35

RÓMA, 1497. NOVEMBER 15.

Az ujjak óvatosan, tiszteletteljesen futottak végig az alig arasznyi, vöröses fából faragott kúpon. Ferruccio csodálattal nézte az egyszerű, könnyű tárgyat, amelyet a kezében tartott.

– Akácfából van, és ugyanúgy nem hatol át rajta az eső, mint a rigó fészkén – mondta Ada Ta –, mindazonáltal a benne rejtőző fióka nélkül csupán haszontalan fadarab volna. Nézz csak bele, ne félj, nem harap!

Ferruccio kihúzta a dugót, és kivette az összetekert selyemdarabot, de nehezen tudta rászánni magát, hogy kiterítse. Gua Li azonban intett a fejével, hogy folytassa. Abban a szobában voltak, ahol Ada Ta és Gua Li aludt, s az asztalon álló két olajmécses fénye még áttetszőbbnek mutatta a kéziratot. Már rég elmúlt a kompletórium ideje, a palotára mély csönd borult. Csak hárman voltak. Gabriele újabban elkísérte a herceg testőreit éjszakai portyáikra, a firenzei építész pedig nem sokkal vacsora után távozott, miközben szokása szerint érthetetlen szavakat dünnyögött a bajusza alatt. Ferruccio szétterítette a selymet az asztalon, azután megpróbálta kiolvasni azokat a furcsa, gömbölyded betűket, amelyekkel sűrűn teleírták a lapot.

– Nem ismerem ezt az írást.

– Páliul van – húzta végig az ujját Gua Li a balról jobbra sorakozó jeleken. – Szülőföldünk ősi nyelvén.

– Nagyon erőteljes nyelv – tette hozzá Ada Ta –, mert évszázadok óta haldoklik, mégis él. Kicsit olyan, mint ez a szegény öregember, akit magad előtt látsz.

– Te nem haldokolsz, apám – mondta erre Gua Li. – Csak úgy teszel néha, mint a borz, mielőtt rávetné magát a kígyóra.

– Ez a naplója? – kérdezte Ferruccio, aki gondosan vizsgálgatta a jeleket, hátha felfedez valami nyomot, ami meggyőzi, hogy a kezében tartott tekercs csakugyan az, aminek Ada Ta és Gua Li mondja. – Az általam ismert Jézus írta saját kezével?

– Ez egy másolat – felelte a nő. – Pár évvel a halála után készült, a Kuninda-dinasztia uralkodása idején. Az eredetit ezután négyujjnyi vastag üvegből készült dobozba rejtve eltemették a sírjába. Még ma is ott van. Al Szajed aláírása van rajta, aki megesküszik, hogy csak azt írta le, amit Jézus, vagyis Issza, ahogy ők hívták, lediktált neki, miután visszatért Palesztinából. Rabbinak, azaz mesternek nevezi őt, bár Issza ezt nem szerette. Ezt is leírja.

– Nem vagyok valami nagyon művelt, de azt tudom, hogy a „rabbi” héberül csakugyan „mester”-t jelent. – Ferruccio le nem vette a szemét a kéziratról. – Ki tudja, hogyan írják ezen a nyelven.

– Nézd csak! – mutatott rá Gua Li az egyik szóra. – Itt van. Az aacariyassa szó pontosan azt jelenti: rabbi.

Ferruccio a fejét rázta, és Ada Ta felé fordult, aki végigsimított az arcán. Most először érintette meg.

– Issza nem akarta, hogy mesternek hívják – mosolygott a nő –, mert a mesterek azt mondják magukról, hogy nagy tudásúak, és tanítják az embereket. Ő viszont azt állította magáról, hogy nem tud semmit, csupán örökösen a tudást keresi. Az a fontos, hogy a helyes úton járjunk, nem pedig az, hogy elérjük a célt.

– Akkor segítsetek megérteni. Meg akarom érteni. Azt mondjátok, hogy ebben a könyvben Jézus nem tartja magát Isten fiának. De hát ez képtelenség, nem?

– Valamennyien egyetlen létező gyermekei vagyunk – tette össze a kezét Ada Ta –, amelyet sokféle névvel illethetünk. Lehet életenergia is, avagy kundalini, ahogy a Véda ősi tudósai nevezik. De a lányom nem ugyanabból a magból született, mint az a patkány, amelyik az előbb szaladt ki ebből a szobából.

