34

A CINTOIAI ERDŐ, 1497. NOVEMBER 6.

A táj okkersárga, barna és zöld színeit még ragyogóbbá tette a szemerkélő eső. Leonora a börtöne ablakából figyelte, amint a természet minden megrázkódtatás nélkül fogadta az évszakok változásait, egyszerűen beletörődött a napsütésbe és a szélbe, a szárazságba és az esőbe, a melegbe és a hidegbe. Olykor – ha villám csapott egy fába, vagy valaki óvatlanul égette fel a tarlót aszály idején – tűz ütött ki, ami megtisztította a földet, és felkészítette az újjászületésre, a még dúsabb, még pompásabb virágzásra. Mintha az ő testének változásai is olyan ősi mintát követtek volna, mint az élet maga. A hasa kezdett gömbölyödni, egész teste teltebb lett.

– Olyan leszek, mint egy tojás – mondta magának –, hogy kényelmesebben elférjen a kiscsibe.

A melle is gömbölyűbb lett, és a mellbimbójához elég volt a ruhán át hozzáérni, máris megkeményedett, ami hol kellemes érzés volt, hol zavaró. Éjszaka nem sokat aludt, mert félt, hogy egyszer csak felbukkan mellette a fráter. Ilyenkor elképzelte a tejét szopó, apró ajkakat, majd Ferruccióról kezdett ábrándozni, az ő szúrós, rövid szakállal övezett ajkairól, és a csókjairól, melyektől kipirosodott az álla meg az arca. Hiába remélte, hogy az anyaság majd kioltja benne a vágyat, nem így történt. És amikor az emlékek nyomán úgy felhorgadt benne a vágyakozás, hogy a hasa is belefájdult, a keze a puha szőrszálakon végigfutva az ölébe csusszant, középső- és mutatóujja bebújt összezárt combja közé. Szemét az ajtóra függesztette, és folytonosan fülelt, miközben lassan simogatta magát. Képzeletében Ferruccióé volt a kéz meg a száj, egészen a néma kiáltásig, amikor az ajkába harapott, nehogy a legkisebb nyögés is áthatoljon a köveken, legyen az akár fájdalmas, akár gyönyörteli, s eljusson annak a fülébe, akinek az ilyen pillanatokban aztán végképp semmi keresnivalója a szobájában. Miután így kielégítette vágyait, engedett az álomnak. Bal oldalára fordult, mert ezt tanácsolták az apácák a gyermeket váró asszonyoknak.

Néhány tyúk nyaktollaiból meg szövetdarabokból tű és cérna segítségével párnát fabrikált magának, amelyet a háta mögött tartott, ha ült, hogy enyhítse az egyetlen fájdalmat, amit a gyermek okozott. Hosszan könyörgött Marcello fráternek, elmagyarázta neki, hogy csak emiatt kellenek a rongyok, esze ágában sincs felkötni magát. A tűvel sem sokra menne, ha fegyvernek akarná használni, kivéve, ha boszorkány volna, és karddá vagy tőrré tudná varázsolni. Ekkor azonban felmerülne a kérdés, eddig miért nem változtatta mérges kígyókká a fekhelyét alkotó szalma szálait.

Marcello a lehetőségekhez mérten eleget tett kívánságainak. Kényszerű együttélésük nyomán immár az a képzete támadt, hogy feleségül vette a világ legmakrancosabb asszonyát. Amikor kiengedte Leonorát napi sétájára – persze, csak lánccal a nyakában –, a nő többször is valósággal ráparancsolt, hogy adja oda az ingét, a csuháját vagy a gatyáját, hadd mossa ki, mert inkább vállalja a cselédmunkát, mint hogy elviselje a ruhákból áradó bűzt. A fráter pedig mogorván engedelmeskedett, odavetette a szóban forgó ruhadarabokat, Leonora meg fél kézzel elkapta, mert másik kezével fájós hátát egyengette.

Esténként azonban, gyertyaoltás után Marcello visszaváltozott a börtönőrré, akinek lennie kellett, és szobája magányában tőle telhetően kiöntötte a szívét, átkozta a Leonora iránti tiszteletét, jó neveltetését, az időket meg a hatalmasokat, és áldotta a körülményeket, melyek lehetővé tették, hogy megismerje ezt a nőt. Akit még a hideg éjszakákon sem úgy képzelt maga elé, mint afféle szajhát, aki csak azért tetteti magát kiéhezettnek, hogy gyorsabban lezavarja a dolgot; angyalnak látta, aki csak nagy nehezen, szemérmesen adja oda magát, s engedi látni immár gyermekkel terhes ölét.

