27

RÓMA, 1497. AUGUSZTUS 30.

Éjszaka heves zivatar rázta meg a földet, elárasztotta az utakat, évszázados fákat tépett ki, megremegtette Róma házainak falait. Cesare Borgia le sem hunyta a szemét: gyerekkora óta rettegett a villámlástól, a hirtelen felvillanó fényben mindenütt kísérteteket vélt látni. Felnőttként pedig attól is félt, hogy valami őrült villám eltérülhet útjából, és az arcába csaphat. A kényszerű virrasztás közben volt ideje gondolkodni. Most, hogy fivére, Juan meghalt, a pápaság hamvaiból létrejövő dinasztikus királyság közelebbinek tűnt, mint valaha. Az, hogy apja jóváhagyásával tette el láb alól a testvérét, kettős hurokba kötötte őket, amelyben mindketten a másik nyakát szorongatták. Apja mellett szólt a szilárd hatalom, őmellette viszont fiatal kora. A másik nyerő lépés Lucrezia gyerekének eltűnése volt. Az apáca konok hallgatásából azt gyanította, hogy a gyerek az apjuk ágyékából fakadt, és tudta, ez esetben milyen fontos lehetett Sándornak. Az öreg azonban elszámította magát: soha nem jöhet a világra olyan gyerek, akinek az apja is, az anyja is Borgia, és ily módon igényt tarthatna a trónra. Mindenesetre bármi is az igazság, a gyerek többé nem jelent akadályt, az apja pedig sohasem vádolhatja meg azzal, hogy megölt egy fattyút, aki a leggyalázatosabb vérfertőzés gyümölcse volt.

Többször is megjelent Cesare előtt a fivére meg az unokaöccse. Ilyenkor gyorsan lehunyta a szemét. De érezte, hogy a római korona egyre közelebb van, és ha megvalósította a tervét, elkíséri apját örök nyughelyére, aztán ezerötszáz év után ő lesz az új Caesar. Ezután semmissé nyilvánítja Jofré házasságát, és feleségül veszi Sanchát, azt a szukát, egyesítvén a római és a nápolyi királyságot. Firenzével kapcsolatban apjának van igaza, a népnek nemsokára elege lesz Krisztus köztársaságából, amely nem tűr ellentmondást, és hamarosan elzavarják Savonarolát. A Borgia királyoknak akkor már csak a kezüket kell kinyújtaniuk, és szembe kell szállniuk a franciákkal, s máris övék a város meg az egész Signoria zászlaja. Kár, hogy az apja nem hallgatott rá, amikor megtudta, mi vezette arra Medici bíborost, hogy a Borgiák szájába dugja a fejét. Akkor kellett volna összezárni az állkapcsukat, és egyszerűen leharapni. Senki sem tiltakozott volna, Medicinek túl sok az adósa.

Cesarét még mindig dühítette, hogy kihagyták az apja és a bíboros közti megbeszélésből, de végül mégis sikerült elaludnia, igaz, csak akkor, amikor már pirkadt, de az eső még mindig kopogott a tetőkön, a szél pedig csak úgy fütyült az ablakrésekben meg a kéményben.

Az új toronyban nemrég harangoztak nonára – pár perccel korábban, mint a nem messze lévő Szent Péter-bazilikában. Így akarta a Borgia pápa. Giovanni de’ Medici egy nehéz tölgyfa lócán ült, amelyet mitológiai alakokat ábrázoló faragások díszítettek, és széles, karmos lábai voltak, mint egy szatírnak. A bíboros előtt szenvtelen arckifejezéssel járkált fel-alá a ceremóniamester, Johann Burckhard, aki a kötelező udvariassági formulákon túl egyetlen szót sem intézett hozzá. Némán lépkedett, s olykor feljegyzett valamit a kezében lévő, szalmaszálhoz erősített, kihegyezett vörös krétával. Medici megcserélte keresztbe vetett lábait, mert megfájdult az ülepe. A lóca még annak a szamárnak a hátánál is keményebb volt, amelyen d’Aubusson bíboros ispotályosainak vendégeként, vagy talán rabjaként megérkezett Castel di Guidóból. A bíborosi selyemköpeny csak a portól óvta meg, esetleg egy-két ájtatos szívű rablót riasztott el, akiknek amúgy is feltűnhetett két kísérője, a lovon ülő, súlyos bárddal felszerelkezett szerzetesek. A két barát most is kint várja a palota előtt. Ha reggelig nem tér vissza, az a parancs, hogy hagyják el a helyüket, és meneküljenek Colonna herceghez.

