12

EMLÉKEK ÉS ÉBREDÉS

Még alig töltötte be a huszadik évét, de már mozgalmas élet állt mögötte: verekedések, fogadások, szökések, hamiskártyásokkal, csalókkal vívott párbajok, menekülés felbőszült férjek elől. De mindig visszatért a nyugalmas Bibbonába, ahol nagyapja, Paolo de Mola várta. Az idős embert mindenki gyógyítóként, bölcs füvesemberként tisztelte. A falu határában, a domboldalon létrehozott egy jól működő ispotályt, ahol hitétől függetlenül menedékre és gyógyulásra lelt bárki, legyen akár keresztény, zsidó, muzulmán, eretnek vagy szabadgondolkodó. Ez volt az egyetlen hely Toscanában, ahol a betegek, sebesültek saját istenükhöz könyöröghettek, hogy segítsen rajtuk, távol a szerzetesektől és apácáktól, sőt akár odáig is elmehettek, hogy csakis a szerencsében és a tudományban bíztak. És ha meggyógyultak, időnként visszatértek az ispotályba, hogy maguk is segítsenek a szenvedőkön.

Paolo mindemellett – bár ezt csak néhány szerencsés kiválasztott tapasztalhatta – remek vívómester is volt. Ő tanította meg Ferrucciónak, hogyan bánjon a súlyos hosszú karddal, amelyet hol két kézzel, hol eggyel kell forgatni, s ő mutatta meg neki a tőrkarddal végzendő elegáns, ám ettől még nem kevésbé veszedelmes mozdulatokat. Ugyancsak ő oktatta a botok használatára, a hosszú vándorbottól a rövid szicíliai botig, amelyet körbe kell forgatni, ő tanította meg neki, miként használja a tőrt karddal együtt vagy magában, s ő mutatta meg neki azokat a fogásokat, rúgásokat és könyökléseket, melyekkel megfékezheti ellenfelét. Jó nevelőként az irodalom élvezetébe is bevezette; a pikáns írásműveket keresztény, zsidó és muszlim szent szövegekkel váltogatta. A nagyapa nem sokat beszélt Ferruccio szüleiről, a fiú pedig, aki nem ismerte sem apját, sem anyját, tiszteletben tartotta az öregember hallgatását.

Amikor Paolo de Mola megérezte, hogy földi pályája immár a végéhez közeledik, elvitte az unokáját egy kis szögletes kápolnához, amely a falut körbevevő fal tövében állt. Ferruccio közönyösen nézegette az épületet; úgy tudta, hogy már régóta zárva van, és csak a másik templomban, a Sant’Ilarióban tartanak miséket.

– Ezt a templomot Altopasciói Szent Jakabnak, az ispotályos rend alapítójának szentelték. Olvasd csak fel a lunettára vésett szavakat!

Ferruccio hunyorítva méregette a feliratot, amely régebbinek tűnt, mint maga az épület, és az évek már alaposan megkoptatták.

– Terribilis est locus iste… Mily rettenetes ez a hely… Furcsa… Végül is ez egy templom.

– Nincs benne semmi furcsa, idézet a Bibliából, Jákob álmából. A történet szerint Jákob elérkezett egy városba, ahol megpihent, álmában pedig meglátott egy angyali lajtorját, amely egyenesen az égig emelkedett, és meghallotta Isten hangját. Amikor felébredt, egy emlékkövet állított, s e szavakkal szentelte fel: „Mily rettenetes ez a hely; nem egyéb ez, hanem Istennek háza, és az égnek kapuja.”

– Mit akarsz mondani ezzel, nagyapa?

– Először is ne feledd, hogy a terribilis nem ugyanazt jelenti, mint a horribilis. Isten lehet rettenetes, mert rettenetet kelt az emberben az ő bosszúja, de soha nem lehet borzalmas. Látod, a lépcső, amelyen felmegyünk, akárcsak a lajtorja Jákob álmában, olyan helyre visz, ahonnan nincs visszatérés.

Ferruccio csodálkozva nézte, ahogy a nagyapja előhúzott a zsebéből egy nagy kulcsot, és nekiállt kinyitni az ajtót, mintha az övé volna a templom.

– Látod ezt a jelet? – kérdezte Paolo de Mola, és három, hegyével lefelé fordított, markolat nélküli kardot mutatott az unokájának. – Tudod, mit jelent?

Ferruccio a fejét rázta.

– Ez az ispotályos barátok jelképe, a három Tau, a héber ábécé utolsó betűje.

– Ettől nem lettem okosabb, nagyapa…

– A három T vagy a három Tau a jeruzsálemi Templomot jelképezi, az elrejtett kincset és azt a ládát, amelybe egy nagy értékű dolgot temettek.

– Nagyapa… – mosolyodott el Ferruccio. – Te most tréfálsz velem?

Paolo de Mola meglökte az ajtót, amely nyikorogva tárult ki.

– Lépj be, fiam! Nem, nem tréfálok. Nézz csak körül!

Ferruccio körbetekintett. A templom teljesen dísztelen volt, még a falakat is fehérre meszelték, egyetlen freskó sem ékesítette őket. Az oszlopokat viszont virágmotívumokat és zárt héjú kagylókat ábrázoló faragványok díszítették, és sok kőre három titokzatos betűt véstek: egy E-t, egy T-t és egy S-t.

– Napjainkban ez a templomos lovagok temploma, Ferruccio, és én is közéjük tartozom. Ezért van nálam a kulcs.

– Te… templomos lovag vagy? – nézett rá döbbenten Ferruccio. – De hát… a templomos rend már rég nem létezik!