A szerzetesek és remeték között nem volt ritka, hogy valaki együtt élt egy nővel, aki a cselédje és az ágyasa, olykor a felesége volt. Marcello úgy tervezte, hogy ha mindennek vége, ő is ilyen jogért folyamodik a bíboroshoz, de nem éri be akármilyen nővel – neki ez a nő kell.

Leonora összerezzent, amikor meghallotta, hogy a nevét kiabálják, amikor pedig elhúzták a reteszt, a hasára szorította a kezét. Marcello kitárta az ajtót, és kezében egy takaróval közeledett felé. Arrébb lökte Leonorát, majd felkapkodta a földről a rongyait, amelyek még nedvesek voltak az esőtől. Leonora hátán végigfutott a hideg. Remegő ajkakkal támaszkodott a falnak.

– Indulj! – parancsolt rá a fráter. – Menj innen, de rejtőzz el az erdőben, kerüld el az ösvényt!

Leonora még a szavainál is ijesztőbbnek találta a fráter ziháló, rekedt hangját.

– El kell menned – magyarázta Marcello. – Most rögtön! Három lovast láttam. Vagy értem jönnek, vagy teérted, de végül is mindegy.

Miután Leonora nem mozdult, Marcello megragadta a vállát. A szájából borszag áradt, de a szemében tükröződő kétségbeesés őszintének tűnt.

– Nem érted? – rázta meg, amitől az asszony még inkább megijedt. – Nem tudom, kik azok, de éppen ide tartanak! Nem maradhatsz itt, amíg kiderül, mit akarnak és ki küldte őket. Menj el! Most! Ha csak menedéket kereső zarándokok, akkor utánad megyek és megkereslek, még ha a sátánhoz kell is imádkoznom.

Az ajtó nyitva volt, a vaskulcs a zárban, a fráter pedig ott állt, és kinyújtott karral mutatta a szabadság felé vezető utat. Leonora átbújt a karja alatt, elvette a takarót, és miközben kiment, magára terítette az eső ellen, amely egyre jobban zuhogott. Futva szelte át az udvart, majd hátra se fordulva bevette magát az erdőbe. Vizes papucsa csúszkált a nedves leveleken, arcán könnyekkel vegyültek az esőcseppek. A takaró beakadt egy ágba, meg kellett állnia, hogy kiszabadítsa. Így pillantotta meg az ágak között a fekete, csuklyás köpenyt viselő lovasokat, akik megálltak börtöne ajtaja előtt. Azt is látta, hogy Marcello fráter kijön, megáll előttük, és széles, áldó mozdulattal köszönti őket.

Leonora mozdulatlanul kuporgott, kezét a szívére szorította, mintha arra kérné, dobogjon lassabban. Az eső kopogásától nem hallotta, mit beszél a három jövevény, de a mozdulataik sok mindent elárultak. Marcello folyton széttárta a karját, azok meg csak járkáltak körülötte a lovaikkal. Kérdezgették, de ő csak a fejét rázta, könyörgött, a végén még térdre is borult. Leonora ekkor azt látta, hogy az egyik férfi leugrik a nyeregből, és odalép a fráter mögé, aki a torkához emeli a kezét, mintha egy kötelet vagy ostort vetettek volna a nyakába. A lovas ezután újra nyeregbe pattant, és megsarkantyúzta a lovát, és elvágtatott vele, maga után vonszolva a sárban a fráter testét.

Leonora lehunyta a szemét, és a szája elé szorította a kezét, nehogy felkiáltson. A két másik férfi megvárta, míg a társuk visszatért. Ekkor a lovak jó alaposan megtaposták a sáros, véres kupacot. Miután véghezvitték, amiért jöttek, vezetőjük egyetlen intésére vágtában távoztak, ellenkező irányban, mint amerről érkeztek.

Leonora sokáig várakozott némán, és fülelt. Az eső már csaknem elállt, csupán néhány cseppet fújt rá a szél annak a babérfának a leveleiről, amely mögött elbújt. Marcello továbbra is mozdulatlanul hevert a földön. Ő volt a börtönőre, a porkolábja, ő szakította el Ferrucciótól és ő hozta ide a világ végére, sőt még azzal is megpróbálkozott, hogy megbecstelenítse. Most mégis szánalommal vegyes borzadállyal tekintett rá.

