45

FIRENZE, 1497. DECEMBER 20–21.

Zebeide kis híján szörnyethalt ijedtében, amikor meglátta az ajtóban. Kirohant, zokogva átölelte a térdét, és azt rebegte, hogy Isten fia, akinek a születését hamarosan ünnepeljük, végre meghallgatta imáit. Ferruccio megsimogatta a nő haját, és kivételesen nem tiltakozott az ellen, hogy „uram”-nak szólítsa. Amikor Zebeide végre letörölte a könnyeit a konyharuhával, és már csak két koszcsík maradt az arcán, körülnézett. Egy sánta férfit látott meg egy fiatal nőt. Elkomorult, és Ferruccióra sandított.

– Hát az úrnő?

– Nem tudom, hol van, ezért jöttem vissza. Ők majd segítenek.

Zebeide felállt, majd halvány mosollyal és kis meghajlással köszöntötte Gua Lit és Oszmánt. A lényeg, hogy tudják, hol a helyük. Ez egy tisztességes ház, és ha segíteni akarnak az úrnak, aki túlságosan is rendes mindenkihez, akkor szívesen látott vendégek. De azért majd óvatos lesz. Nem tűnnek ugyan álruhás tolvajoknak, és a férfi ilyen lábbal biztosan nem jutna messzire, de a nő szeméből az látszik, hogy képes lenne ellopni valamit a házból, és biztosan nem azt a kevéske ezüstneműt, amijük van. A férfiaktól – még a legrendesebbektől is, amilyen az úr – távol kell tartani a fehérnépet, mert a nők ördöngös teremtmények, és egy szempillantás alatt bűnre csábítanak. Jól tudta ezt Zebeide, hiszen annak idején – mosolyodott el magában – nem egy legénynek kellett gyónnia miatta.

Firenzében, ha lehetséges, még rosszabb lett a helyzet. Az utcákon a Signoria liliomos őrei masíroztak, az üzletek bezártak, a magányos nők kétségbeesetten kopogtak a házak ajtaján, hogy fogadják be őket. Minden városnegyed bejáratánál karddal és bottal felfegyverkezett emberek strázsáltak. Egyesek a Siránkozókat képviselték, mások a Medici-pártiakat, de volt egy harmadik párt is, a köztársaságiaké, akik azt remélték, hogy visszatérhetnek a régi városállami hagyományokhoz. Mindent áthatott a gyanakvás légköre, mindhárom pártnak több száz halottja volt, nemesek és közemberek egyaránt. Ferruccio, aki fogadóról fogadóra járt, számos nemes család kivégzéséről értesült, köztük voltak a Ridolfiak, a Puccik, a Tornabuonik és a Cambik. Még Bernardo del Nerót is halálba küldte Savonarola, pedig amikor Ferruccio elhagyta a várost, a férfi még a barát egyik legodaadóbb híve volt. Ez már nem is Krisztus köztársasága volt, hanem a rettegés birodalma.

Ferruccio azért imádkozott, hogy legalább Pierantonio Carnesecchit találja életben; őmiatta tért vissza a városba, ő volt az egyetlen, aki segíthetett neki, hogy megtalálja Leonorát. Ha nem hajlandó rá, megöli – egy halottal több vagy kevesebb, észre se veszi senki. Firenzébe érve Ferruccio lelkében a harag vette át a fájdalom helyét, és szinte elpusztította a reménységet. És a remény elvesztésével megjelent a halálvágy. Ferruccio nyugodtan kérdezősködött, hol lakik Carnesecchi, a tanács tagja, mivelhogy sokan viselték ezt a vezetéknevet, és kevesen tudták a férfi keresztnevét. Ha pedig valaki megérdeklődte, miért keresi az illetőt, egyszerűen csak felhúzta a köpenyét, és megmutatta a kardja markolatát. Nem baj, ha feljelentik. Ha a kiválasztott zsákmány fél, hamarabb követ el hibát, ő pedig immár vadásznak érezte magát.

Valaki azt mondta neki, hogy menjen a Pagliuzza-torony mögé, ahol a kapu fölött majd egy faragott borjút lát. És az illető azt is odasúgta, hogy legyen óvatos. Ferruccio dühödten rontott be a kapualjba, ahol egy keskeny penge szegeződött a mellének, egy szélesebb meg a hátának.

– Kit keres? – kérdezte egy hang a háta mögül.

– Krisztust kerestem egész életemben.

– Akkor megtalálta, és hamarosan elviszi magával.

– De előbb még szeretnék találkozni Pierantonio di Francesco Carnesecchivel, ha szabad.

