppant óvatosan ejtette ki ezt a szót. Csak a városnegyedek priorjai voltak jelen. Az Ötszázak terme szinte kongott az ürességtől. Bernardo hangja visszaverődött a magas, kazettás mennyezetről, s valóságos istencsapásaként zuhant a priorokra. Az ajtókat belülről kulcsra zárták, hogy e szűk körön kívül senki más ne értesüljön a történtekről.

– A hír igaz, több megbízható doktor is megerősítette. Most az a dolgunk, hogy megállítsuk a ragály terjedését.

A fapadok hangosan nyikorogtak az izgatottan fészkelődő priorok alatt. A jelenlévők egymásra tekintettek, hátha a másik arcáról leolvashatják a cáfolatát mindannak, amit az imént hallottak. Egyre hangosabb lett a zsibongás, és vele együtt erősödött a kíváncsiság. Elsőként Pierantonio Carnesecchi szólalt meg, aki régebben, Lorenzo idejében maga is betöltötte a főparancsnoki tisztet.

– Mióta tart?

Már a Sforzák udvarában, a járványügyi tanácsban megtanulta, hogy ilyenkor nemhogy a napok, de az órák is számítanak. Mielőbb meg kell hozni az első intézkedéseket. Méghozzá úgy, hogy közben ne keltsenek pánikot a nép körében. Ha a kór elterjed, az csakugyan romlásba döntheti Firenzét, de ugyanez történik akkor is, ha az embereken úrrá lesz a félelem. Az üzleti élet leáll, a bankárok, kereskedők és mindenki más, aki csak teheti, elmenekül a városból, a házakat elhagyják, s a bűnözés úgy önt el mindent, akár az áradó folyó. Az öregek még emlékeztek a pestisre, amely az előző évszázadban szörnyű pusztítást vitt végbe Firenzében, csaknem teljesen kiirtva a város lakosságát, s történeteiket még ma is rettegéssel hallgatták.

– A jelentésekből az derül ki, hogy az első esetet néhány hete észlelték – felelte ingerülten a főparancsnok. – Serristoriék careggi birtokán betegedett meg egy istállófiú meg az öreg Serristori egyik lánya. Először harmadnapos hideglelésre gyanakodtak, de szerencsére orvost hívtak a lányhoz. A doktor meg elhívta egy kollégáját, és együtt értékelték a helyzetet. Állítólag mások is elkapták a kórt a cselédségből.

– Hány halott van?

– Egyelőre három. Serristori lánya, az istállófiú és még egy férfi, akire a mezőn találtak rá. Félelmében megszökött a házból.

– Ha ilyen elszigetelt esetről van szó, akkor még nem beszélhetünk járványról… – jegyezte meg a nemes Albizi némi reménységgel a hangjában.

– A pestis olyan sebesen száguld a levegőben, akár a sirokkó – figyelmeztette komoran Carnesecchi –, és amikor látjuk, hogy ideért, már késő.

– Akkor mit tehetünk? – kérdezte reszketve az öreg Albizi.

– Felkeressük Girolamo testvért – zárta le a vitát a főparancsnok –, hogy amint ilyen szomorú alkalmakkor szokás, nevezzen ki egy járványügyi biztost. Ti pedig egyelőre hallgassatok, mint a sír, mindarról, ami itt elhangzott.

– Valójában neked kellene kinevezni a biztost, Bernardo. Vagy talán lemondtál a rangoddal járó kiváltságokról, hogy majd a mennyben nyerd el jutalmadat? – szólt közbe Carnesecchi.

A jelenlévők egyike köhintéssel próbálta palástolni nevethetnékjét, a főparancsnok arca pedig elvörösödött a dühtől és a szégyentől. Carnesecchi észrevette ezt, s úgy ítélte meg, hogy ennyi most elég lesz.

– Girolamo testvér és a Jóisten majd megmondják, mi a teendő, nem hinném, hogy bárki kételkedni merészelne szentséges döntéseikben – jelentette ki megvetően Bernardo del Nero.

Carnesecchi a fejét ingatta, de nem szállhatott szembe túlságosan nyíltan Bernardóval, mert ez azt jelentette volna, hogy magával Savonarolával dacol. Emiatt pedig hazaárulással vádolhatták, és családostul száműzhették, vagy akár rosszabbra is számíthatott. A főparancsnok a Siránkozók egyik titkos vezére volt; ezek a fanatikus bandák egész Firenzét rettegésben tartották, minden alkalmat kihasználtak, hogy erőszakkal érvényesítsék Savonarola akaratát, s olykor az ő nevében olyan gaztetteket is elkövettek, melyek csakis saját érdekeiket szolgálták. Ebben az időben nem sok kellett hozzá, hogy valakinek kötelet vessenek a nyakába vagy nyilvánosan halálra korbácsolják – még azokkal is megtörténhetett ilyesmi, akik olyan fontos tisztséget töltöttek be, mint Carnesecchi, aki most a térdére csapott, majd felállt.