– Mindig vigyél kenőcsöt a sebesültnek, akkor is, ha az ellenséged – tanácsolta a nagyanyja minden mese végén, amikor magához intette a tűz mellé, mielőtt aludni küldte. – Meglásd, csoda történik, mert a jó cselekedetben lakozik az igazi imádság.

Így hát Leonora keresztülsettenkedett az erdősávon, amely elválasztotta a börtöne előtti udvartól. A fráter véres péppé taposott arcából kocsányon lógott ki az egyik szem. Orcájáról levált a hús, kilátszott a szája belseje és törött fogai. Leonora hányingerrel küszködve, könnyezve hajolt fölé. A csaknem ágyékig felhúzott csuha alól kilátszó láb is csupa zúzódás volt; az arc mellett ez a testrész járt a legrosszabbul. Marcello azonban még lélegzett, Leonora pedig gondolatban sietve hálát adott valakinek, aki tán az égben lakik, tán a természetben, mindegy is, mint ahogy az sem fontos, van-e neve vagy arca. Ezután vízért ment a cellájába, majd visszatért a fráterhez. Megpróbálta felemelni a fejét, és megitatni, de Marcello összeszorította az ajkát. Aztán a felhasított arcon kiáramló lélegzettel együtt némi hang is kiszűrődött.

– Köszönöm – rebegte. – De most menj el. Visszajöhetnek.

– Marcello…

Ez volt az első alkalom, hogy Leonora a nevén szólította őrzőjét, és Marcello tudta, hogy az utolsó is. Amikor a testet elhagyja a fájdalom, az annak a jele, hogy a porhüvely nem reagál többé. Szerzetesként többször is megesett vele, hogy sírva fakadt, amikor azt látta, hogy a súlyos beteg váratlanul jobban érzi magát, mert tisztában volt vele, hogy az illető hamarosan megtér teremtőjéhez. Vagy bárki máshoz.

– Hallgass meg, nincs időnk, visszajöhetnek. Téged keresnek, azt hiszem, meg akarnak ölni, bár nem tudom, hogy a gazdám bérelte-e fel őket, vagy más, de ez nem is fontos.

Hogy hallja a suttogását, Leonorának egészen közel kellett hajolnia hozzá, szinte meg kellett érintenie azt a húskupacot, amely pár órával előbb még félelmet és gyűlöletet keltett benne, most viszont már csak undort és szánalmat érzett iránta.

– Indulj arrafelé, amerről jöttek, egy mérföldnyire elérsz egy keresztúthoz. Menj balra, és még sötétedés előtt eljutsz a cintoiai templomhoz, egy magas tornyú vár áll mellette. Ott él az öcsém, Mariano, add át neki ezt a vasgyűrűt, ő majd ráismer, neki is ugyanilyen van. Vitesd el magad Firenzébe, Savonarolához, ő az egyetlen, aki meg tud védeni attól, aki bántani akar.

– Nem lehet, itt a gyerek… és te is rosszul vagy.

– Indulj! – Marcello lehelete Leonora arcába csapott. – Én már nemsokára jól leszek, a gyerek meg úgyis veled megy.

– Lehet kezelni a sebeidet, ismerek gyógyfüveket…

– Asszony, a füveid nem támasztják fel a holtakat, kivéve, ha boszorkány vagy, de ha így lenne, már rég végeztél volna velem. Jobban is jártam volna.

Leonora levette a kezét a fráter testéről, és csak ekkor látta, hogy csupa vér. Ott, ahol a csuha elszakadt, széles seb tátongott, amelyen a bél is kitüremkedett. Leonora egy darabig ott guggolt feltartott kézzel, aztán felállt, fogott egy követ, becsúsztatta a fráter feje alá, majd két keresztbe tett ágat fektetett a mellkasára. Most először érezte azt, amiről már annyit hallott: a magzat megmozdult, és rúgott egyet.

– Igen – mondta –, máris megyünk.

Marcello fráter követte épen maradt szemével. Miután csak fél szemmel látott, úgy érzékelte, hogy a nő szinte rátapad a horizontra, és túl lassan halad. Megpróbált felegyenesedni, de közben Leonora már eltűnt. Marcello ekkor megnyugodott, lehunyta a szemét, és végre, annyi év után, Istenhez fordult.