A penge lecsúszott a melléről, de nem távolodott el túlságosan. A sötétségből kibontakozott egy kar, majd egy ismeretlen arc, amely fürkésző tekintettel fordult felé. A kard hegye egészen a csizmájáig ereszkedett.

– De Mola lovag?

*

Zebeide fel-alá futkosott, és közben egyfolytában az épület védőszentjeit szólongatta. Mielőtt bezárná a házat és távozna, kötelessége megbizonyosodni róla, hogy sehol nem ég a tűz, hogy az élelmiszert nem tudják megdézsmálni az egerek – bár jó ideje nem mutatkoztak a bestiák –, és hogy a padláson tárolt lepedők, ha merevek is a hidegtől, de szárazak, vagyis nem fognak megpenészedni. Amikor elérkezett az indulás ideje, Ferruccio felkapta Zebeidét, és felültette a legerősebb, legtürelmesebb kanca hátára. Nem kevés időbe telt, míg elmagyarázta neki, hogy kapaszkodjon a nyeregbe, nehogy leessen, a lábát meg tartsa a kengyelben. Elnézte a nőt, aki mereven ült, mint egy kőszobor, és egészen megsajnálta. Savonarola személye olyan tiszteletet és félelmet keltett az egyszerű emberekben – és nem csak bennük –, hogy Zebeide számára a baráthoz menni olyan volt, mintha egyenesen a pápa fogadta volna őket.

A két úriember szerint – akik végül is megkímélték Ferruccio életét – a parancs, hogy vezessék Savonarolához, a szolgálóra is vonatkozik. Hogy miért, arra nem ismerték a választ, csak annyit tudtak, hogy ha életben marad, előbb-utóbb bejut a gonfaloniere házába. Ha meg akartak volna ölni, még ott a kapualjban elintézhettek volna, gondolta most Ferruccio. Karddal a kézben, egy igaz ügyért élni és halni különben sem olyan rossz dolog, sőt, még vágyná is az ilyen halált, ha Savonarola azt közölné vele, hogy Leonora már nincs az élők sorában. Ha az ember tudja, hogy hamarosan hírt kap, mindig él egy szemernyi remény a szívében, Ferruccio azonban egykedvűen nézett a jövő elébe.

A barát az íróasztalánál ülve fogadta őket. A bútordarab éppoly dísztelen volt, mint a szoba többi része. Savonarola mezítelen lábát vörösre csípte a hideg, de nem vacogott. Nem állt fel, hogy átölelje Ferrucciót, ahogy régebben tette volna, és csak halkan kérdezte meg a mellette állóktól, ki az a férfi és nő, aki elkísérte a lovagot meg a szolgálót. Ferruccio sejtette, mire kíváncsi.

– Egyikük sem keresztény. A férfi az iszlám gyermeke, a nő pedig egy olyan szeretetüzenet hordozója, amelyet ön úgyis nehezen értene meg.

– Látom, nem változtál, Ferruccio, de ahol szeretet és igazságosság lakozik, ott van Isten. Hagyjatok magunkra minket – szólt oda a két úriembernek, akik ott álltak mellette –, áldásom rátok.

Megvárta, míg a léptek zaja elhal a kolostor udvarán. Aztán hátratett kézzel odalépett a nagy szoba egyetlen ablakához, amelyen szürkés fény áradt be. Levette a csuklyáját, előtárva őszes hajjal övezett, nagy tonzúráját. Amikor kissé elfordult, Ferruccio meglátta az arccsontját, amelyet még kiugróbbnak mutatott a beesett orca és a csontos sasorr.

– Leonora… – szólalt meg a barát. Ferrucciónak elállt a lélegzete.

Egyetlen pillanat alatt lepergett előtte együtt töltött életük, az első római találkozástól addig az elátkozott napig, amikor elmentek a San Marco-templomba, és az asszonyt elrabolták. Már látta maga előtt megsötétült bőrrel, lesoványodva a koporsóban, összefont ujjai közt egy szál liliommal. Aztán meg azt látta, hogy ragyogó mosollyal az arcán rohan felé.

– Él – folytatta a barát. – Jól van, és itt van Firenzében.

Ferruccio lezuhant a székre, öklét a homlokára nyomta. Gua Li a kezét nyújtotta felé, de Oszmán tekintetét látva gyorsan visszarántotta. A barát figyelmét egyik mozdulat sem kerülte el.

– Köszönöm, Girolamo testvér – motyogta Ferruccio. – Kérem, vigyen hozzá!

A barát odament Ferruccióhoz, és a vállára tette csontos kezét.

– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?

– Hogy érti ezt? – Ferruccio a barátra emelte a tekintetét. – Azt mondta, jól van.

