32

RÓMA, COLONNA-PALOTA, 1497. OKTÓBER 29.

– Szükségem van a könyvre, kedves barátom, hozasd ide.

– Melyik könyvre?

– Vigyázz, de Mola, ne bosszants fel! Issza könyvét akarom.

Medici bíboros előzőleg megemlítette Gua Linek, hogy ezen a napon nem hallgatja meg a történetét, majd odaintette magához Ferrucciót. Hízelgéssel könynyebben célt ért volna, de sürgette az idő, így inkább a fenyegetőzéshez folyamodott. Vele volt Silvio és Carnesecchi is.

– Maga vigyázzon, monsignore, különben nem állok jót magamért! Soha nem beszélt nekem semmiféle könyvről, ebben biztos vagyok. És nem is tudom, mire gondol. Csak a Mirandola-féle Téziseket kérte tőlem. És azt oda is adom, ha visszakapom Leonorát, de most ne tréfálkozzon velem! Lehet, hogy őrült vagyok, de ne felejtse el, hogy az őrület félelmetesebb, mint a gonoszság.

Egymás arcát fürkészték, és mindketten hazugságot láttak a másik tekintetében. Ferrucciónak ösztönösen a nadrágja és az ujjasa közé rejtett tőr markolatára tévedt a keze. A következő pillanatban Silvio kirántotta a kardját a csuhája alól, és rácsapott Ferruccio lapockájára, aki hátratántorodott és elterült a földön. Ám mielőtt a novícius ledöfte volna, Ada Ta botja olyan erővel sújtott le a csuklójára, hogy eltört a csontja. Nem is érzékelte, hogy elveszti az eszméletét, amikor a keleti szerzetes a tarkójára, aztán a vesetájékára csapott, miközben fogta, nehogy túl gyorsan zuhanjon a földre.

– A kezek olyanok, mint az ikerpillangók, amelyek elválnak, egy pillanatra rászállnak a fára, aztán továbbrepülnek – mondta Ada Ta lehajtott fejjel. – Most bocsánatot kérnek az ifjútól, aki még nem hallja a szavaimat, de nem tehettem mást, le kellett ütnöm, mint a vak feleséget, aki nem látja a szakadékot. És arra kérem a másik lovagot – folytatta anélkül, hogy Carnesecchi felé fordult volna –, hogy úgy lélegezzen, mint a nemes jak, amikor a yarsagumbát legeli, a boldogság bokrát, amely békét és férfierőt ad.

– És hogyan lélegzik a nemes jak? – kérdezte Carnesecchi, akinek esze ágában sem volt megmozdulni.

– Ó, pont úgy, ahogy ön, lassan és békésen. Ha egy kicsit szőrösebb lenne, kitűnő jak válna uraságodból.

Gua Li odament Ferruccióhoz, miközben a bíboros az elképedéstől és a félelemtől tágra nyílt szemmel támaszkodott az ablaknak. Carnesecchi tudomást sem vett segítségkérő pillantásáról.

– Jól vagyok – zihálta Ferruccio elhaló hangon –, szerintem nem is sebesültem meg.

A férfi ujjasa elszakadt, és az alatta lévő ingen vörös folt terjengett.

– Vérzel. – Gua Li előhúzott a zsákjából egy üvegcsét. – De nem mély a vágás.

Miközben Ada Ta tovább mosolygott a bíborosra, Gua Li elvágta az inget a seb fölött, és valami rózsaszín kenőcsöt kent rá a tarisznyájában lévő dobozkából. Ferruccio szorosan lehunyta a szemét, és az ajkát harapdálta.

– Ez éget! Olyan, mint a tüzes vas.

– Maradj nyugton, ne izegj-mozogj! Amúgy majdnem eltaláltad. Ezüstporral elkevert rozsda, és faggyú tartja egyben a keveréket. Fertőtleníti és lezárja a sebet. Egykettőre meggyógyulsz.

– Sajnálom… nem akartam…

– Hagyd csak rá Ada Tára, ő tudja, mit csinál.

– Gua Li…

– Tessék.

– A bíboros valami könyvet akar tőlem. De én nem tudok róla semmit. Tudni szeretném, igazat mond-e, vagy már megint hazudik.

– Mindent megtudsz majd, Ferruccio. De most pihenj.