– Ezek szerint a pestises keléseinket fogjuk felajánlani, hogy kiérdemeljük a mennyek országát, Bernardo – mondta.

– Éljen Jézus, Firenze királya, a mi urunk és megváltónk! – kiáltotta Albizi magasba emelt kézzel. Az idős férfi figyelmét elkerülte a Carnesecchi szavaiban bujkáló, gyilkos irónia. Bernardo del Nero viszont úgy döntött, nem törődik a provokációval, így csupán bólintott.

– Ámen – mondták a jelenlevők.

Amint Carnesecchi kilépett az épületből – amelyet ő továbbra is Palazzo della Signoria néven emlegetett, akárcsak a Mediciek idejében –, megvetően a földre köpött. Fülében még ott visszhangzott a vén szentfazék Albizi kiáltása. Immár a legközönségesebb vétségeket is a város új vezetője, Savonarola törvényei szerint büntették. Ha valaki szodómiát követett el, halálra ítélték, noha pár évvel korábban még megúszhatta pénzbüntetéssel. Ha valaki kamatra kölcsönzött pénzt, minden vagyonát elkobozták, pedig Firenze éppen e tevékenységnek köszönhette a gazdagságát. Ha valaki káromkodott, kivágták a nyelvét. Ezek az új szabályok már nem a városállam alkotmányán alapultak, hanem Krisztus szavain, pontosabban azok Savonarola-féle értelmezésén. A törvények kiterjedtek a különféle foglalkozások gyakorlására is. Ha egy ügyvéd hazudott az ügyfele érdekében – ami évszázadok óta bevett és elfogadott szokás volt –, ugyanazt a büntetést kapta, mint a bűnös, akit védett. És a legkiválóbb festők és írók közül is sokan rákényszerültek, hogy elégessék műveiket, mert máskülönben ők maguk kerültek volna máglyára.

Maga Carnesecchi is megvásárolt Sandro Botticellitől egy Ádámot és Évát ábrázoló képet – nem kevesebb mint százötven scudót fizetett érte –, s most kénytelen volt nyilvánosan tűzre vetni. Ez idő tájt elég volt megfesteni egy aktképet vagy megírni egy szerelmes költeményt, hogy az embert üldözzék, elítéljék, majd pedig kénytelen legyen a legaljasabb söpredékkel megosztani a Stinche néven ismert börtön sötét, szűk celláit, ahonnan soha senkinek nem sikerült megszöknie. Innen csak láncra verve távozhattak a rabok, akiket a via Ghibellinán keresztül a Zecca-toronyhoz vezettek. Itt egy hóhér és egy szerzetes várt rájuk – az egyik bárddal, a másik az Evangéliummal a kezében, mindketten csuklyával a fejükön –, hogy még egyszer, utoljára testi-lelki vigaszban részesítsék a bűnösöket.

Carnesecchi annyira belemerült töprengésébe, hogy kis híján nekiment a tekintélyes méretű Judit-szobornak, Donatello mester alkotásának. A Holofernész fejét levágó hősnő a nép győzelmét jelképezte a zsarnokok felett. Savonarola a főkapu elé állíttatta a szobrot; figyelmeztetés volt ez a firenzeieknek, és a megvetés gesztusa a Mediciek iránt, akiktől a műalkotást elkobozta.

A csípős hideg behatolt Carnesecchi gyapjúval bélelt, vastag köpenye alá, ám a prior ezt jó jelnek tartotta, mert a hűvös levegő állítólag nem kedvez a pestisnek. A családját mindenesetre már elküldte vidéki birtokukra, Cascia di Reggellóba, ahová még az előző századbeli nagy pestis sem ért el. Azután eszébe jutott a vendége, aki nemrég kereste fel nagy titokban városi házában. Így legalább a látogató szabadabban mozoghat, és nagyobb biztonságban lehet. Még Carnesecchi felesége sem tudta, kiről van szó. Isten áldja az öreg Ince pápát, aki bíborossá nevezte ki az illetőt, és sújtsa kárhozattal a Borgia famíliából való új pápát, aki ellenségének tekinti, gondolta most a prior.

