49

FIRENZE, 1498. FEBRUÁR 15-TŐL

– Ülj le, Ferruccio.

A felszólítás meglepte, miként azon is elcsodálkozott, milyen közönnyel fogadta – legalábbis látszólag – a gyermek születését a barát. Pedig igazán örömmel tölthetné el, hogy Isten újabb teremtménye jött a világra.

Most, hogy ott állt Savonarola előtt, úgy érezte, nem is hetek, hanem évek teltek el legutóbbi találkozásuk óta. A barát amúgy is sovány, beesett arcán most már a felső fogsor körvonalai is látszottak, szeme pedig olyan nedvesen csillogott, mint az öregeknek. Remegett a keze, amikor átnyújtott Ferrucciónak egy papírtekercset.

– A Könyörületesség Tiszteletre méltó Testvériségétől.

A hangja sem csengett már olyan tisztán, mint amikor a szószékről egészen a mennyezetig szárnyalt, aztán csigavonalban leszállt az oszlopok között, és egyenesen az emberek lelkébe hatolt. Rekedtes lett, és nem a torkából jött, hanem a gyomrából.

– Még kedvesek is, arra kérnek, hogy engedélyezzem magamnak a megérdemelt pihenést, de én csak egyféle pihenést ismerek: az örök nyugalmat. Arra biztatnak, hogy menjek el volterrai testvéreikhez, akiknek szükségük van jó szavakra, mivel sokakat elvitt az éhség és a hideg. De én – folytatta, és a szeme felcsillant egy pillanatra – az élőknek akarok beszélni! A rothadt húst meghagyom a férgeknek…

– Akkor ne menjen, atyám.

– Olvasd el ezt is, meg ezt, meg ezt.

Savonarola köhögött egyet, aztán egy csomó levelet tolt Ferruccio elé. Némelyiket pergamenre írták, mások négyrét voltak hajtva. Ferruccio megnézte a fejléceket: a gyapjúfonók céhe, a kelmeárusoké, a bíróké és a jegyzőké, de még a céhek priorátusától is jött egy levél, kék címerpajzzsal, benne a libertas szó, aranybetűkkel. Ferruccio a barátra nézett, majd amikor az bólintott, olvasni kezdett. Valamennyi levél – hol könyörgő, hol parancsoló hangnemben – arra kérte a tiszteletre méltó Girolamo Savonarola testvért, hogy hagyja el Firenzét, mivel őszentsége VI. Sándor interdiktummal fenyegeti őket, amennyiben a fent nevezett személyt nem adják át az egyháznak, vagy szabad akaratából nem távozik legalább harminc mérföldre Firenzétől.

– Egész Firenzét ki akarja átkozni?

– Farizeusok és szadduceusok, a feltámadásban sem hisznek, csak a vagyonszerzés érdekli őket. Áruló Júdások, akik kevesebb mint harminc ezüstért eladták magukat az ördögnek. Nem attól félnek, hogy szent szertartások híján a lelkük a pokol tüzén fog égni, csak attól rettegnek, hogy elvesztik a javaikat. Azért ejti kétségbe őket az interdiktum, mert akkor a pápa elkobozhatja a vagyonukat. Nem tudják, hogy minden, amijük van, kő gyanánt húzza majd le őket, amikor át kell kelniük a Styxen, és megfulladnak. Akár így, akár úgy, a nagy szajha mindenképpen hasznot húz a dologból.

Savonarola most már magában beszélt, nem is fordult Ferruccio felé. A lovag fel akart állni, de a barát intett csontos kezével, hogy maradjon, és addig fürkészte résnyire szűkült szemével, míg vissza nem ült.

– Te gyűlölsz valakit, aki ártott neked, de félsz is tőle. Az illető csak a kölyke annak a léha nőstény oroszlánnak, amelyik epével táplálja a kicsinyeit, de már eleget kapott a keserű táplálékból.

– Egész életemben átkozni fogom a nevét, de elég volt a háborúskodásból. Nekem már csak a feleségem és a fiam számít.