Eközben a szerzetes megállás nélkül beszélt a bíboroshoz. Carnesecchi csodálkozva nézte, hogyan fordultak meg a szerepek. A bíboros tiszteletteljesen bólogat, mialatt a szerzetes mintha jóindulatú dorgálásban részesítené. Ha eltekintene az öregember arcától és szegényes külsejétől, akár azt is hihetné, hogy a pápa folytat megbeszélést a titkárával. Carnesecchinek ekkor látomása támadt: maga előtt látta a keleti szerzetest Szent Péter trónján, olyan öltözékben, ami csakugyan méltó Krisztus helytartójához. Egyszerű, minden cicomától mentes köpenyt visel, akárcsak a köré gyűlt bíborosok, akik leginkább az első apostolokra emlékeztetnek. A hit emberei, megjelenésük szerény, noha tudásuk hatalmas. És látott egy templomot is, tele egyszerű emberekkel, akik derűsen hallgatják a béke és szeretet üzenetét, amely ma is elhangzik minden prédikáció elején, hogy aztán a legsötétebb pokoli víziókkal traktálják a híveket, vagy pénzt kérjenek tőlük.

A látomás elenyészett, Ada Ta kezében viszont megjelent valami könyvféleség, ami két fatábla közé kötött lapokból állt, és a bíboros mohó tekintettel meredt rá. Ferruccio csodálkozva pillantott Gua Lire, aki bólintással felelt. Tehát csakugyan létezik a könyv. És amikor Giovanni de’ Medici felé fordult, azt látta, hogy lehajtott fejjel tart az ajtó felé, előtte Carnesecchi meg a novícius, akinek a kardja már a földön hevert. Passerini nehézkesen lépkedett, csuhája eltakarta a vizes kenderkötelet, amellyel Gabriele gyors, ügyes mozdulatokkal, szorosan megkötözte. Ha a kötél megszárad, kitágul, és a fiú magától is kiszabadul.

Aznap éjjel egyedül Ferruccio aludt jól, hála a fűzfa- és pipacslevelekből készült főzetnek, amelyet megivott. Reggelre az északi szél elsöpörte az éjszakai felhőket, és útnak bocsátotta az első fecskéket, amelyek betöltötték az eget csivitelésükkel.

– A friss reggeli levegő olyan, mint a giliszta, amit a fülemüleanya visz a fiókájának: magától bújik a szádba, nem kell keresned.

Ada Ta szokása szerint kopogás nélkül lépett be az alvó Gua Li szobájába. A nő ösztönösen az álláig húzta a takarót. Ada Ta elhúzta a függönyt. Éles fény tűzött Gua Li résnyire nyitott szemébe.

– Mit mondtál? Miért ébresztettél fel így? Mi történt?

– A bölcsnek a harmadik kérdés is elég volna, hogy minden választ megkapjon, és a természet azért adott nekünk két fület, és csak egy szájat…

– Tudom, tudom, többet kell figyelmesen hallgatnunk, mint beszélnünk. Hallgatlak.

– Ezek szerint most bölcsebb leszel nálam, mert én fogok beszélni. Erről eszembe jut, mit mondott Lao-ce…

Gua Li a puha pehelypárnába rejtette az arcát és befogta a fülét, mint gyerekkorában, amikor nyári reggeleken a nap sugarai pont az ágy fejét érték. Őszintén hitte, hogy ezt is Ada Ta intézte el.

– Most már magyarázhatsz a gilisztáról meg a reggelről, úgyse hallak.

– Pedig a korán kelő madárnak jut a legnagyobb giliszta.

– Ugyan már, Ada Ta – ült fel Gua Li –, hány történetet kell még végighallgatnom a gilisztákról meg a madarakról, mielőtt végre elárulod, mit akartál mondani?

– Talán még elmesélem, hogy a legszegényebb halász annak a gilisztának köszönheti, hogy halat ehet, amelyik egy király teteméből lakmározott.

– És ez meg hogy jön ide?