– Éppen ezért. Leonora most békésen él. Erős aszszony, túlságosan is, olykor nem fér a bőrébe, te is tudod. Mindazonáltal azok után, amiken keresztülment, meglelte a békét és a nyugalmat. Esetleg felizgatnád, fájdalmat okoznál neki. Nézd meg jól a képmásodat a lelked tükrében!

– Én… nem értem.

Pedig értette. Tudta, hogy szándékosan szegte meg házastársi esküjét, s az emlékre boruló köd sosem fogja eltakarni azt, ami történt. A barát belelátott az érzéseibe, kitárta lelke kapuit, és szembesítette önnön kétségeivel. Nem arról van szó, hogy választania kell Gua Li és Leonora között, hanem inkább azt kell kiderítenie, képes-e még testestül-lelkestül átadni magát annak az asszonynak, akivel egykor élete minden fájdalmát és örömét meg akarta osztani.

– Rémes ember maga, Girolamo testvér, már értem, miért nevezik tisztának, és miért gyűlölik – emelte rá a tekintetét Ferruccio. – Lerántja a leplet az emberek lelkiismeretéről, és megzavarja az álmukat. Giovanni Pico is ezt tette, emlékszik rá? Ő azonban olajat használt ízesítésül, maga meg ecetet. Talán ez a különbség az igaz ember és a szent között.

Savonarola a könyökére szorított kézzel keresztbe fonta a karját.

– Tehát?

– Látni akarom Leonorát, még akkor is, ha ez lesz életem utolsó cselekedete.

– Így legyen – mondta a barát, és megrázott egy csengőt.

Egy apáca lépett be, aki azonnal intett Ferrucciónak, hogy kövesse. A férfi egy pillanatra megállt az ajtóban, aztán a nővér nyomába eredt, aki akkorra már Zebeidével az oldalán messze járt. Oszmán lehajtott fejjel bámulta nyomorék lábát, Gua Li azonban csöndben állta a barát tekintetét. Hosszan beszélgettek egymással szavak nélkül, mígnem óvatos kopogás vetett véget a néma párbeszédnek. Egy szerzetes jött be könnyű léptekkel, meggyújtott egy gyertyát, majd kiosont. Gua Li a havas godzsibogyók keserédes illatát érezte Savonarolán. A harcosét, aki küzd, de ugyanakkor béke után áhítozik. A barát előrehajolt az asztal mögött.

– Mi bántja? – kérdezte Gua Litől.

– A várakozás, a nem tudás, a hiány.

– A válasz a kegyes Isten kezében van, akit ön tagad.

– Hogyan tagadhatnám a szellemet, bármilyen formája legyen is, ha egyszer az emberben lakozik?

– Egyetértek, de Isten fia erre született. Hogy az embert visszavezesse elveszett Atyjához.

– Én egy másik történetet ismerek, és azért jöttem ide, hogy elhozzam a szeretet igéjét, amely mindig jobbá teszi az embert.

– Akkor hallgatom. Talán különböző utakon járunk, de ugyanabba az irányba megyünk.

– Ada Ta is ezt mondja.

– Ő kicsoda?

– Az, akinek a hiánya fájdalommal tölti el a szívem.

A barát összekulcsolta az ujjait, és két hüvelykujjára támasztotta az állát. A nő hangja felkavarta, mert biztos volt benne, hogy ha egyszer meghallhatná a Szűzanya hangját, nem sokban különbözne ettől. Bőrsarujával rátaposott a kislábujjára, hogy megbüntesse magát az istenkáromló gondolatért. Lehet, hogy ez a nő maga az ördög, de az is lehet, hogy szent, néha nehéz eldönteni, mint ahogy az őrültség és a végtelen bölcsesség között is keskeny a mezsgye. Ha Istenre hallgat, észreveszi a különbséget.

– Mondja el, miféle szeretetüzenetet hozott.

– Ez nagyon hosszú történet.

– A fa egyetlen ágról is megismerszik.

*

Mária, akit már sokan Magdolna néven emlegettek, hogy megkülönböztessék Jézus anyjától, örökösen igyekezett Yuehan kedvében járni. A fiú azonban, aki időközben magasabbra nőtt, mint sok férfi, udvariasan és feltűnés nélkül ugyan, de kerülte őt. Ám nem ez volt a legfőbb gondja. Jézus már olyan népszerűvé vált, hogy bárhová ment is, úgy nevezték: a sivatagi szél, mert szavainak homokszemei még a bezárt házakba, a legelzárkózóbb lelkekbe is behatoltak. És mindenütt úgy fogadták, mint azt az embert, akinek az eljövetelét Ézsaiás megjövendölte, mint az isteni szellemtől átjárt bosszúálló angyalt, aki majd felszabadítja Palesztina népét a római iga alól. Jézus megosztotta Magdolnával kétségeit, félelmeit. Az emberek még nem értették meg, hogy ha valami eredményt akarnak elérni, akkor először is össze kell fogniuk. Megosztottak voltak: zelóták, esszénusok, galileaiak, júdeaiak mind maguknak követelték a vezető szerepet, és saját megmentőjükként ünnepelték Jézust.

