41

RÓMA, 1497. NOVEMBER 20.

Gua Li úgy ébresztette Ferrucciót, hogy az ópiumot fokozatosan beléndekkel váltotta fel. Három nap, ezt mondta Ada Ta, nem több, de már ennyi is elég volt ahhoz, hogy az ópiummegvonás csontfájdalmakat és az egész testre kiható remegést okozzon. Gua Li segített a férfinak felállni és járni. Ferruccio első kérdéseire hazugsággal felelt: azt mondta, a férfi sebe elfertőződött, és három napig magas láz gyötörte. Azért vannak Oszmán házában, mert Ada Ta úgy vélte, hogy azok után, ami köztük és Medici bíboros között történt, a palota már nem biztonságos hely. Ferruccio zavartnak és bizonytalannak tűnt, amitől Gua Lit csak még inkább eltöltötte a félelem, pedig Ada Ta hiánya már így is súlyos teherként nehezedett rá.

A következő két napban Ferruccio hallgatag maradt, és nem tett fel újabb kérdéseket, mintha kénytelenségből elfogadta volna a hazug válaszokat. Gua Li észrevétlenül fürkészte az arcát, a tekintetéből próbálta kiolvasni, mit gondol, attól félt, hogy egyik pillanatról a másikra eszébe jut, hogyan is találtak egymásra. Minden szokatlan mozdulatról, minden eldünnyögött szóról azt hitte, Ferruccio így akarja tudtára adni, hogy mindent tud, mindenre emlékszik, és csak az alkalmas pillanatot – netán Oszmán váratlan távozását – várja, hogy felhánytorgassa neki, amit tett. Már az illatát sem érezte, annyira fortyogtak a lelkében az érzelmek, valahányszor meglátta a férfit. Nem szerette, és már azt a testi vágyat sem érezte, amelynek az ópium gőzében képtelen volt ellenállni. Vagy ez csak mentség, amivel a lelkiismeretét próbálja megnyugtatni, és a rossz érzés pontosan abból fakad, hogy tudja, helytelen dolgot követett el, csak nem akarja bevallani magának? Nem szereti őt, nem kívánja, mégis arra vágyik, hogy mindig mellette legyen, s így megvédelmezhesse önmagától és a világtól.

Egyetlen vigaszul ezekben a napokban Oszmán odaadó gondoskodása szolgált. A férfi úgy viselkedett, mint egy anya, sőt inkább úgy, mint egy jóságos nagyanyó. Kérés nélkül is ellátta mindennel, nesztelenül kiosont bevásárolni, amikor pedig visszajött, segített neki a főzésben. Még arra is megtanította, hogyan kell mogyoróval, pisztáciával és dióval töltött édes lepényt sütni.

– Ez itt a nő – magyarázta –, de a boldogsághoz férfi is kell, még ha kissé fanyar is, mint a citrom. Forrald fel a levét a durva héjával együtt, miután jól felmelegítetted a vizet és a mézet. Keverd össze az egészet, és a finom szirup lesz a vőlegény, amely ráterül az édes töltelékre.

Oszmán erős napraforgóillatot árasztott, és csakugyan úgy imádta Gua Lit, mint a napraforgó a napot, olyannyira, hogy az édeskés szagtól megfájdult a nő feje, pedig soha egy napig sem volt beteg. Az ablak előtt ácsorgott, és üres tekintettel bámulta az immár csupasz, magányos platánfát. Az erős törzsben, a foltos kéregben, a kiálló ágakban sebesült leopárdot látott, amely kinyújtott karmaival próbál védekezni a medve ellen. Az arcába csapó lélegzettől összerezzent. A szomorúság illata fonta körül, jázmin és körömvirág egybevegyülő szaga.

– Akarod?

Ferruccio is kinézett az ablakon, közel volt Gua Lihez, de nem ért hozzá. A nő szíve hevesebben vert.

– Mit?

– Beszélj még Isszáról, ez lesz az utolsó alkalom.

– Szívesen, de utána segítesz majd?

– Most már tényleg el kell mennem.

Mindketten kiolvasták az igazságot a másik szeméből.

– Ada Ta veszélyben van.

– Leonora is, és vele együtt én is.