– Sehogy, de nagyon tanulságos arra nézvést, hogy az élet körben forog, és ami fent van, az van lent is. – A szerzetes bólogatással kísérte gondolatait. – De igazad van, kicsikém. Ma kicsalogatott a hajnal, hogy élvezzem a friss levegőt. Ez volt az első giliszta. Azon a téren álltam, ahol ezek a barbárok embereket és állatokat szoktak felakasztani és felnégyelni. Egy régi szobor körül ágnyeső késekkel és kardokkal felszerelkezett emberek gyülekeztek. Láthatatlanná váltam, hogy ne vegyenek észre, mert még az ellenségüknek hinnének, és emiatt bajuk esne.

– Ez nagyon szép volt tőled, Ada Ta.

– Köszönöm, gleccserek virága.

– A gleccsereken nem nyílnak virágok.

– Ettől csak még értékesebb vagy számomra. A téren gyülekezők harsány kacagás közepette távoztak, elmentek mellettem anélkül, hogy észrevettek volna, és ekkor láttam, hogy egy cédulát hagytak a szobor lábánál.

– Egy imádságot?

– Hát, ha ez imádság, akkor igencsak furcsán imádkoznak a maguk isteneihez, mondhatnám, roppant szellemesen. A cédulán ugyanis ez állt: „A toszkán szodomita az aubussoni seggét, kezét és farkát csókolgatja, és augusztus óta a nagy uborkát várja, amit a spanyol tán megad neki mára.”

– Egy mukkot sem értek belőle, de nem tetszik.

– Nekem se, ezért aztán újra láthatóvá váltam, és megállítottam a fiatalembereket, akikről feltételeztem, hogy ők írták ezeket a mulatságos szavakat. Eleinte attól tartottak, hogy a római trónon ülő fehér ruhás ember kémje vagyok, és most, hogy lelepleződtek, feljelentem őket. A nagy félelem nagy dühöt szül. – Ada Ta a fejét csóválta. – Nagyon sajnáltam, hogy kénytelen voltam bevetni a botomat a kardjaik ellen. Az elefántnak arra kell használnia az erejét, hogy fákat döntsön ki, nem arra, hogy megrémítse a lovakat.

– Sejtem, kicsoda az a bizonyos elefánt…

– De aztán a kardjuk nélkül olyan beszédesek lettek, mint a papagáj. Okulásomra szolgált, hogy megtudtam: a szodomita (nagyon megnevettetett ez a szó, amelyet addig nem ismertem) nem más, mint akihez elküldtek minket, vagyis az egyház hercege, Giovanni de’ Medici, a spanyol meg az egyház jelenlegi királya, Rodrigo Borgia, aki a békés mórok földjéről származik.

– Na és? Mi itt a probléma, Ada Ta?

– Attól, hogy ismerjük a problémát, még nem tudjuk a megoldást. Jusson eszedbe, hogy a papírok beszélnek, ha elolvassák őket, ez a papír pedig augusztus haváról beszélt. Ha tehát Medici két teljes holdciklus óta itt van, miért csak alig egy hónapja jár hozzánk? Tegnap ráadásul olyan képpel keresett fel minket, mint a bárányt szaglászó farkas. A nép, amelynek hangja tiszta és átlátszó, akár a forrás, azt is mondja még, hogy Medici arra vár, fogadja őt a fehér pápa, aki állítólag az ellensége. Amikor a paraszt a rókával barátkozik, a tyúknak van oka a félelemre, és én már érzem is, ahogy kezdenek kiütközni a tollaim.

Gua Li ritkán látta ilyen gondterheltnek a mesterét. Amióta Rómában voltak, most először tört rá olyan félelem, mint mikor a kolostort robbanó nyilakkal támadta meg egy rablóbanda, az új császárral haragban lévő nemes ágyas, Gong Su zászlója alatt. Akkor a szerzetesek sokan voltak, és hangok segítségével köveket omlasztottak a katonákra. A támadók mind meghaltak, tetemeiket hosszan áldották a keselyűk, amelyek csontig lecsupaszították őket, lehetővé téve, hogy lelkük nemesebb személyiségként szülessen újjá. Most azonban Ada Ta egyedül van, gondolta Gua Li, és az aggodalomtól úgy szorult össze a gyomra, mintha skorpió szúrta volna meg.

– Miről beszéltetek tegnap?

– Semmi olyanról, amit már ne tudott volna – felelte a szerzetes szűkszavúan.