A bíboros már több mint két órája várta, hogy VI. Sándor ígéretéhez híven kihallgatáson fogadja. Türelmetlensége percről percre nőtt, de tudta, hogy egy pillanatra sem szabad kimutatnia. Nagy árat fizetett azért, hogy kitanulta a türelem, a várakozás és a nyugalom mesterségét. Az apja gyakran parancsolt rá és Pieróra, hogy órákon át üljenek mozdulatlanul a vaddisznóvadászatra idomított, félelmetes vérebekkel szemben. A testvérek egy lócán kuporogva igyekeztek visszafojtani könnyeiket, megfékezni reszketésüket. Ott kellett megvárniuk, míg a szolgák elvitték a kutyákat, máskülönben egy egész napra bezárták őket a sötétbe, ahol csak kenyeret és vizet kaptak, és még az atyai fejmosás szégyenét is el kellett viselniük. Piero elkeseredetten rugdosott mindent, amit ért, Giovanni azonban kivárta, míg anyja ölelő karjába menekülhetett, aki gyengéd szavakkal csillapította reszketését és zokogását.

Az ajkát harapdálta kínjában, mert eszébe jutott, mennyit szenvedett az anyja, valahányszor az apja Lucrezia Donatival hált a szomszéd szobában. Szegény asszony az imádkozásba menekült ilyenkor. Lucrezia, hát igen, ez a név a bujaság és az árulás útjára vezet. Amott, az értékes faliszőnyegek mögött egy másik Lucrezia és egy jóval félelmetesebb véreb rejtőzik. De ahogy az anyja szokta volt mondani: ha valamit nem lehet legyőzni bátorsággal, akkor a ravaszságot és a türelmet kell bevetni ellene. Pontosan ezért mászta meg a negyvenkét lépcsőfokot ebben a bástyaszerű új toronyban, amelyet a nép máris Borgia-torony néven emleget. Mintha a bazilika immár családi tulajdon volna, királyi palota, nem pedig Krisztus földi helytartójának átmeneti székhelye. Negyvenkét keskeny lépcsőfok, még korlát sincs, óvatos léptekkel, hétrét görnyedve lehet csak feljutni a pápa új alkóvjába, amely állítólag több mint százezer dukátba került.

Giovanni már sokadszor emelte tekintetét a mennyezetre, amelyet enyhe levendulaillatot árasztó olajlámpások egész sora világított meg. Gondosan tanulmányozta a festményeket, amelyektől igencsak távol állt az ájtatos szellem. Történelmi és mitológiai alakok tűntek fel rajtuk sátáni díszítmények, egyiptomi hieroglifák és asztrológiai meg alkímiai jelképek között. Egy meztelen Apolló és egy nevető Bacchus közt keleties öltözékű satrapa ült. Giovanni addig meresztgette a szemét, míg fel nem fedezte rajta a legalább húsz évvel fiatalabb Rodrigo Borgia vonásait. A mennyezet közepén vörös bika díszelgett, líra alakú szarvval és szembetűnő nemzőszervvel. Ez volt a Borgiák címerállata.

– Jó napot, monsignore, jól utazott?

Giovanni azonnal hátrafordult. Az egyik ajtón át, amelyet függöny takart el, fiatal nő lépett a szobába, és meredten bámulta őt fekete szemével, amely mintha színtiszta obszidiánból lett volna. A haja viszont az érett búzakalász színében pompázott, arca pedig tökéletes oválist formázott. Igazi szépség volt, ráadásul a hangja és a modora is kellemes. A bíboros nem ismerte, de úgy vélte, csakis Krisztus jegyese lehet – így emlegették ugyanis Giulia Farnesét, Sándor szeretőjét és Orsino Orsini feleségét.

– Remekül utaztam, hölgyem, mint ahogy remélem, kegyed is kellemesen töltötte az éjszakát, a vihar ellenére.

– Térden állva imádkoztam, monsignore. Másfajta viharok lecsillapítására is ez a legjobb módszer.

Giovanni némi pajzán gúnyt vélt felfedezni a nő hangjában és titokzatos mosolyában.

Giulia Farnese könnyedén meghajolt, majd egy másik ajtón kiment. Giovanni csak ekkor látta, hogy ruhájának szalagjai még nincsenek is megkötve. Burckhard követte a nőt a tekintetével. Ekkor egy ismerős hang szólította a bíborost az első ajtó felől. Giovanni belépett. A nagy ablaknál, neki háttal egy zömök, nagydarab ember állt földig érő, sárga brokátköntösben, amely a papucsát is eltakarta. Amikor meghallotta a bíboros lépteit, megfordult, és kézcsókra nyújtotta a kezét. Giovanni alig tudta eltitkolni undorát, amikor megérezte a pápa ujjain a nőstényszagot.