– Nem a szavaim miatt hisznek bennem, hanem a csodatételeim miatt, azokkal akarják megtalálni a lázadás útját. Pedig az egyetlen valódi fordulat a lelkiismeret felől indul, a szereteten keresztül. Nem akarom új törvénnyel felváltani a régit, és azt sem akarom, hogy úgy gondolkodjanak, mint én. Atyáink szabályait követni vagy bírálni se nem jó, se nem rossz, csak az a fontos, hogy semmit se erőltessünk rá másokra.

– Vezetőre van szükségük.

– Ha egy nép vezetőt követel, akkor lemond a szabadságáról. Az emberek halandók, én is halandó vagyok, de az, amiben hiszek, megmarad. A törvények változnak, az igazságosság örök.

– Amit mondasz, az eretnekség – vágott a szavába Savonarola. – Az ebionitákat is azért ítélték el, mert ezt állították.

– Nem ismerem őket, én csak egy tanítvány vagyok, aki elszakadt a mesterétől – felelte Gua Li. – De a mesterem azt tanította, hogy az eretnekség választást jelent, vagyis azt nevezik eretneknek, aki szabadon választ. Szép szó, igaz és szeretetre méltó. De semmiképpen nem szeretném önt megbántani. Ha kívánja, folytatom.

– Halljuk. Olyan lesz, mint a gyóntatófülkében, ahol Isten kedvéért a legsúlyosabb bűnöket is meghallgatjuk.

A Szanhedrin kémei már jó ideje figyelték titokban, mit művel ez az ember. Az írnokok gondosan feljegyeztek minden bejelentést, majd továbbították a véneknek és a papoknak. A papok a nyilvánosság előtt csalóként emlegették Jézust, egymás között azonban veszedelmes felforgatónak bélyegezték. Titkon irigyelték hírnevét és népszerűségét.

A főpap, Kajafás a négyszögletű, kőburkolatos terem közepén foglalt helyet, a körülötte félkörben ülő papok pedig élénken vitáztak. Előbb apósára, Annásra pillantott, aztán egyetértő bólintását látva csendet kért. A két titkár megszámolta a jelen lévő tanácstagokat. Többen voltak huszonháromnál, vagyis határozatképes volt a testület.

– A többiek nevében is beszélek. – Nikodémusz emelkedett szólásra. – Ez az ember már számos csodát tett. Hamarosan mindenki a híve lesz, a rómaiak pedig elpusztítják népünket és szent helyeinket. Per nélkül azonban nem ítélhetjük el, márpedig a jelek szerint nincs más bűne, mint hogy az általunk képviselt nép pártját fogja.

– Magunk között már többször megvitattuk ezt. – A főpap intett a jobbján álló írnok felé. – Ma eljött a törvényhozás napja.

– Nikodémusznak igaza van – szólalt meg az egyik tanácstag anélkül, hogy felállt volna.

– Ti nem értetek semmit! – vágott vissza Kajafás éles hangon. – Még ha így volna is, sokkal jobb, ha egyetlen ember pusztul el, mint ha egy egész nép.

Arimateai József felállt, és lerázta a port hosszú gyapjútunikájáról.

– A Szanhedrin nem hirdethet ki törvényeket, csak alkalmazhatja őket.

A főpap elvörösödött.

– Kajafás azt akarta mondani – szólt közbe Annás –, hogy ítéletet kell hozni Jézus ellen, mert nem tiszteli a legszentebb törvényeket.

– Anélkül, hogy legalább perbe fognánk? Vagy meghallgatnánk a védekezését? Ez ellentétes a törvénnyel. Vagy talán Kajafás éppen erre célzott? Új törvényt akar elfogadni, hogy ne kelljen alávetnünk magunkat a réginek? Így szokták a zsarnokok.

– Elég volt, tudjuk, kihez húzol – dörrent rá Annás. – Megvitatjuk, és ha nem értesz egyet vele, majd nemmel szavazol.

A titkárok megszámolták a huszonhét jelenlévő szavazatait, majd Gamáliel, a Szanhedrin feje emelkedett szólásra.