– Neked! De ő nem elégszik meg a vérrel, amibe éppen csak belekóstolt. A húst és a szívet akarja, neked pedig nem lesz erőd, hogy ellenállj neki.

– Messze leszünk tőle.

– Ha idejön, akkor nem – jelentette ki a barát.

Ferruccio felpattant, és a keze azonnal a kardja markolatát kereste, de hiába, a kolostorban nem lehet fegyvert hordani. Ökölbe szorította a kezét.

– Az Isten verje meg!

– Már megtette, Ferruccio, a születése pillanatában: kénytelen olyan öltözéket viselni, amely égeti a bőrét. De most hallgass meg. Az én időm lassan lejár, de te és Leonora nem fogtok követni.

– Mentse meg Leonorát és a fiamat, és én segítek önnek.

– Oda, ahová én megyek, nem követhetsz, sok bűnöm van, amit le kell vezekelnem, több, mint neked, és másfélék. Mire Medici a pápai harsonák szavára diadalmasan bevonul Firenzébe, ti már messze lesztek. Ez az akaratom.

Ferruccio arckifejezése ellenkezésről árulkodott.

– Megölném, ha módomban állna, vagy ha elérnék vele valamit. Nincs hely Itáliában, ahol elrejtőzhetnénk.

– Igazad van, sőt talán egész Európában sincs. De – ragadta meg Ferruccio mindkét kezét – van egy hely, ahol biztonságban lehettek.

Ferruccio egy őrült tekintetét látta, de egyben egy jó barátét is – és nem volt más, amibe belekapaszkodhatott volna.

– A török, Ferruccio. Az ő hatalmuktól még az ördög is fél. Már beszéltem Oszmánnal – tért a tárgyra –, pár nap múlva elutaztok vele.

Savonarola ezzel véget vetett a beszélgetésnek. Ferruccio összekulcsolta a kezét, és megpróbált a barát szemébe nézni, de az már a papírjai fölé hajolt. Horgas ujjai, amelyeket csak részben takart el a durva, ujjatlan kesztyű, kotorásztak a lapok között, aztán megálltak, majd továbbszaladtak, mint a zsákmányt kereső pókok.

– Atyám!

– Még mindig itt vagy? Menj a feleségedhez meg a fiadhoz! És még ma este beszélj Oszmánnal, ő majd elmond minden részletet.

– Atyám!

– Mi az? – Savonarola nyitott tenyérrel az asztalra támaszkodott. – Mit akarsz még?

– Miért teszi?

A barát szájából kitörő hörgés mintha nevetés akart volna lenni, bár az arca komor maradt.

– Szeretetből? Nem, fiam. A szeretetemet Istennek adtam, ő mindet elvette, és egy szemernyit sem hagyott belőle e világi testvéreimnek. Nem, más az oka, és ez az ok egyenesen Istentől származik. Amikor a szent kötelékben egyesítettelek benneteket, megesküdtem, hogy ezt a köteléket senki sem tépheti szét, sem az égben, sem itt a földön. Csak a halál, amelyet Isten pártatlanul oszt szét a hatalmasoknak és a szegényeknek, a jóknak és a gonoszoknak, az öregeknek és a gyerekeknek. Kötelességem, hogy mindenkitől megvédjem a házasságotokat, még tőletek is, tévedés ne essék. Nézz rám, Ferruccio! Jobban kell félned Isten kegyességétől, mint a haragjától, mert arról kell majd számot adnod életed végén. És most menj, hagyj egyedül Vele.

Savonarola jóslatai hamarosan beteljesedtek. A „haragosak”, és különösen a Medici-pártiak egyre nagyobb számban vonultak fel-alá Firenze utcáin. Nem telt el úgy nap, hogy valamelyik kereskedőnek, akiről úgy vélték, Krisztus köztársaságának híve, ne dúlták, ne gyújtották volna fel az üzletét. És nem volt kihez fordulni, mert a hatóság emberei csak a vállukat vonogatták, s várták, hogy kiderüljön, merről fúj a törvény szele. Ha valaki a domonkosok csuhájában lépett ki az utcára, az a biztos halálba ment. Ha véletlenül túlélte volna a botütéseket, akkor az Arno sebesen örvénylő, jeges vizébe lökték.