Gua Li összerázkódott az undortól.

– Ez az érzékeny lelkű, fürge eszű ember soha nem nevezte magát istennek – folytatta Ada Ta. – Nem is képtelenség, inkább mulatságos, hogy az általatok Evangéliumoknak hívott könyvek számtalanszor leírják ezt a tényt, mégis szinte senki sem töprengett el rajta. Ha az emlékezetem nem csal, Jézus legalább százszor nevezi magát emberfiának, nem pedig Isten fiának. És ugyanez áll más, korábbi és későbbi evangéliumokban is. Látom, a fejedet csóválod – folytatta lágyabb hangon –, de tudom, hogy nem ellenkezésből. És megértem, milyen zavarodott lehetsz. Olyan vagy, mint aki egy egész évet töltött el egy hajón, és a szárazföldre lépve is érzi a hullámok ringatását. – Ada Ta elgondolkodva hallgatott el, majd így folytatta: – Azt mondtam, szinte senki sem töprengett el rajta, de egyvalaki igen: a te barátod, a nemes Giovanni Pico della Mirandola. Ő megértette. Nyitott volt az elméje, mert sokat olvasott, és kevés időt töltött az emberek között.

– Ő értette ezt a nyelvet.

– És sok másikat is. Látom, hogy a tudás szele kezdi elfújni elméd felhőit…

– De honnan tudta, hogy létezik ez a könyv?

– Nem tudta, nem volt sámán, csak követett egy nyomot, ahogy a vadász követi a letört ágakat az erdő sűrűjében. De a tigris dönti el, hogy megmutatkozik-e előtte vagy sem, szembenéz-e a lándzsája hegyével. Egyes kolostorokban megjelentek a könyvvadászok, akik bizonyos szent szövegek után érdeklődtek, és a nyomok mind egy irányba vezettek. Mint amikor árral szemben evez valaki nagy küszködve egy folyó torkolatvidékén, kiderítettem, hogy a világ túlsó felén van egy ember, aki a tudás útját követi, és kíváncsi lettem rá. Ő beszélt nekem az Anyáról, én pedig beszéltem neki a Fiúról. Ilyen egyszerű.

– Értem…

Ferruccio felállt, hagyta, hogy Gua Li visszategye a tekercset a tokjába. A kandalló előtt álldogált, figyelte, hogyan nyaldossák a lángok a nedves fahasábokat, amelyekből hangos ropogás közepette fehér füst szállt fel. Tenyerével a falnak támaszkodott.

– Neki köszönhetően ismertem meg Leonorát, és őmiatta, bár nem az ő hibájából vesztettem el, méghozzá attól félek, örökre. Nem mondtam el nektek a teljes igazságot magamról.

Ferruccio anélkül, hogy megfordult volna, elbeszélte, hogyan találkozott Giovanni de’ Medicivel, beszélt a bíboros őrült terveiről, Leonora elrablásáról. Mire a végére ért, már félig leégett a gyertya. Gua Li többször is fel akart pattanni, de Ada Ta egyetlen biccentéssel meggyőzte, hogy jobb, ha ülve marad.

– Most már – zárta elbeszélését Ferruccio – nem hiszek benne, hogy a bíboros megtartja adott szavát, különösen a legutóbbi találkozásunk után. Sőt úgy vélem, teherré váltam neki is, nektek is. És miután láttam, mire vagy képes, azt sem hiszem, hogy szükséged volna a kardomra, barátom. Egyetlen hasznos dolgot tehetek: megkeresem a feleségemet, még akkor is, ha ez lesz életem utolsó cselekedete. Őrizzétek gondosan a könyvet, kincset ér, és ne bízzatok senkiben, még bennem se. Elégetném, ha azzal visszakaphatnám Leonorát.

Az ajtó mögött hevesen dobogó szívvel állt Leonardo, aki mindent hallott. Miután elhangzottak Ferruccio utolsó szavai, az építész halkan távozott. Már eleget tudott ahhoz, hogy elvégezze a feladatot, amit rábíztak. Hogy hogyan talált rá az illető, nem fontos, annál lényegesebb, hogy mit kért tőle, az pedig, amit cserében ígért, megváltoztatja majd az életét. Egy oldalajtón kisurrant a palotából (korábban egy scudót fizetett a kulcsért), majd útnak indult a sikátorokon át. Remegett a lába, amit három okra vezetett vissza: két észbeli és egy testi okra.