Gua Li szóra nyitotta a száját, de megremegett az ajka, és nem bírta kimondani, amit akart. Ferruccio tekintete és szinte csípős szaga, amely a sárkányvérfa vörös virágának és a saját vérének szagára emlékeztette, világosan tudtára adta, hogy a férfi számára ő maga jelenti a veszélyt. Azzal, hogy teljesíti a kérését, megadja neki a választ.

Nagy tömeg gyűlt össze a Tiberiás-tó partján. Sokan csupán kíváncsiak voltak, mit mesél testvérük, aki a világ végén járt, mások azonban többre vágytak. Az utóbbi időkben a gamalai Mária fiának szavai szájról szájra jártak a városban. Eleinte csak suttogva, olykor gúnyosan adták tovább a mondásait. Aztán, akár a pitypang tollas magjai, amelyeket a gyerekek szoktak lefújni a virág száráról, miközben azt képzelik, hogy angyalokat szabadítanak ki, szárnyra kaptak a gondolatai, kereskedők és utazók vitték magukkal őket, és hamarosan elterjedtek egész Galileában, sőt még a határokon túl is.

Azoknak, akik már nem bíztak a méltó élet lehetőségében, és meggörnyedtek az igazságtalanságok súlya alatt, a Jézus nevű férfi szavai őrültnek, veszedelmesnek és csalárdnak tetszettek. De talán épp ezért mentek oda, hogy meghallgassák, és aztán egyre csak ismételgessék őket. Mintha valaki egy barlang belsejében könnyedén végighúzta volna a kezét a hamukupacokon, és megmutatta volna nekik az imitt-amott felizzó parazsat. Ez a kis szikra talán bevilágítja az utat, lehetővé teszi, hogy visszatérjenek a fénybe. Halvány remény csupán, de az egyetlen – és sokan úgy kapaszkodtak bele, mint a fuldokló a deszkába.

De nem csak az ő érdeklődésüket keltette fel ez a zsidó, aki a halál torkából szabadult, és csodás módon tért vissza a hazájába – már ha csakugyan az, akinek mondja magát. Az első, aki tudakozódott felőle, Tatius Maro volt, a gamalai helyőrség parancsnoka. Ő továbbadta a híreket a jeruzsálemi prefektusnak, Pilátusnak, aki pedig levelet küldött a consulnak, Longinusnak Damaszkuszba. Longinus ingerült válaszában közölte, hogy rendbontók mindig is voltak, úgyhogy Pilátus legyen elővigyázatos, de csak akkor avatkozzon közbe, ha feltétlenül szükséges, azt azonban ne feledje, hogy Tiberius császár igencsak a szívén viseli a római és a zsidó nép békés viszonyának megőrzését, őt pedig ne háborgassa többé efféle badarságokkal. Miután Pilátus nem háríthatta a feladatot az örökösen úton lévő Tatius Maróra, hírnököt küldött Heródes Antipashoz, a tetrarchához azzal a paranccsal, hogy hagyja el Tiberiást, és sürgősen jelentkezzen a jeruzsálemi Antonia-erődben.

Heródes harminc udvari tisztségviselő és száz lovas kíséretében tette meg a két várost elválasztó kilencven mérföldet. A lovasok egyrészt testőrségként szolgáltak, másrészt az volt a feladatuk, hogy éljenzésre sarkallják az útba eső falvak lakóit. Nem kevesebb mint negyven nap alatt jutottak el a fővárosba. Heródes éppen csak üdvözölte Pilátust, aki meg sem hívta ebédre, majd máris a Nagy Szanhedrinhez indult. Az apja a markában tartotta, úgyhogy tudta, meg kell hajolnia az akarata előtt. Kajafás, a főpap elvitte az apósához, Annáshoz, mivel az övé volt a valódi hatalom a hetvenek tanácsában. Egy árny suhant el az öregember előtt, aki megvakarta a szakállát.

– Ha ő az, évekkel ezelőtt ismertem, de azt hittem, meghalt.

– Még nem – felelte Heródes –, de ez bármikor megtörténhet.

– És mit hirdet ez a galileai?

– A szokásos dolgokat – vonta meg a vállát Heródes. – Azt mondják, szabadságot, igazságot, szeretetet, testvériséget hirdet, semmi újat.

