28

CINTOIA, FIRENZEI KÖZTÁSASÁG, 1497. SZEPTEMBER 10.

Az eső úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék. A palatetőn mintha patak folyt volna. Marcello fráter csuromvizes csuhában, csöpögő hajjal hallgatózott az ajtó előtt.

Mikor júniusban gabonát aratnak,

mosolyog az asszony, víg napjai vannak.

Mikor júliusban a szénát behordják,

el ne feledd, ifjú, kedves légy, ha mondják.

Hogyha a tőrödet jól elrejted,

augusztusban lesz mit ünnepelned.

És mire a május visszatér,

egy szép arcon mosoly kél.

Egy, kettő, három, négy,

mint egy király, boldog légy,

egy, kettő, három,

várom a párom,

egy, kettő, három, négy…

A retesz csikorogva kinyílt. Leonora elhallgatott.

– Már megint ezek a dalocskák? – zihálta Marcello fráter. – Az őrületbe akar kergetni?

A nő keze ösztönösen a hasára simult, amelyen megfeszült a vászonruha.

– Miért énekel még mindig egész álló nap, nem elég az, amit kapott? Van papírja, tolla és tintája, bár csak Isten tudja, mire kell mindez. Alhat, amikor kedve tartja, annyit eszik, mint egy tömött liba, és mindig kipucolom az éjjeliedényét. Még azt is megengedtem, hogy napjában kétszer kimenjen a szabadba.

– Lánccal a nyakamban, mint egy kutya.

– Vagy inkább mint egy szuka. – A fráter szája sarkából nyál csorgott. – Igen, nehogy elcsábítsa a farkasok szaga, aztán felcsinálják. És ne simogassa folyton az ölét, valahányszor bejövök. Tán a kárhozat útjára akar vezetni?

– Ne sértegessen, nem ártottam magának. Inkább maga ártott nekem.

– Maga… maga semmit sem tud rólam. Én ugyanúgy rab vagyok, mint maga, rám parancsoltak, hogy őrizzem, és itt vagyok egyedül, még egy birka sincs mellettem. És vegye már le onnan a kezét! Már ha nem rejteget valamit… mutassa!

A fráter egyre rekedtebb kiabálása hallatán Leonora hátrahőkölt. A kezét még mindig a hasán tartotta. Marcello nekinyomta a falnak. Leonora elfordította a fejét, és lehunyta a szemét. A borszagtól émelygés fogta el. A fráter jó erőben volt, bal kezével megfogta az asszony mindkét kezét, és a feje fölé emelte, a jobbal meg felhúzta a ruháját.

– Kérem – dadogta Leonora –, ne bántson, nem lehet.

– Mit nem lehet? Vagy ezt úgy mondja, mint a novíciák, amikor azt hiszik, hogy ha Krisztus jegyesei, akkor már nem kell kielégíteniük az apát vágyait?

– Nem lehet – ismételte meg Leonora elhaló hangon. – Nézze meg a hasamat a gyóntató szemével, és döntse el, igazam van-e.

– Mi baja van? Ótvaros, veszett, leprás, vagy tán valami nemi betegség támadta meg? Én se vagyok hibátlan, de úgy látszik… Szentséges Szűzanyám! A hasa… hiszen maga várandós!

Elengedte a nőt, és hátratántorodott. Úgy meredt Leonora hasára, amelyet az imént tapogatott meg, mintha szentségtörést követett volna el.

– Íme, ürülék és vizelet közepette jövünk a világra – mondta, mint valami imádságot –, és engem is bűnben fogant anyám…

– Férjes asszony vagyok, jól tudja, és igen, gyermeket várok, a férjem gyermekét, de Mola lovagét.

– De hát miért nem szólt, én… nem olyan vagyok, amilyennek gondol.

– Maga nem szerepel a gondolataimban, ott csak ő van, csak ő, hiszen maga és a gazdái mindent elraboltak tőlem. És azért énekelek, mert ez az egyetlen öröm, amit adhatok a testemben növekvő gyermeknek, hogy legalább születése előtt megismerje a harmóniát. És ha úgy alakul, hogy mégsem jön a világra, akkor legalább békében élte le rövid életét.

– Hát akkor írja meg a férjének! Azért jöttem, hogy megmondjam, üzenetet kell küldenie neki, amelyben tudatja vele, hogy életben van. De ne kísértse a sorsot, amely már úgyis jóindulattal volt maga iránt… egy gyerek…

Miközben Marcello fráter becsukta maga mögött az ajtót, Leonorának hirtelen erős vizelhetnékje támadt, de amikor ráült a vödörre, csak pár cseppet tudott kierőltetni magából. És azok közül is véres volt némelyik. Leonora végignyúlt az ágyon, és megtapogatta a hasát. A Santa Chiara-kolostor apácái elkergették ugyan, amikor a jótevője nem fizetett többé érte, de valamelyest megismertették vele a saját testét. Tudta, hogy ezt a tünetet komolyan kell venni, de nem lesz könnyű elküldeni a frátert, hogy szedjen neki szamócavirágot. Pedig épp ez a megfelelő időszak, mielőtt édes gyümölcsök fakadnának a virágokból. Ha azt akarja, hogy az ő gyümölcse is megérjen, meg kell győznie valamiképpen a börtönőrét. Márpedig ő akár az életét is odaadná azért, hogy ez a gyermek megszülessen.