Az első kétségtelenül az, hogy fél, amiért egyedül kell mászkálnia a szűk utcákon, ahol bármely találkozás végzetes lehet. Hiába tart a kezében két akkora ezüstpénzt, amit még a legfigyelmetlenebb, legügyetlenebb rablónak is észre kell vennie. Az ilyen banditák előbb hasba szúrják az embert, és csak aztán kezdik keresgélni, mi van nála. A második ok az, hogy tudja, csúf dolgot követett el, bár azzal még nincs tisztában, mi célból. Mindazonáltal megvigasztalta a gondolat, hogy semmiképpen nem mondhatott nemet a Kúria legnagyobb hatalmú bíborosának, engedelmességének köszönhetően pedig örökre megváltoztathatja életkörülményeit. Miután anyja meghalt, a szodómia vádja és a követelőző hitelezők elől pedig kénytelen volt Törökországba menekülni, semmi másra nem vágyott jobban, mint hogy visszatérhessen Milánóba, ahol ráadásul nemcsak a herceg bocsánatát nyerné el, de néhány szőlőskertet és házat is a magáénak mondhatna.

A reszketés harmadik és legerősebb oka egyértelműen az volt, hogy természetellenes pózba görnyedve kellett kihallgatnia, amit a keletiek és Ferruccio beszéltek. Combjának tíz erőteljes izomkötege túl hosszan feszült meg, hátgerincének csigolyái pedig összenyomódtak és elferdültek. Persze, ezen majd lesz ideje töprengeni Milánóban, ahol ugyan a herceg kegyéből rengeteg munka vár rá, de azért néha tarthat egy kis szünetet. És végre elhallgattatja a hitelezőit. Ha ilyen tömérdek pénze lesz – már ha az Ég is úgy akarja –, valahogyan kieszeli, miként akadályozhatná meg Tommasót a további lopkodásban. Ez az átkozott szenvedélye már nemegyszer bajba sodorta, az áldozatokat pedig az ellopott összeg tízszeresével kellett hallgatásra bírnia Leonardónak.

– A fene essen beléd, Tommaso Masini, meg énbelém is, amiért nem bírlak kiűzni a szívemből!

A fal mentén osont végig a via di Ripettán. A via Rectára érve megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkát, amikor távozni látta a pápai őrjáratot. Az őrök olykor többet zaklatták a szerencsétlen járókelőket, mint azokat a rablóbandákba tömörült spanyolokat, akik a Borgia pápa nyomában érkeztek a városba, és uralmuk alá vonták a szegényebb negyedeket: megsarcolták a koldusokat és kizsákmányolták az éjjeli pillangókat, vagyis azokat az utcalányokat, akiknek nem volt annyi pénzük, hogy a bordélyokban kínálják bájaikat. Ezután Leonardo végre eljutott a Santo Celso-templomhoz, s megpillantotta, deo gratias, az Apostoli Kancellária épületét, az alkancellár, Ascanio Sforza rezidenciáját. Körülnézett, majd elindult a főkapu felé.

Ebben a pillanatban egy árnyék tapadt a közeli Santo Biagio delle Pagnotte-templom egyik oszlopa mögé. Mire előbújt, Leonardo már átlépte a palota küszöbét. Gabriele gratulált magának: érdemes volt kitartania a nyirkos éjszakában. Annyi időt töltött spionok, szajhák és szerencsejátékosok társaságában, hogy megtanulta, senkiben sem szabad megbízni. Valami megváltozott ennek a szodomitának a viselkedésében, az pedig valószínűnek tűnt, hogy nem titkos szerelmi légyottra készül. Napok óta ideges volt a firenzei, holott örülnie kellett volna, és óvatosan méricskélte a szavait, holott az lett volna a természetes, ha bőbeszédűbb a szokásosnál.