– Megemlíti Istent, beszél róla, vagy más istenekről?

– Nem tudom, Annás, ezért vagyok itt.

– Ha megtenné, egyszerű lenne a helyzet, az ötödik könyv elrendeli, hogy öljük meg azt, akinek más a vallása, mint a miénk.

– A rómaiaké is más.

– Nekik fegyvereik vannak, Heródes, és csak addig leszel tetrarcha, amíg ők akarják. De visszatérve az eredeti kérdésre, ismerek egy jó eszű fiatalembert, aki kémkedésre született. Kitoloncolt rebellisek gyermeke, Tarsusba való, és szeretné jóvátenni a múltját.

– Megbízható?

– Ítéld meg te magad.

Várakozás közben a királyt mézbe mártott fügével és datolyával kínálták, meg fahéjas árpasörrel. Annás csupán római módra elkészített, hámozott, sóval és szurokfűvel ízesített farkasbabot rágcsált. Nem sokkal ezután Heródes előtt egy apró, zömök termetű, fiatal kora ellenére máris kopaszodó férfi borult le. Amikor felemelkedett, Heródes meglepve látta, hogy összeér a szemöldöke.

– Nem ilyen emberre számítottam.

– Okos, mint egy zsidó és ravasz, mint egy római. Ha hűségesen szolgál minket, felveszem a Szanhedrinbe – jelentette ki Annás.

Miután elmagyarázták a férfinak, mi a feladata, ökölbe szorított kezét a melléhez emelve bólintott.

– Akkor jól van. Mi a neved? – kérdezte Heródes.

– Saul, királyom, de úgy hívsz, ahogy kedved tartja.

– Figyelj meg mindent, és aztán csakis nekem jelentsd, amit megtudtál, Saul – szólt közbe Annás. – Most pedig menj.

Amikor egyedül maradtak, Annás Heródeshez fordult.

– Ha bűnt követ el, közbelépünk. De nem azonnal, hagyjuk, hogy fokozódjon a népszerűsége, hogy az emberek higgyenek benne, a rómaiak pedig kezdjenek félni tőle. Csak akkor fogjuk el, állítjuk bíróság elé, és ítéljük el. Így elnyerjük a rómaiak jóindulatát, és – mondta, miközben ujjait imára kulcsolta, tekintetét pedig az ég felé emelte – a nép térdre hull majd az igaz Isten erejét látván.

– Nem sok minden változott azóta.

Gua Li összerezzent a lágy, meleg hang hallatán. Mintha messziről jött volna Ferruccio hangja, mintha maga Jézus ejtette volna ki e szavakat. Halványan rámosolygott a férfira, majd folytatta a történetet.

Jézus félt ettől a pillanattól. Eddig csak kisebb csoportoknak beszélt, most azonban több százan jöttek el, hogy meghallgassák. Eddig nem bánta, ha kudarcot vallott, és szavai csak a legegyügyűbbek lelkében vertek visszhangot, most azonban megérezte a felelősség súlyát, amikor meglátta ezt a sokszínű tömeget, amelyben minden osztály és réteg képviselői jelen voltak: írnokok és papok, római katonák, parasztok, kereskedők, sőt még börtönőrök is, láncra vert rabokkal, és valamennyien figyelmesen hallgatták. Még nemesurak is eljöttek, akik mazsolát csipegettek az árnyékban, aranyozott hordszékeikben, miközben a tó felől fújó szellő meglibegtette a vászonfüggönyöket.

Júdás rábeszélte, hogy alkalmazza azokat a fogásokat, amelyeket a szerzetesektől és Ong Pától tanult – nem gonoszságból vagy csalásból, hanem azért, mert csakis akkor rázhatja fel az embereket, ha zavarba hozza, meghökkenti, elképeszti őket. Mire ő elmegy, a mozgalom már erőre kap, és Gamalától Akkóig, Kánától Nainig, sőt egyenesen Jeruzsálemtől a távoli Maszadáig felhangzik majd a fellázadt zsidó nép kiáltása. Jézusnak meg kell győznie őket ahhoz, hogy az igazság, a szabadság és a szeretet ne csupán vízcsepp legyen a sivatagban. És ha elhiszik a csodáit, a szavait is hinni fogják.