– Üljön le, Giovanni, és igyon velünk, ma ünnepnap van.

– Pontosan öt éve, hogy Spanyolország megszabadult a zsidóktól. Erre céloz, Szentatyám?

– Majd tudatjuk a bájos Kasztíliai Izabellával és hitvesével, Ferdinánddal, hogy együtt ünnepel velük. Dicséretes szellemiségre vall, kár, hogy ön az ellenségünk. Ami azonban minket illet, azt ünnepeljük, hogy ismét körünkben üdvözölhetjük a hölgyet, aki régi kedves pártfogoltunk, ám nem várjuk el öntől, hogy ezt megértse. Ismerjük a hajlamait, melyekért Savonarola szívesen vetné akár a máglya, akár a pokol tüzére, bár talán az ön nevének tiszteletére illatos olajokkal is meglocsolná a lángokat. Nem igaz tán, hogy a védőszentje, Szent János napján szedett gyógyfüvek levétől a láthatatlant is meglátja az ember?

– Mindaz, amit magam körül látok, a csodatévő olaj nélkül is épp elég világos, Szentatyám. A rágalmak pedig nem hatnak rám. Mindazonáltal ha megmérnék a bűneinket Szent Mihály mérlegén, az ön tányérja jóval lejjebb süllyedne, mint az enyém.

– Ugyanolyan pimasz, mint az apja, pedig szamárháton jött ide, mint aki bűnbánatot tart. Remélem, nem fertőzte meg a vértanúság tébolya. De ha mégis, nagy a választék, a Nona-toronytól az Angyalvárig.

– Isten őrizz, egy fertőzést már elkerültem, a lelkem még nem áll készen egy újabbra.

– Miről beszél?

– Nem hallotta? Néhány hónapja Firenzében, Krisztus köztársaságában megjelent a pestis…

– Chingada su madre, aya la peste!

– Hitemre mondom, azt hittem, már értesült róla, Szentatyám.

VI. Sándor idegesen kezdte vakargatni horgas orrát.

– Úgy vélem – folytatta Giovanni –, hogy nem elszigetelt esetről van szó…

– Ha megbízhatnék önben, akár el is mondhatnám, hogy valóban nem az, és ha a szövetségesem volna, elárulhatnám, hogy az utóbbi időben más, egymástól távoli helyeken is kitört a járvány. Úgy terjed az országunkban, mint az olajfoltok a víz színén.

– A pestis olyan, mint Isten szava, amely a szószékről kiindulva legyező alakban terjed szét az emberek között.

– Az általunk ismert esetekben nem így van.

– És Firenzében sem. A betegség megérkezett, ölt, azután eltűnt, mint valami néma bérgyilkos.

– Isten nem küld bérgyilkosokat, az angyalai pedig kardot használnak, nem hagymázas fuvallatokat.

– Akkor az ördög műve. Ő mindenhol jelen van, és sok a követője, főleg az asszonyok között, merthogy a nők testén, a miénktől eltérően, három lyuk van, és így az ördög könnyebben tud beléjük hatolni.

– Helyénvaló idézet, de ne felejtse el, hogy mi ragaszkodtunk a Malleus Maleficarum kinyomtatásához. Fekete mágia? Quoddam semper, ubique ab omnibus creditum est? Nem, jobban hiszünk az emberi gonoszságban, és ezért meg is bíztuk fiunkat, Cesarét, hogy derítse ki, mi a helyzet.

– Perfectus ad perfecta, si licet, sancte pater.

VI. Sándor a fejét ingatta, de a bíboros úgy látta, hogy halvány mosoly jelent meg az arcán, miközben egy kulcsra zárt szekrénykéből elővett egy üvegkancsót meg két értékes velencei kristálypoharat.

– Még nem tudjuk, miért vállalta a kockázatot, hogy felkeres minket, de nagyra értékeljük, hogy így tett. Ám mielőtt megtudnánk, inni kívánunk önnel, Medici. Ez a likőr elűzi az esetleges rossz gondolatokat, és feléleszti az esetleges jó szándékot.

– Szívesen iszom önnel, Szentatyám. Töltsön, és én majd választok magamnak poharat.

– Ez a fűszeres bor nem nápolyi vagy perugiai vízzel készült, hanem pár csepp forrásvízzel, kár lenne elpazarolni. Kóstolja csak meg nyugodtan.

