14

ISZTAMBUL, 1497. MÁJUS 5., A SZERÁJ-PALOTA HÁREME

A janicsár megbökdöste kopjája hegyével társa pocakját, aki képes volt őrségben állva elbóbiskolni. A másik erre vigyázzba vágta magát, jobbra-balra tekintett, aztán sanda pillantást vetett a janicsárra, aki jót kuncogott rajta. Aztán egy biccentéssel jelezte, miért is keltette fel. A hajnali derengésben az őrült idegen ismét akcióba lépett.

– Nézd meg, Kamil, az előbb falt be egy csomó virágot meg füvet – mondta. – Tán kecskének képzeli magát.

– Szerintem ez egy démon, egy drakul – felelte Kamil, és háromszor átköpött a válla fölött.

– Audu billah mina shaitani ar rajim. A Mindenható védelmezzen!

– Ha az imám még egyszer meghallja, hogy ezt az ostobaságot mormolod, levágatja a golyóidat. Jusson eszedbe, hogy amikor majd visszatér Jézus próféta, megszabadítja a babonaságtól a keresztényeket meg a zsidókat, a muszlim meg a keresztény világ egyetlen hitben egyesül, és a földön eljő a béke, a biztonság, a boldogság és a jólét kora. De ha így folytatod, lezuhansz a Gyehennába, amint Jézus próféta mondja.

– Persze, persze, neked mindig igazad van, Jaszar, de a nagyapám a lándzsája hegyére tűzte a nagy drakul fejét Baszarab király idejében, és amikor hazatért, azt látta, hogy az összes tehene elpusztult, és…

– És a nagyanyád megszökött az egyetlen szamarukon. Már százszor mesélted, Kamil.

– Ez a drakul átka volt.

– Lehet, hogy a nagyanyád belehabarodott a szamárba…

– Vigyázz, Jaszar, ne dühíts fel!

– Várj, nézd, mit művel az idegen! Szerinted ilyen egy drakul?

Ada Ta kört írt le a feje fölött, azután két kezét imádkozó tartásban összetette a mellkasa előtt. Többször is megismételte ezt a mozdulatsort, majd az utolsó körözés után a földig lógatta a karját, és három-három ujjára támaszkodott. Ezután villámgyorsan előrebucskázott, majd újabb és újabb bukfencek következtek, anélkül, hogy a válla a padlóhoz ért volna, s végül újra fejjel lefelé, három ujjára támaszkodva állt meg. A két katona tátott szájjal figyelte. Most felegyenesedett, karját a háta mögé tette, és ugrálni kezdett, mint egy béka, legalább háromarasznyira emelkedve a föld fölé. Ezek után olyan sebesen kezdte pörgetni a botját, egyik kezéből a másikba téve, hogy Kamil és Jaszar csak valami szélfútta varázskört láttak. A gyakorlatok végeztével Ada Ta odament a két katonához, akik a szabályzatnak fittyet hányva hagyták, hogy bottal felfegyverkezve közelítse meg őket.

– Jaszar nagyon bölcs – mondta Kamilhoz fordulva. – Én azonban azt gondolom, a valódi béke csak akkor jön el, ha senki sem hiszi többé, hogy az ő istene az egyetlen. Máskülönben csak olyan béke lesz, mint egy tóban, ahol a csuka megeszi az összes többi halat. Jobb a fajok közti egyensúly, mint ha valamelyik legyőzi a többit. Az egyensúly nagyon fontos. Nézzétek csak!

A katonák szeme láttára végtelen lassúsággal vízszintes helyzetbe ereszkedett: előbb két kezére támaszkodott, aztán csak a fél kezére, végül már csak a hüvelykujjára. Kamil a szemét meresztgette.

– Ez mágia, fekete mágia.

Ada Ta talpra állt.

– Mágia az, amit nem tartunk lehetségesnek mindaddig, amíg ki nem próbáljuk. Akkor megértjük, hogy nem mágia. A hegyek között, ahonnan mi jövünk, sokan csinálnak efféléket.

– De hogyan lehetséges ez? – kérdezte Jaszar.