Yuehan büszkén mosolygott rá, és azt kérdezte, volna-e kedve megismételni azt, amit nemrég egy menyegzőn művelt. A vendégek megköszönték a házigazdának a kiváló bort, pedig az valójában csak forrásvíz volt. Hazafelé Mária megkérdezte a fiaitól, min nevetnek annyira, és amikor Júdás elmondta neki az igazat, megszidta őket, de végül fülig érő szájuk láttán maga sem tudta visszafojtani a nevetést.

Jézusnak kezdetben akadtak nehézségei, az emberek folyton ordítottak, hogy beszéljen hozzájuk, de senki sem hallotta a szavait abban a pokoli zűrzavarban. Ekkor suttogni kezdett – Ong Pa mondta neki annak idején, hogy így vonhatja magára a legkönnyebben a figyelmet, ha mások kiabálnak körülötte. Az emberek nem értették, amit mondott, így hát kíváncsiságból lassanként elhallgattak, ő meg egyre hangosabban szólt hozzájuk, míg végül néma csönd támadt körülötte, és a legtávolabb állók számára is hallható lett a hangja.

Azt mondta, hogy mindenki egyenlő, nincs különbség ember és ember között, mire mind bólogattak, de amikor úgy folytatta, hogy a férfiak és a nők is egyenrangúak, egyesek összevonták a szemöldöküket. Hozzátette, hogy az élet szent ajándék, és senkinek sincs joga elvenni, sem a közönséges embereknek, sem a királyoknak. Kijelentette, hogy nem elég, ha nem teszünk rosszat, jót kell cselekedni, ha azt akarjuk, hogy igaz embernek tartsanak minket, és kiérdemeljük a követ a sírunk fölé, meg az élők tiszteletét. Elmagyarázta, hogy helyesen cselekszünk, ha fellázadunk az igazságtalanság ellen, bárhonnan jön is, ehhez pedig változásra van szükség. E szavakat ujjongással fogadta a hallgatóság. Ám Jézus ekkor hozzátette, hogy az ellentéteket nem fegyverrel kell megszüntetni, hanem a gondolat és a szeretet erejével, meg kell értenünk mások szempontjait, de nem szabad hagynunk, hogy ránk erőltessék azokat, ha korlátoznak szabadságunkban. Ugyanakkor igazságosság nélkül nincs szabadság, és az ennivaló nem a gazdagok alamizsnája, az embernek joga van ahhoz, hogy éhét csillapítsa.

Mária boldog volt, Júdás az égnek emelte ökölbe szorított kezét, Jakab pedig elgondolkodva mosolygott.

Sokan tettek fel kérdéseket Jézusnak, utána pedig mindegyikük bólogatva fordult a többiek felé, örült, hogy megszólalt, és elégedett volt a válasszal, amit kapott. Még egy nő is odamerészkedett Jézushoz. Amikor meglátták, többen is oldalba bökték a szomszédjukat.

– Bűnös nőnek neveznek, mert nem akartam férjhez menni. Olyan férfit kerestem, akit szerethetnék, de nem találtam. Te, aki igazságosságról beszélsz, mit gondolsz, miért kellene Istennek megbüntetnie engem?

Jézus felfigyelt a nő büszke arcára, és arra, hogy szemernyi félelem sincs a tekintetében. Hollófekete, olajtól fényes, vállára omló haján megcsillant a lemenő nap fénye.

– Szerintem semmiféle bűnt nem követtél el. A szíved és a szabadság útját követted, amihez jogod van, hiszen nem ártottál vele senkinek. Maradj ilyen, nincs olyan isten, aki megbüntetne ahelyett, hogy csodálna. De nem úgy, ahogy ezek a férfiak bámulnak. Az, aki sarat dobál rád, csak azért teszi, mert a szerelmedre vágyik.

A nő kihívóan fordult meg, kivillantotta fogai fehér gyöngysorát, majd elnyújtott léptekkel visszatért a tömegbe.

– Ki vagy te, hogy ilyeneket mondasz?

Egy alacsony, köpcös férfi lépett elő, majd Jézusnak hátat fordítva megismételte kérdését a tömegnek.

– Azt mondják, messziről jöttél – folytatta. – Talán meg akarod tagadni atyáink hitét?