Néhány napig meleg felhők csalogatták az első tétova fecskéket, ám ezután váratlan, bőséges havazás tört a városra, és a tél végi hideg a kedélyeket is lehűtötte. A kényszerű nyugalom sokakat gondolkodásra késztetett, és fokozta a bizonytalanok félelmeit: az interdiktum úgy lebegett fölöttük, mint a hópelyhek a város fölött, és nemcsak a háztetők omlottak be a hó terhe alatt, de a bűnök is nagy súllyal nehezedtek a lelkekre. A Savonarola mellett kitartó „siránkozók” napról napra fogyatkoztak, és megfogyatkoztak vezetőjük, Francesco Valori reményei is – immár nem számított rá, hogy Savonarolától azt a parancsot kapja, lépjen kapcsolatba zsoldos csapatokkal. Carlo Baglioni, Ranuccio da Marciano, Fernando di Peraltra és mások egyre csak jöttek-mentek Toscana és Umbria között, de a hadvezéri megbízatás váratott magára. Pedig a rendteremtéshez elég lett volna ezer angol íjász meg svájci pikás és kétszáz spanyol lovas.

Még Oszmán is ritkábban látogatott ki a piacra. A hentesek meg a zöldségárusok nem győztek engedményt kínálni neki, mert attól féltek, hogy átpártolt a konkurenciához.

– Tehát te mindent tudtál?

Ferruccio Leonora kezét szorongatta. Meglepte, hogy a felesége, Gua Li, sőt még Zebeide is ismeri a titkot, csak ő nem tudott semmiről. Gua Li ekkor kiment a szobából, magukra hagyta őket.

– Mind attól féltünk, hogy nem helyeselnéd – szólt esdeklő hangon Leonora –, és hogy valamiképpen bosszút akarsz állni Medicin.

– De hogy gondolhattad, hogy még egyszer elhagynálak?

– Az idő a hegyek körvonalait is megváltoztatja, és a legerősebb tornyokat is ledönti, Ferruccio. Egyébként pedig féltem. Ugye, nem hagysz el többé?

– Soha, szerelmem.

Isten veled, Firenze, fehér márványtemplomaiddal, szűk sikátoraiddal, ahol mindenféle szag kavarog. Búcsút veszünk kiáltozó boltosaidtól, jókedvű klerikusokkal zsúfolt lodzsáidtól, az Arno morajától, a környékbeli, kalászt érlelő domboktól, a tanyasi táncmulatságoktól, a dús szőlőkertektől, a bőven termő gesztenyésektől, a tölgyesektől, ahol vaddisznók csörtetnek a fák között. Ferruccio nyers gyapjúköpenybe burkolózva – mintha közönséges kereskedő volna – haladt a Careggibe vezető úton, s közben az alant elterülő várost és a környező vidéket csodálta.

Volt még egy feladata, egy kötelessége, amely alól semmiképpen nem akarta kivonni magát. Nagyjából három éve tett esküt Mirandola gróf halálos ágyánál, és ez az eskü örökre összekötötte őket. A ház érintetlen volt, eltekintve a fáskamrában talált rókaodútól. Ferruccio arrébb tolta a nagy konyhaasztalt, és kiemelt egy padlócsempét, amelyből egy kissé olajos rongyot húzott elő. Kibontotta, és végighúzta ujját a könyv vörös szattyánbőr kötésén. Ez volt Giovanni Pico Titkos téziseinek utolsó eredeti példánya. A téziseké, amelyeket Ada Ta és Gua Li is ismer, amelyek miatt a barátját megölték, amelyek az ő életét is feldúlták. Meg kell őriznie őket, meg kell óvnia őket attól a világtól, amely még nem áll készen a befogadásukra. A tézisek Issza könyvével együtt véget vethetnének a hatalmasok uralmának, és kitárhatnák a földi paradicsom kapuit.