Gabriele ráismert a palotára, többször is járt a környéken, amikor hol a Salviatik, hol az Orsinik, hol meg éppen a Colonnák megbízásából keltett zűrzavart. Ennek a kis éjszakai kiruccanásnak nyilván célja van, még ha nem is tudja, mi az, de Ferruccio meg a két másik majd biztosan rájön, mi rejlik mögötte. Néhány líra segített volna, ami nem is jött volna rosszul, de a firenzei legalább a maga kárán tanulja meg, hogy Gabriele ugyan nem nemesi származású, és nem is olyan okos, mint ő, ám attól még nem használhatja kénye-kedve szerint, mint valami tudatlan kölyköt vagy felgerjedt papot. Kivonta rövid kardját, és megigazította új, fekete posztóköpenyét, amelyet Ferrucciótól kapott. Mindkettőtől elégedettnek és erősnek érezte magát. Elindult hát visszafelé. Akár barátokkal hozza össze a sors, akár ellenségekkel, ma éjjel nem fog unatkozni, az biztos.

Leonardo viszont kínosan feszengett. Egy apró, ablaktalan dolgozószobába vitték, ahol vörös szattyánbőr borította az íróasztalt és a székeket, és vörös volt a falakat borító tapéta is. Itt várta hosszú órákon át, hogy Sforza bíboros fogadja. Az asztalon kinyitva feküdt egy geometriai könyv, amelyet jó alaposan megnézegetett, de hamar letett róla, hogy a rajzok mellé írt kommentárokat megértse. Amennyire csak tudta, titkolta, hogy egyenként érti ugyan a szavakat, de ha egymás után olvassa őket, valahogy összekeverednek, ő pedig ettől teljesen elbizonytalanodik. Ezért találta ki, hogy bal kézzel, visszafelé ír – csakis így tudta jegyzetelés közben megőrizni gondolatainak logikus rendjét. Úgy tett, mintha ez csak afféle szeszély volna a részéről, mert nem akarta, hogy kiderüljön, kénytelenségből alkalmazza ezt a megoldást. A hosszúra nyúlt várakozás óráit végül is azzal töltötte, hogy az ajtó mellett lógó, nagy ezüsttükörben nézegette magát. Hol közelebb ment, hol távolabb lépett, és figyelte, hogyan torzul el a teste, miként válnak groteszkké, ijesztővé a vonásai.

Pár évvel azelőtt, Velencében megismerkedett egy Türer vagy Dürer nevű német festővel, aki boldogan mutatott neki egy könyvecskét, amely frissen került ki a nyomdából, és a véleményét kérte róla. Furcsa címe volt a kötetnek: A bolondok hajója. Akkor úgy nyilatkozott róla, hogy nyugtalanító és értéktelen, de most, ahogy a tükörben bámulta magát, eszébe jutottak azok a nevetséges, kifejezetten bolondos képmások. Érdemes lenne továbbfejleszteni azokat a rajzokat. Csak el ne felejtse! Különben is, ő biztosan jobban megrajzolja őket. Sforza is alkalmas modell lenne sasorrával, előreugró állával, enyhén púpos hátával. Ekkor kinyílt az ajtó, még csak egy figyelmeztető nyikorgás sem hallatszott, és belépett az apró termetű bíboros, aki csókra nyújtotta kesztyűs kezét.

– Megvárattam?

– Nem, monsignore – hajolt meg Leonardo.

– Épp most fejeztem be a matutinumot. Hiába, nekünk, szerencsétleneknek, akik arra törekszünk, hogy szentté váljunk, vannak bizonyos kötelességeink. Maga szokott imádkozni, Leonardo?

– Gyakran, és nagy áhítattal.

– Ily módon megmenti a lelkét, és nem csak azt, feltéve, hogy az engedelmesség erényét is gyakorolja. Akar gyónni?

A firenzei letérdelt, és lehajtotta a fejét. Sforza arrébb húzódott, nehogy a kócos haj hozzáérjen bíborszínű köpenyéhez.

– Mióta nem járt borbélynál?

– Parancsol, monsignore?

Leonardo szemét meresztgetve mérte végig a bíborost. Azt hitte, a bűneiről kérdezi majd, nem a hajáról. Bal kezét a fejére szorította, és megállapította, hogy amióta legutóbb nem kevesebb mint tíz scudót fizetett a nyiratkozásért, alaposan megnőtt és meg is ritkult a haja. Talán jobb lesz – és mindenképpen olcsóbb –, ha egyszerűen leborotválja a fejét, azután sapkát húz. E pillanatban a hallgatást érezte a legalkalmasabb válasznak.