– Én csak egy ember vagyok – felelte Jézus –, és nem tagadom meg az Írást, sőt azt mondom, tiszteletet érdemel, mint minden ősi szöveg, amelyben bölcsességek és szabályok vannak. Csakhogy megváltozott a világ, már nem Ábrahám idejében élünk, és nem lehet ugyanazt az öltözéket viselni télen-nyáron. Az, ami valamikor helyes volt, mert segített elkerülni a botrányt, a háborút vagy a betegséget, ma már talán helytelen. A választás joga, mint ennek a nőnek az esetében is, minden ősi törvénynél szentebb. A törvényen kell változtatni, nem pedig az ő döntését bírálni.

A férfi széttárta a karját, körbefordult, és összeszorított szájjal bólogatott. Aztán megszólalt:

– A mi Jézusunk több mint mester – kiáltotta. – Igazi cáddik ő, mert képes eltörölni testvérei bűneit. Miért nem csináltok belőle messiást? Kenjétek meg olajjal, annak a nőnek épp elég olaj van a haján. Én tudom, hogy az apját Józsefnek hívják. Akkor hát nem lehet, hogy ő az igazi messiás, József fia, akiről Abdiás próféta beszél? Nézzetek rá! Talán ő a nép megváltója!

Ezután a férfi, aki fiatal kora ellenére már erősen kopaszodott, tunikája egyik csücskével betakarta a fejét, és visszatért a tömegbe. A tópartra ereszkedő csöndet csak a hullámok csapkodása törte meg, és néhány kisgyermek sírt fel az anyja karjában. Jézus körülnézett, és azt olvasta le az arcokról – még Júdáséról és Jakabéról is –, hogy a végső szót várják tőle. Elég, ha azt mondja: „kövessetek”, és mindenki engedelmeskedik. Ha így dönt, többé nincs visszaút. Júdás is felismerte ezt, és közelebb húzódott a fivéréhez.

– Itt az idő, hogy elküldd őket, hadd várjanak. De úgy csináld, hogy elégedetten menjenek el. Te biztosan érted a módját.

Már a csillagok ragyogtak az égen, amikor az utolsók is boldogan távoztak a sült halból és meleg kenyérből álló lakoma után. Senki sem kérdezte, hogyan lehetséges ez, amikor nem voltak sem edényeik, sem tüzük. Júdás a bátyja vállára tette a kezét.

– Mindenkit meggyőztél, nem tudom, hogyan csináltad, de ha nem lennél a testvérem, sedimnek, vagyis démonnak vagy valami effélének hinnélek. És ne mondd, hogy becsaptad őket, csupán vigaszt nyújtottál nekik, ami jó és helyes dolog.

Jézus nem felelt. Egy árnyat nézett, aki egyedül állt a semmi közepén, ott, ahol az imént még hatalmas tömeg tolongott. Az árny közelebb lépett, és a nő, aki előzőleg kérdést tett fel Jézusnak, most megszólította.

– Szeretnék a közeledben maradni, és tudom, hogy nem érted félre a szavaimat, te más vagy, mint a többiek.

Aztán a nő rámosolygott Yuehanra, aki összetett kézzel, főhajtással viszonozta a mosolyt. A nő követte a példáját.

– A fiammal és a fivéreimmel lakom, nincs házam, ahol vendégül láthatnálak – felelte Jézus.

– Van elég pénzem, és kevéssel beérem. Segítek majd anyádnak, szolgálni fogom őt.

– Hogy hívnak?

– Máriának, mint anyádat, és a közeli Magdalából jöttem.

Ferruccio Gua Li szája felé nyújtotta a kezét.

– Hagyd abba, kérlek, nem akarok többet tudni. Úgy érzem, a szavaid begyógyították a sebeimet. Talán van egy, amelyik vérzik még, de kész vagyok segíteni neked. Jézus is a testvériségről beszélt, nem igaz? A kardom visszatért, és amikor Ada Ta ismét velünk lesz, a botja segít majd, hogy visszaszerezzem Leonorát.

Oszmán ekkor letörölte a könnyeit, lassan odasántikált hozzájuk, és szorosan átölelte őket. Most először talált rá a lelke mélyén az isteni szeretetre.