Egyetlen embert ismert, akiről tudta, hogy biztosan megőrzi őket még a halálon túl is, és nem tesz fel kérdéseket. Mert Giovanni őt is úgy szerette, mint Ferrucciót, bár másféle szeretettel. Ferruccio most felment a Strada delle Fornaci és a Vico delle Santucce között álló toronyba. A téglaégető kemencék melege sok olyan embert vonzott az itteni házakba, akinek nem volt pénze fűtésre, bár nyáron sok gondot okozott a sűrű füst. A hidegtől elkékült kezével bekopogott a faajtón. Az aszott alak, aki ajtót nyitott, gyanakodva méregette, de amikor ráismert, kis híján elejtette a mécsest.

– A barátom barátja mindig szívesen látott vendég. Gyere be, és bocsáss meg a körülményekért, de már csak ez a hely maradt nekem. Meg az emlékek. Mesélj magadról!

Nem sokat kérdezősködtek, hosszan beszéltek viszont Mirandola gróf életéről és haláláról. A gróf személye erősebb kapcsot jelentett kettejük között, mint ha valódi barátságban lettek volna. Amikor leszállt a sötétség, Girolamo Benivieni megosztotta Ferruccióval a vacsoráját: kenyeret, sajtot, kelkáposztaleveleket és egy kevés bort.

– Jól elbeszélgettünk, de nem úgy ismerlek, mint aki ezért látogatott meg.

– Igazad van. Becsületemre mondom, nem kérnék tőled semmit, ha nem lennék rákényszerítve – szorította a mellére a kezét Ferruccio.

– Tudom, hogy becsületes ember vagy, ő is ezért bízott benned, és együtt szabadítottatok ki a Nona-torony tömlöcéből.

– Gyalázatos volt a vád.

– Számomra nem, joggal jelentettek fel, legalábbis a törvények alapján, és talán az ítélet is jogos volt. Tudod, mennyire szerettem őt, nem lett volna szabad hagynom, hogy egy jóképű legény elcsábítson.

– Sosem ítéltelek el.

– Tudom. Akkor most engedd meg, hogy lerójam a tartozásomat.

– Szó sincs itt semmiféle tartozásról, csupán kérni szeretnék tőled valamit az ő nevében.

Ferruccio előhúzta a bekötött kéziratot, és átadta Benivieninek, aki lassú mozdulattal végigsimított az aranybetűkön.

– Először és utoljára a Palazzo de’ Rossiban mutatta meg nekem, akkor, amikor még élt a remény. Ez volt az élete, és ez lett a halála.

– Megesküdtem a magam és az utódaim életére, hogy megőrzöm, de veszedelmes utazás áll előttem, és veszedelmes a hely is, ahová megyek.

– Vigyázok rá, ameddig élek, Ferruccio, és amikor visszatérsz, visszaadom neked. Ha pedig előbb meghalnék, magammal viszem. A költőknek nem sok minden adatik meg életük során, de ha meghalnak, maguk mellett tarthatják a műveiket, úgysem olvassa őket senki. Vásároltam egy sírhelyet a San Marcóban, és jó kapcsolatban vagyok a domonkos őrökkel. Megtalálod majd a könyvet ott, ahol olyan üzenetet hagyok neked, amelyet csak mi ketten értünk.

– Rendben. Senki nem tudhatja rajtunk kívül.

– A tüzes karikát fogjuk használni, amely Giovanni születésekor jelent meg, a napot. A Purgatórium második énekében Dante a nap útjáról ír. Tudjuk, hogy amikor a nap spanyol földön delelőre hág, akkor az antipóduson, a Gangesz partján éjfél van. Találd meg hát azt a mondatot, amelyben a Tagus, a Gangesz és az antipódusok szerepelnek, és ha engem már nem lelsz itt, megtalálod a téziseket.

Ferruccio tehát mindent elintézett. Miközben a kolostor felé ballagott, látta, mi következik. Karóra tűzött fejek, hevenyészett bitófákról lógó testek, az út szélén hagyott, megbecstelenített apácák. A kutyák készen állnak, hogy kikergessék az odújából a farkast. Ideje elmenni.