– Nem, Ferruccio, annak idején sokakat megöltek, de nem mindenkit, s a túlélők csöndben és magányosan életben tartották a rendet. Ha rájuk akarnál találni, azok között kellene keresned őket, akik még ma is az igazság, a becsület és a megbocsátás egyenes útját követik. De nem lenne könnyű dolgod, mert ez a zárt kagylóhéj azt a megbonthatatlan egységet jelképezi, amely a lovagok és titkuk között áll fenn. Még két templomos is csak hosszú ismeretség után képes egymásra találni. A beavatáson is mindössze egyetlen mester van jelen és két lovag, akik messziről jönnek, és azonnal vissza is mennek, magára hagyva a frissen beavatottat saját lelkiismeretével. Most elárulok neked egy titkot, mert azt remélem, hogy egy napon te veszed át a helyemet.

– Én… nem is tudom, nagyapa.

– Mindegy. Ha eljön a pillanat, úgysem a te akaratodon múlik majd a dolog. Talán a tetteid alapján fognak rád találni. Látod, az a három betű, az ETS azt jelenti: Ecce Templari Sumus, vagyis íme, mi, a templomos lovagok itt vagyunk, ezen a helyen még mindig létezünk. És most ülj le, Ferruccio; mielőtt elmennék oda, ahonnan nincs többé visszatérés, el kell neked mondanom valamit.

Ezen a napon tudta meg Ferruccio, ki is ő valójában, s ekkor kezdődött új élete. Minden feltárult előtte: francia származása, az, hogy a templomos lovagok utolsó nagymesterének, a máglyán megégetett Jacques de Molay-nek a leszármazottja, őseinek menekülése Itáliába, vezetéknevük elolaszosítása. Azután a templomos hagyományok megőrzése Toscanának ebben az isten háta mögötti zugában. És a soha véget nem érő üldöztetés, egészen addig, amíg szüleivel bérgyilkosok végeztek, akiket soha nem találtak meg: olyan emberek, akik egyaránt állhattak a francia király, a pápa vagy II. Mehmed szolgálatában – hiszen a templomos lovagoknak és Ferruccio nagyapjának, a rend mesterének annyi volt az ellensége, mint égen a csillag. Ezen a napon ért véget Ferruccio ifjúsága.

Paolo de Mola még két évet élt, de egyre betegebben. Ebben az időben Ferruccio rászokott, hogy feketében járjon, elrejtse érzéseit, sőt még a nevét is eltitkolja, bár kardjának híre mindenütt megelőzte. Amikor a nagyapja érezte, hogy közeleg az utolsó perce, átadott neki egy gyűrűt, s arra kérte, juttassa el Lorenzo de’ Medicihez, aki támogatásával és pénzével járult hozzá az ispotály működéséhez, s aki már akkor védelmükre kelt, szembeszállva a pápák és királyok törvényeivel, amikor még apja, Piero volt Firenze ura. Ferruccio teljesítette nagyapja kívánságát, és megtette az utolsó lépést: elment a firenzei udvarba, átadta a gyűrűt, és szabad akaratából a szolgálatába állt annak az embernek, akinek, úgy érezte, hálával tartozik, és mindörökre adósa.

Egy szempillantás alatt lepergett előtte az élete, s mire visszatért a jelenbe, már meg is hozta a döntését. De amikor a tekintete találkozott Leonoráéval, aki felszegett fejjel próbálta visszafojtani a könnyeit, úgy érezte, a ház falai menten összeomlanak, mintha nem is kőből, hanem homokból épültek volna.

– Hol és mikor? – kérdezte azután Carnesecchitől.

– Biztos helyen. Épp ezért azt kéri kegyelmedtől, hogy menjen el vasárnap a misére, amelyet a barát tart a Santa Maria degli Angeli-templomban. Ott rejtőzik majd a hívek között a templom végében, jobbra, Szent Márk szobra mellett, domonkos csuhában. A templom kicsi, és nagy lesz a tolongás, senki sem veszi észre sem őt, sem önt. És most, engedelmével, visszamegyek Firenzébe, és beszámolok a monsignorénak, mit végeztem. Már ha a szolgálólány, aki nem volt hajlandó bebocsátani, kienged.

Leonora magára hagyta férjét a dolgozószobában, és becsukta maga mögött az ajtót. Volt valami nyugtalanító ebben az emberben, aki idejött, és megzavarta a nyugalmukat. Az asszony egyfelől úgy érezte, mintha visszatért volna a múltba, amikor a testét elválasztotta a lelkétől, és hogy meg tudjon élni, nap mint nap eladott belőle egy részt. Másfelől meg mintha a jövőbe látott volna, s egy szakadék szélére sodorta volna a förgeteg, amelynek nem tudott ellenállni.

Ostoba női fecsegés, ezt mondaná erre öreg gyóntatója. De talán csakugyan megvan a képessége, hogy túllásson a látszólagos valóságon, s megérezzen olyan dolgokat, amelyeket a férfiak csak akkor vesznek észre, ha ott van az orruk előtt. Ez a teremtő anya – mondaná erre Giovanni Pico –, a Lény, akitől minden származik, s akitől, mint nő, te is örököltél egy szikrát. Jelenlétének nyomát, egy szemernyi ősi tudást, olyan adottságot, amely emberi természeteden túli megérzésekkel ajándékoz meg. E pillanatban a fülébe csengett Giovanni Pico megnyugtató, de óva intő hangja. Később majd mindent elmesél Ferrucciónak, de most nem. Mindennek megvan a maga ideje, és most annak van itt az ideje, hogy egyedül maradjon.