Giovanni egy pillanatig habozott. Régi ellenségével folytatott szópárbaja a házigazda jóvoltából véget ért, de győztest nem hirdettek. Ettől azonban még nem érezheti magát biztonságban, főleg ha majd elárulja a pápának, mik a tervei. Végül úgy döntött, megbízik benne. Alig mártotta ajkát a vöröses folyadékba, máris égni kezdett a nyelve. Aztán az első lélegzettel egész illatár zúdult az orrába, és érezte, hogy érzékei lágy ölelésre tárulnak.

– Ilyet még nem kóstoltam – dadogta. – Miből készült?

– A mirtusszal és fehérürömmel illatosított óborhoz kardamomot, fahéjat, szegfűszeget, kakukkfüvet és rebarbarát adunk. – A pápa csukott szemmel szívta be a kezében tartott pohárból áradó illatot. – Ám miután keletről gyömbért, kurkumát és galangát hozattunk, a likőrborból valódi nektár lett. Ez az ambrózia feltüzeli a testet és a lelket, elég belőle egyetlen csepp a nyelv hegyére. Tökéletes, akár a napfény, amelynek egyetlen sugara is felmelegíti az embert, és utat mutat a sötétségben. Szent szajha ez, közvetítő az emberi és az isteni világ között. De nem szabad túl sokat inni belőle, mert heve leolvasztja a viaszt a szárnyakról, mint ahogy Icarusszal történt, ragyogása pedig vakít, perzsel és öl.

A bíboros letette a poharát. Már nem az életét féltette, hanem azt akarta elkerülni, ami ellenfelével történt. A pápa vagy megtébolyult, vagy valamiféle misztikus elragadtatás lett úrrá rajta. De nem is baj, mert ezek szerint most Sándor, az ember beszél – akit eddig még soha nem látott, nem hallott. Ez a legalkalmasabb pillanat, hogy megossza vele a titkait, és minél inkább megőrzi elméje világosságát, annál könnyebben állítja a maga pártjára. Már ha nem tör ki Sándorból a vadállat. Mindig is tudta, hogy ezzel a kockázattal számolnia kell. Medici és Borgia végül is egyazon fajta: oroszlánok a szarvasok között, és végtelen ostobaság volna, ha most egymásnak esnének. Lehet, hogy az egyik oroszlán olyan izmos, akár egy bika, és nagyobb a másiknál, de ennek semmi jelentősége: körülöttük annyi a szarvashús, hogy akár száz újabb nemzedéknek is elég lenne.

– Beszélhetek önnel, Szentatyám?

A pápa lenyelte a bor utolsó cseppjeit, majd töltött még magának. A vendégét nem kínálta, de felé tolta a kancsót.

– Bíboros úr, rosszul érzi magát Castel di Guidóban? D’Aubusson nem tanúsít illő tiszteletet ön iránt? Ha így van, mondja csak meg, nem kívánjuk, hogy római tartózkodása a terhére legyen. Van néhány kispap és novícius, aki szívesen megédesíti itteni napjait, annak rendje és módja szerint.

Az utolsó szavaknál egészen közel hajolt a bíboroshoz, akit megcsapott a pápa bűzös lehelete, és elfogta az undor, amelyet hiába próbált leplezni. Sándor elfintorodott.

– Giulia is panaszkodik rá, pedig tyúkzsírral kenegetjük a szánkat, és árpavízzel öblögetünk, de úgy tűnik, hiába. Mit gondol, bíboros úr, vajon a bűneink szállnak fel a zsigereinkből, vagy azoknak a mérgeknek a maradványai, amelyektől annyira fél, és amelyekből akaratunkon kívül lenyelünk egy keveset néha?

A pápa szemhéja lassan lecsukódott, szája nyitva maradt. Giovanni rájött, hogy elszállt a pillanat, ma már úgysem intéz el semmit. De felmerült benne a kérdés, hogy ez a kásás hang, a konok ragaszkodás a királyi többeshez, meg az, hogy Sándor efféle intimitásokat fecseg ki, nem valami betegség jele-e. Ez esetben lehet, hogy már alig maradt ideje, mert az utolsó szemcsék gördülnek le a homokórában. Megtörténhet, hogy a következő pápa valóban Isten embere lesz.

– Majd hívatjuk, Medici bíboros. – A pápa alig észrevehetően intett a kezével. – Addig is élvezze ki az utolsó nyári napokat, hamarosan itt az ősz, a levélhullás ideje.

Giovanni némán felállt, miközben a pápa az asztalra borult.