Gua Li elnézte, ahogy Ada Ta köröz a nyakával, a karjával, hogy lelassítsa a légzését. Soha nem látott még senkit, aki ilyen lassan, ilyen harmonikusan mozgott volna. Tudta, hogy ezek a mozdulatok segítenek megfeledkezni a nehézségekről. Ezzel persze Ada Ta nem menekülni kíván a gondok elől, hanem meg akarja találni az eszközt, amellyel szembeszállhat velük.

– Most pedig hagyom, hogy a gondolataim szabadon száguldozzanak a lehetőségek pusztáin – mondta Ada Ta. – És megpróbálom kinyitni a harmadik szemem, ahogy a jeles mester, Rimpócse guru tanítja. Te beszélj Ferruccióval, de ne mondj semmit se Gabrielének, se Leonardo mesternek. Az előbbinek olyan a természete, akár az ideges vadászgörénynek, az utóbbi meg olyan, mint a szamár a forrásnál: annyira lefoglalja az ivás, hogy csak akkor veszi észre a tigrist, amikor az már rávetette magát.

Miközben Gua Li felvette a száriját, látta, hogy mestere aurája kitágul, és indigószínről lilára vált, amint szellemi energiáival egyesül. Amikor az aura kék lesz, Ada Ta eljut abba a békés állapotba, amely megadja a megvilágosodást, és amennyiben a harmadik szeme is kinyílik, talán mindent megért, és rátalál a megoldásra.

Ferruccio szobájába érve Gua Li azonnal mesélni kezdett, azzal sem törődött, figyel-e rá egyáltalán a férfi.

– Apám!

– Tessék, fiam.

– Anya még mindig úgy bánik velem, mintha kisgyerek volnék.

A férfi végigsimított őszbe vegyülő, sötét szakállán, és elmosolyodott. Tekintetét az ég felé emelte. A csillagok kékes fényt szórtak a jeges csúcsokra és a hegyoldalakat borító hótakaróra. A sötétség a világ minden pontján ugyanolyan, de itt a tiszta levegő miatt sokkal fényesebbnek tűntek a csillagok, mint a Jordán folyó partján, ahol sok évvel ezelőtt bámulta őket. Most ismét a fiúra pillantott, aki apának szólította.

– És te minek érzed magad?

– Felnőttnek, apám. Megtanultam, hogyan kell kiszárítani a bivalyok bőrét, és spirituszban tartósítani kék szemüket. Tudok parancsolni a szamaraknak, tudok íjjal nyúlra vadászni, mindezt te tanítottad meg nekem. Úgy ölöm meg a kecskéket, hogy nem okozok fájdalmat nekik, és én készítem a legjobb szarkakelepcéket, Bon mester is megmondta.

– És legutóbb mit tanultál tőle?

– Hogy mind a fehér, mind a fekete fény a világ első istenétől származik, de a fekete fény hozta létre a szerencsétlenségek és a betegségek emberét, a fehér pedig a jóságét és az igazságét.

A fiú hagyta, hogy az apja gyengéden megcirógassa a tarkóját, de nem engedte eltéríteni magát gondolatmenetétől.

– Van azonban itt egy dolog, amit nem értek, apám. Miért teremtette meg az első isten a rosszat is? Nem gondolod, hogy ez nem jól van így?

– Tökéletesen igazad van, fiam, egyetértek veled. Megvitattad már ezt Bon mesterrel?

– Nem, apám, féltem, hogy istenkáromló vagy egyszerűen ostoba kérdésnek fogja tartani.

– Semmi, ami a tudásszomjaddal kapcsolatos, nem sértheti az isteneket, és semmi, ami velük kapcsolatos, nem lehet ostoba.

A fiú apja szemébe fúrta a tekintetét, és eközben könnyedén biccentett. A fekete szivárványhártya mintha fényt sugárzott volna.

– Még nem feleltél a kérdésemre, apám.

– Nem tetted fel a kérdést, fiam.

– Igaza van anyának – nevetett a fiú –, amikor azt mondja, hogy veled lehetetlen vitatkozni, mert mintha mindig igazad volna. De éppen tőled tanultam, hogy sosem szabad feladni a harcot, ha győzni akarunk.

– Akkor úgy hiszem, helyes dolgot tanítottam neked.

– Tehát ott tartottam, hogy…

– Várj csak! Láttad?

– Nem! Mit?

A fiú oldalra fordult. Az apja finoman az álla alá nyomta az ujját.