– Láttál már repülő szamarat?

– Nem, soha. A szamarak nem tudnak repülni.

– Jól mondod, mert ismered a szamarakat, sőt, néha együtt őrködsz velük – mosolyodott el Ada Ta. – De ha soha életedben nem láttál volna szamarat, és valaki azt mondaná neked, hogy a szamarak tudnak repülni, nem állíthatnád, hogy nincs igaza.

A szerzetes most összetette két kezét, és otthagyta az őröket. A szultán egyelőre nem méltóztatott fogadni a vendégeket, de két szobát bocsátott rendelkezésükre a palotában. Ada Ta az asztalnál találta Gua Lit, előtte édességgel megrakott tálcák, mellette pedig ott állt az elégedett Ahmed. A lány egy rózsa alakú finomságot emelt a szájához, és dió, mogyoró, pisztácia meg citrom összevegyülő íze árasztotta el az ínyét. Miután a kóstoló kedvére való volt, egy újabb, ezúttal piramis alakú nyalánkságot választott. De amikor erős szezámmagillat csapta meg az orrát, kissé elfintorodott.

– Igazad van, a halva túl édes. – A férfi gyengéden kivette a kezéből az édességet. – A baklava viszont a szultán kedvence. Állítólag igen erős afrodiziákum.

Ada Ta odalépett hozzájuk.

– Az almában lévő féreg is lehet afrodiziákum, ha az elme úgy hiszi. Ez az édesség viszont határozottan étvágygerjesztőbb, mint a kukac.

– A felséges úr látni kíván benneteket – tette keresztbe karját Ahmed a melle előtt. – És ezeket az édességeket küldte, kárpótlásul a hosszú várakozásért.

– A várakozás akkor hosszú, ha kellemetlen – felelte Ada Ta. – Ha kellemes, még túl rövidnek is tűnik.

– Kérlek, kövessetek.

Kimentek a kertbe, ahol a magasban egy sólyom húzott el a fejük fölött. Gua Li figyelte, ahogy a ragadozó zsákmányra lesve köröket írt le a levegőben. Ahmed elvezette őket egy virágokkal díszített, fekete szögesdróttal védett magas kapuig, amelyet két eunuch őrzött.

– Én nem léphetek be a hárembe – mondta Ahmed.

Ada Tára mutatott, és Gua Li megborzongott.

– Mindazonáltal a szultán nem tartja fenyegetőnek a jelenléteteket, és mindkettőtöket vár a magánlakosztályában, távol a kíváncsi szemektől és fülektől.

– Méltók leszünk Mekka és Medina oltalmazójának bizalmára – jelentette ki a szerzetes, és összetette a kezét. – Különben is, túl fiatal vagyok én még ahhoz, hogy az érzéki örömök mezején legelésszek.

A szultán titkára mosolyt erőltetett az arcára, azután intett a két őrnek, hogy nyissák ki a kaput. Egy sötétkék burkát viselő nő vezette őket végig némán a fehér folyosók labirintusán. Végül megállt egy faajtó előtt, amelyet Korán-idézetek díszítettek, s egy meghajlással kinyitotta előttük. Néhány udvaroncot pillantottak meg, akik meghajoltak, majd hangos selyemsuhogás közepette kimentek mellettük az ajtón. A szultán két oldalán, párnán kuporogva egy-egy fiatal nő foglalt helyet. Mindketten bő, buggyos selyemnadrágot viseltek. Meztelen bokájukat aranyperec fogta körbe, melyről apró csengők lógtak. Bajazid elmosolyodott.

– Azon a napon, amikor egy vendég követi a Szunnát, noha nem volna kötelessége, Allah csakugyan boldogan mosolyog.

Gua Li könnyedén meghajolt.

– És azon a napon – szólalt meg Ada Ta – minden lélek azért kap fizetséget, amit elkövetett. Azon a napon nincsen jogtalanság. Allah gyors a számvetésben.

A szultán az ég felé emelte széttárt kezét, hosszú, fehér brokátköntösének ujjai úgy libegtek, mint a hatytyúszárnyak.