– Most üljön le, mert nincs időm. Mesélje el, mit tud, de ne vesszen el a részletekben.

Leonardo tehát mindent elmondott, bőségesen megtűzdelve szavait mindenféle pontosításokkal, melyeket a bíboros rosszallással fogadott. Ám amikor az elbeszélés végére ért, Ascanio Sforza összedörzsölte a tenyerét, aztán mutatóujját előbb az állához emelte, majd egyenesen Leonardo ajkára szorította.

– Maga soha nem járt itt! Most megvárja, míg hármat üt az óra, és a palotába visszatérve azt mondja, a piazza del Navonén járt, megnézte a kutyaviadalt. Örvendezve újságolja el, hogy nyert húsz lírát, mert a Herélt nevű masztiffra fogadott. Itt a pénz, és ne aggódjon, Herélt tényleg nyerni fog. Mi az, Leonardo? Kevesli a húsz lírát?

– Nem, monsignore – felelte Leonardo, miközben átvette a pénzzel teli bugyellárist –, de uraságod megaláz ezzel, úgy érzem magam, mintha Júdás volnék.

– Ő sem akasztotta volna fel magát, ha nem harminc ezüstpénzt kap, hanem háromszázat. A sok mulatozás meg dáridó közepette még az Atyaistenről is megfeledkezett volna, nemhogy a fiacskájáról. Jól jön ez a pénz, ebből utazik majd Milánóba. Most már mosolyog, ugye? Ahogy ígértem, a fivérem, Ludovico már várja. És várják a házak is, egy szőlőskert, meg egy saját műterem a várban, ahol szolgák és szolgálólányok állnak rendelkezésére. És ha leleményes elméjével jól szolgálja a fivéremet, és bevehetetlen hidakat meg sáncokat, erős barbakánokat épít, támadó- és védőfegyvereket meg más ördöngös szerkezeteket fabrikál, akkor elnyeri a Sforzák megbecsülését, s olyan kiváltságokra tesz szert, amelyekről soha nem is álmodhatna egy arab rabszolganő fattya.

– Épp most dolgoztam ki egy olyan hajót, amelynek körben elhelyezett ágyúi minden irányba tudnak lőni, csak az a fontos, hogy páros számúak legyenek, és így a hajó egyedül is szembeszállhat egy egész ellenséges flottával. Meg egy ágyúgolyót, amelyben olyan erős lőpor van, hogy ha egy udvarban robban fel, minél erősebbek a falak, annál magasabbra emelkedik a tető, a föld megrázkódik, és még a pókhálók is leesnek, a dörejtől pedig elvetélnek az asszonyok és minden vemhes állat, sőt még a tojásban megbúvó kiscsirkék is elpusztulnak.

– Bravó, Leonardo, ez már tetszik nekem, így biztosan visszanyeri fivérem, a herceg kegyeit. De most menjen, és tegyen úgy, ahogy mondtam. Holnap vagy holnapután indul Milánóba.

A származására vonatkozó sértő megjegyzést Leonardo elengedte a füle mellett. Úgy járt el, ahogy a bíboros parancsolta, kivéve, hogy elment a kutyaviadal helyszínére, és feltett húsz soldót Heréltre. A masztiff könnyedén legyőzte vetélytársát, egy spanyol buldogkeveréket. Előbb a földre terítette, majd leszorította, és addig harapta a nyakát, míg a buldog el nem vérzett. Miközben Leonardo elégedetten sétált a Palazzo Colonna felé a nyereményével a zsebében, egy olyan kocsiról képzelgett, amely állkapocsszerű gépezetével egyszerűen levágja az ellenséges gyalogosok lábát, és ily módon képes áttörni a vonalaikat. Gabriele viszont arról ábrándozott, hogy jól nyakon ragadja Leonardót, és kifaggatja, mit mondott a pápai alkancellárnak. Ám még a jelenet végére sem ért, amikor egy penge villanására lett figyelmes. A fájdalmat még nem érezte, de azt már látta, hogy a pengét az ő oldalából húzzák ki éppen, és az ő vére csillog rajta.