– Nem ott! Nézz fel, a két csúcs közé!

– Isten tevéjének púpjai közé?

– Csak nézd figyelmesen.

Nem sokkal ezután három villanás szelte át az eget a két hegycsúcs között.

– Apám!

Máskor is látott már hullócsillagokat, de olyan még nem volt, hogy az apja előre jelezte az érkezésüket. És sosem voltak ilyen ragyogóak: a testük vakító fehér, a farkuk tűzvörös.

– Apám! – A fiú szeme tágra nyílt a csodálkozástól, de az ajka mosolyra húzódott. – Honnan tudtad? Akkor anyának igaza van, tényleg varázsló vagy!

– Anyádnak mindig igaza van – felelte az apja, és kinyújtotta jobb mutatóujját –, de ez esetben bátorkodom ellentmondani neki. A varázslók megpróbálják megváltoztatni az események menetét, az akaratukhoz igazítani őket. Én csupán megfigyelem a természet erőit. Némi gyakorlással sokat lehet tanulni belőlük.

– Többek között – kacsintott rá a fiú – azt, hogy előre meg tudd mondani, mikor fognak lehullani a csillagok. Én is képes leszek erre, apám, ha nagy leszek?

– Az tőled függ, Yuehan, de úgy látom, ezzel visszatérünk a kérdéshez, amit még nem tettél fel nekem. Azt mondtad: ha nagy leszel. Ez azt jelenti, hogy kicsinek tartod magad, és ezek szerint anyádnak megint csak igaza van.

Yuehan keresztbe fonta a karját, és összevonta a szemöldökét. Még meg sem fogalmazta a kérdését, de az apja máris kizárta a válasz lehetőségét. A duzzogás azonban nem jó semmire, csak magának árt vele. Egyetlen megoldás maradt: higgadtan kell visszavágnia az apjának. Csak még azt nem tudta, hogyan. Ekkor meglátta, hogy Szajed kapaszkodik fel a sziklákon feléjük tíkfa botjára támaszkodva. A bot vasalt vége minden lépésnél nekikoccant a kőnek, így már messziről hallhatták, ki közeledik.

Errefelé nem volt túlzottan veszélyes az élet, de olykor ide is eljutottak az elhunyt császár, Vang Mang fegyveres csapatainak portyázásairól szóló történetek. Ez a császár volt a Hszin-dinasztia első és utolsó uralkodója, igazságos és bölcs ember, aki részben Issza tanításait is elfogadta. Elvette a földet a gazdag családoktól, és szétosztotta a parasztok között, úgy rendelkezett, hogy a parlagon hagyott földek az államra szálljanak, központi ellenőrzés alá vonta a létszükségleti cikkek árát, hogy a nép ne éhezzen többé, és kihirdette, hogy a szegényeknek kamatmentesen kell kölcsönt nyújtani. Nem ezektől az emberektől félt Issza. Tudta: ha látják, hogy uruk egyik kedvenc tanácsadójával állnak szemben, egy haja szála sem görbül.

De változtak az idők. Amióta Vang Mang karóra tűzött feje napokig volt közszemlére téve a császári palota előtt a fővárosban, Luoyangban, az új uralkodó, Kuang Vu-ti katonái valóságos irtó hadjáratot indítottak a gyűlölt előd, az eszeveszett forradalmár támogatói ellen. És egy ideje az alacsonyabban fekvő völgyekből mind gyakrabban érkeztek olyan hírek, hogy rátámadtak a falvakra, megölték a férfiakat, megbecstelenítették a nőket, hogy teherbe ejtsék őket, a gyerekeket pedig rabszolgának hurcolták el.

– Rabbi! Rabbi!

Szajed ziháló hangja megtörte a bot koppanásainak monoton ritmusát.

– Szajed – szólt a szakállas férfi –, kérlek! Hányszor mondtam már, hogy ne szólíts rabbinak? Nem vagyok tanító.

– Igenis, rabbi. Azt tehát nem akarod, hogy rabbinak szólítsalak, az Issza vagy a Jézus név pedig immár veszélyessé vált. Akkor hát hogyan szólongassalak, hogy oda is figyelj rám, tán olyan hangon, mint a szőrös jak?

– Szólíts barátodnak, úgysincs más barátom, innen tudni fogom, hogy te vagy az.