Az új Ötszázak terme ablakából, amelyet csupán egyszerű vászonfüggöny takart el, Bernardo del Nero, a főparancsnok figyelte a sietős léptekkel távolodó Pierantonio Carnesecchit, aki a térről a régi piac felé indult. Bernardo félig elbújt az ablak egyik oldalán magasodó márványoszlop mögé. A másik oszlop mögött egy csuklyás alak állt, aki nemrég lépett be a terembe egy rejtekajtón keresztül.

– Carnesecchi veszedelmes ember, Girolamo testvér.

– Nem azoktól kell félnünk, akik nyíltan ellenünk szegülnek, hanem azoktól, akik az árnyékban csúsznak-másznak, akár a kígyó, a sátán jelképe. Carnesecchi ugyanúgy visszatér majd hozzánk, mint a többiek. A Diadalmas Krisztus hívásának nem lehet ellenállni. De azért mindenesetre diszkréten kövesse valaki.

– Így lesz, atyám. És mi legyen a pestissel? Kinevezhetnénk járványügyi biztosnak Albizit: jámbor férfiú, és amióta visszavonult az üzlettől, örökösen valami tisztség után áhítozik.

– Tamás doktor, az aquinói nem sorolta a türelmet a teológiai erények közé, de nem tévedett volna, ha megteszi. Legyen hát Albizi, de én jelentem be, méghozzá a San Marcóban. Tudod, Bernardo, a pestis Isten büntetése. Ugyanilyen csapás sújtott le Egyiptomra Mózes által. Rajtunk múlik, az imáinkon és a bűnbánatunkon, hogy a büntetés szörnyű lesz-e, pusztító, vagy csupán szerény figyelmeztetés.

– Nem értem, atyám.

– Isten szólt hozzám! – felelte izgatottan a barát. – Azt mondta, csak akkor kíméli meg az emberiséget, ha megbánjuk bűneinket és szüntelenül könyörgünk az ő végtelen kegyelméért.

Bernardo letérdelt, és megcsókolta a csontos, dermedt kezet, aztán akaratlanul is a barát lábfejére téved a tekintete, amely lilás volt a hidegtől. Firenzében azt beszélték, hogy Girolamo testvér mindössze ciliciumot és fekete alsónadrágot visel a csuha alatt, és csak vasárnaponként, a mise előtt mosakszik, nehogy fölöslegesen hozzáérjen az ágyékához.

Másnap váratlan hideghullám tört a városra, hóeséssel. Donato Albizi, aki odavolt az örömtől, hogy ilyen fontos tisztséghez jutott, egyszerű, térd alá érő fekete bársonykabátban jelent meg a Palazzo della Signoriában. Vörös sapkája eltakarta a koponyáját elcsúfító barna foltokat, és megvédte a fejét a csípős hidegtől. Albizi tiszteletben tartotta ugyan Savonarola rendelkezéseit, amelyek tiltottak minden fényűzést, de úgy vélte, helyénvaló, ha nyakába akasztja aranyláncát, rajta a koncentrikus gyűrűkkel körülvett félgömbbel. Ez volt a címere; két évszázada vásárolta egyik őse, aki gyapjúkereskedelemből gazdagodott meg.

Előrehaladott kora ellenére Albizi térdre borult Girolamo Savonarola előtt, aki Lorenzo de’ Medici egykori karosszékét foglalta el. Csupán két fegyveres őrködött a barát mellett a köztársaság egyenruhájában, földre támasztott alabárddal. Savonarolának nem voltak saját testőrei, egyedül járt-kelt, legfeljebb két-három szerzetes kísérte. Úgy vélte, nincs szüksége védelemre, hiszen vele van Isten.

– Járványügyi biztosként az lesz az első dolgod, hogy a mise után lezárod a Careggi felé vezető utat. Tíz íjászszázaddal körbeveszed a falut, senki sem lépheti át a határt, aki megteszi, arra halálbüntetés vár. Lövészeket is kapsz, bár nem sok hasznukat venni, de a lövés zaja jobban megijeszti a falusiakat, mint az íjak fenyegetése. Mától számítva negyven napig tart a karantén, aztán majd meglátjuk, mit tegyünk. A kegyelmes Isten majd tudatja velem, mi a legjobb nekünk, bűnösöknek.

– És ha a ragály mégis elterjed?

Savonarola elmosolyodott, a főparancsnok pedig követte a példáját.

– Idehallgass, Donato, a mennydörgés, a villámcsapás és minden lehetséges szerencsétlenség, köztük a pestis is a Mindenható eszköze, amellyel azokat sújtja, akiket meg akar váltani. Te talán nem akarsz a megváltottak közé tartozni?

– Én csak azt akarom, amit ön, atyám, meg az Úr, az én Istenem – dadogta Donato Albizi.