– Huszonnégy elítélő szavazat, és három felmentő. Akkor tehát kiadjuk a letartóztatási parancsot.

A hazafelé vezető úton Arimateai József azon sajnálkozott, hogy nincs felesége, akivel megoszthatná kétségeit, akivel megbeszélhetné, helyes-e fellázadni egy igazságtalan törvény ellen, nem jobb-e elfogadni, ahogy a görög Platón mesélte Szókratészről, aki elmenekülhetett volna, de nem tette, sőt önként kiitta a méregpoharat.

– A zsidók ölték meg a megváltó Krisztust, örökké az ő vállukat nyomja ez az ítélet. Mindazonáltal az ő áldozata nélkül nem lett volna megváltás, és ilyenformán üdvözülés sem…

Savonarola mintha nem is Gua Lihez intézte volna szavait, hanem magában tűnődött volna.

– Hogy beteljesedjen az akarata – folytatta a barát, és ezúttal az ég felé mutatott –, Isten fegyvert adott a Szanhedrin kezébe. Feláldozta egyetlen fiát az emberiségért. Mint ahogy Ábrahám is tette volna.

– Egy anya viszont soha nem ölné meg a gyermekét. A mesterem azt mondja, az élet szent, az élet a létezés célja, nem más célokra vezető eszköz. És ha Isten anya volna, talán nem…

– Hallgass! Ne beszélj… eretnekségeket! Ez… ez… titok. Nem ismerhetjük. Nem, folytasd csak, tudni akarom, milyen a te Jézusod. Ez lesz az én vezeklésem.

*

A hír, bármennyire titkolták is, kiszivárgott a templomból, és mint az esti köd, csöndben elhagyta Jeruzsálem határát, szétterült a síkságon, felkapaszkodott Efraim hegyeire, majd eljutott egészen Galileáig, sőt Gamaláig, ahol Jézus a fivéreitől értesült róla, noha a római helyőrségbe még meg sem érkezett a hírnök a letartóztatási paranccsal.

– El kell bújnod egy kis időre – erősködött Júdás. – Legalább addig, míg a rómaiak bele nem fáradnak a keresésedbe.

– Szerintem semmi értelme, akkor majd elvisznek titeket, a fiamat, anyámat és Máriát. Meg kell küzdenem velük.

– És mégis hogyan? Amennyire tudhatjuk, már meghozták az ítéletet. Talán az volna az egyetlen megoldás, ha a népet szólítanánk fel, hogy védjen meg.

– Nem – felelte Jézus határozottan. – Hallgassatok meg. Tudtuk, hogy ez lesz: ha az ember felingerel egy kutyát, az előbb vagy utóbb megharapja. De nem bánok semmit, az elvetett magok nem vesznek kárba. Most viszont ragaszkodnom kell az elveimhez. Gyűlölettel soha nem lehet véget vetni a gyűlöletnek. A gyűlöletnek csak a szeretettel vethetünk véget, ez örök törvény. Hagyjátok, hogy elfogjanak, tudom, miként védjem meg magam.

Aznap éjjel Jézus a mesterére, Ong Pára gondolt, arra kérte, segítsen, hogy erős maradhasson, hogy ne árulja el az eszméit, és meg tudja óvni a szeretteit.

Mária Ábrahám istenéhez könyörgött, hogy mentse meg Jézust. Aztán így szólt a férfihoz:

– Gyere velem!

Lesétáltak a tóhoz vezető ösvényen, aztán letelepedtek egy terebélyes szikomorfa alá, s onnan csodálták a vízen tükröződő ezüstszalagot. Mária a két keze közé fogta a férfi arcát, belenézett, és látta, hogy nincs jövő. Jézus nem vette észre a könnyeit, csak lágyan rádőlt a testére.

– Nehéz vagyok? – kérdezte félénken.

– Nem – felelte a nő, és átölelte –, mert a lelked pihekönnyű, igaz és jóságos.

– Talán azért nem érzel nehéznek, mert szárnyakat adsz nekem.

Amikor a két test összefonódott…

– Istenkáromlás! – kiáltott fel Savonarola. – Te nem tudod, mit beszélsz!

A barát befogta a fülét, és szorosan összezárta az ajkát. A felindultságtól szólni sem tudott. Csak akkor engedte ki a levegőt a tüdejéből, amikor látta, hogy Gua Li meg Oszmán feláll és kimegy. Ekkor kulcsra zárta az ajtót, kivette a faliszekrényből a bőrkorbácsot, és addig csapkodta vele a hátát, míg kimerülten térdre nem zuhant.