Szajed leült. Yuehan átölelte, mire ő beleborzolt a fiú hajába, és rámosolygott.

– Megengeded, hogy váltsak néhány szót négyszemközt az apáddal?

– Hát jó. Ha megérted, amit mond, magad is nagy bölcs vagy.

Szajed megvárta, míg a fiú bement a házba, csak ekkor fordult Isszához. Homlokát mély ráncok szabdalták.

– Rossz híreim vannak. Odalent a falvakban új arcok tűntek fel. Attól tartok, Guangwu kémei lehetnek. És kérdezősködnek az idegen felől: ki az, hol róhatják le tiszteletüket bölcsessége előtt? Az új császár nem bocsátotta meg neked, hogy barátja voltál annak az őrült Vang Mangnak. Az emberek ostobák, és akármennyire szeretnek, ha megkínálják őket egy tál főzelékkel, aztán egy kicsit több sört vagy mahuát isznak a kelleténél, beszélni fognak. Előbb-utóbb idetalálnak a katonák, Issza. Mind ők, mind a vörös szemöldökűek boldogan vinnék el a fejedet Guangwunak. És nem csak a tiédet, attól tartok.

Issza felállt, és a gleccsereken tükröződő, kék holdfényt nézte.

– Jártál Ong Pánál?

– Igen, mielőtt idejöttem. Már készülnek a fogadásukra. Kövekkel torlaszolják el a kolostorhoz vezető utat, csak egyesével lehet majd átjutni rajta. Segítségül hívják a kék medvéket is. Tudod, milyenek, természettől fogva nem rosszindulatúak, de ha valaki rájuk támad, vagy ha éhesek, egy hadsereget is képesek elpusztítani. És még valami. Ong Pa azt kéri, hogy menj el hozzájuk Gajával, Yuehannal és Guang Pával. Én meg majd elvegyülök az emberek között, nem fogok kiríni közülük, dicshimnuszokat zengek Guangwuról, és itallal kínálom a katonákat, így kiderítem, mikor indulnak és mik a szándékaik.

– Jobb lenne, ha velünk tartanál.

– Valakinek itt kell maradnia megfigyelőnek, és az csak én lehetek. Szajed tudja, mikor jön el a fizetés ideje, és mikor a behajtásé. És úgy rejtőzik, mint a mormota az odújában, aztán újra előbukkan.

Issza tekintete a völgy felé kalandozott el, ahol por lepte az ösvényt, és a porfelhőből sárga zászló bontakozott ki, rajta a Han császárok címerállata, a vörös sárkány. Résnyire szűkült szemmel nézett a távolba, aztán megcsóválta a fejét. A benne rejtőző kundalini felébredt, egyszerre látta a jelent és a jövőt, tudata kitágult.

– Attól tartok, már késő, kedves mormotám, drága barátom – mutatott Issza a felfelé tartó lovakra. – Lehet, hogy téged követtek, de az is lehet, hogy így volt megírva.

Gua Li abbahagyta a történetet, amelyből Ferruccio csupán néhány mondatot hallott, mert a nő hangja álomba ringatta. Gua Li még magában sem merte elismételni, mi történt ezután, de lelki szemeivel azért látta a hirtelen lángba boruló házakat, Jézus kétségbeesett rohanását, a halottakat és a sebesülteket, és azt a lidérces álomba illő jelenetet, amikor egy lándzsa egyszerre döfte át az anyát és lányát. Egyetlen szúrás végzett Gajával és a kis Gua Pával, akit az asszony végső, védelmező ölelésben szorított magához. Üvöltés, aztán csend és zokogás, a képtelen öröm, amint a teste köré fonódik Yuehan karja, aztán a könnyek, amelyek a fiú mellére hullanak. Amikor Ferruccio felébredt, döbbenten nézte Gua Li könnyektől csillogó, sírástól dagadt szemét, de aztán megérezte a nő tenyerének érintését a homlokán. Olyan volt, mint valami balzsam. Belenézett Gua Li szemébe, beleveszett a pupillák sötétjébe, s egy időtlen időben találta magát. Gua Li mély lélegzetet vett, és mint a föld és az ég ciklusaiban, a múlt és a jelen eseményeinek emlékében, megérezte a levegőben egy új, halálos korszak eljövetelét.