– Nem elég, hogy a vendég beszéli a nyelvünket, még a negyvenedik szúrát, a Ghafirt, a Bűnbocsátó szúráját is ismeri. Sajnálom, hogy amikor legutóbb találkoztunk, nem állt módomban gyakorolni a bűnbocsánatot – sóhajtott Bajazid. – De nem erről akarok szólni veletek. Az adósotok vagyok, és megfizetem a tartozásomat, mert így szoktam tenni, amiként azt is mindig elvárom, hogy az adósaim fizessenek. És nagy a kíváncsiság is bennem. Remélem, máris hajlandók lesztek válaszolni a kérdéseimre. Ideje van a beszédnek és ideje van a hallgatásnak, a Szent Korán e tekintetben nem helyesbítette a Könyvek Könyvét. Miután nektek köszönhetően sikerült elkerülni, hogy a testem hófehér lepedőbe csavarva végezze, a mai nap tökéletesen alkalmas arra, hogy elkezdjük meghallgatni a második próféta életének történetét. Igaz, hogy kisgyermekként eljutott Indiába?

– Egyesek így mondják – felelte Ada Ta, és bátorító pillantást vetett Gua Lire. – A mi történetünket azonban maga a főszereplő erősíti meg. Élő bizonyítékot hagyott ránk.

– De hiszen tizenöt évszázada halott! – vetette ellene a szultán. – Ki maradhat élve ennyi ideig?

– Jogos megjegyzés – ismerte el szűkszavúan Ada Ta, majd leült a földre.

Gua Li a fejét ingatta, aztán rámosolygott Bajazidra, aki visszamosolygott rá. A lány ekkor fogott egy nagy, kerek párnát, törökülésben helyet foglalt rajta, és öszszetette a kezét. Csukott szemmel mély lélegzetet vett, majd mesélni kezdett az iszlám világ legfőbb urának.

Szamarkandban Szajed pultját valósággal megostromolták a mongol törzsek megbízottai. Felmentek az árak, tekintélyes méretű arany- és ezüstérméket, drágaköveket adtak az olajért, az aszalt gyümölcsért, az árpáért és a különféle magvakért. Az áru két nap alatt elfogyott, és az indiai kereskedő legnagyobb sajnálatára kénytelen volt üres kézzel elengedni egy-két későn érkezett törzsvevőjét. Pénzesládái színültig megteltek, eladni való portékája pedig nem maradt. Néhány drágakövet elcserélt azokra a csodálatos, dzinek nevezett, sötét achátkövekre, amelyeket szemek díszítettek – a legdrágábbat éppen huszonegy szem.

– Tessék – mondta Jézusnak –, ez igen nagy erejű talizmán, az ember és a szellemi világ egységét jelképezi. Segít, hogy valóra váltsd azt, ami a fejedben jár.

Szajed hagyta, hogy egy bonc rásózzon egy öt rőf hosszú trombitát, mert látta, hogy Jézus szeme csodálattal csillant fel, amikor az eladó azt mesélte, hogy ha erősen belefúj, a kövek a levegőbe emelkednek. Beszerzett jó drágán egy roppant súlyos elefántcsont Buddha-szobrot is. Soha nem látott még ilyet. Az eladó, egy kínai kereskedő azt állította, anyaga azoktól a hatalmas, szőrös elefántoktól származik, amelyek valaha megfagytak a Góbi sivatagban. Szajed csak mosolygott ezen a mesén, mint ahogy Jézus is, az alvó Buddhát ábrázoló szobor azonban kétségkívül jól sikerült.

– Ez az ember alszik, és álmában mosolyog – jegyezte meg Jézus. – Ez azt jelenti, hogy békesség uralkodik a lelkében. Te viszont alvás közben jajgatsz és fintorogsz. Miért nem árulod el, mi bánt? Anyám mindig azt mondogatta, hogy álmunkban a boldogság és a szomorúság szabadon járnak, mint a gyeplő nélkül futkározó tevecsikók.

– És ha elmesélem, mi bánt, boldogabbak lesznek azok a tevecsikók?

– A szó megszabadítja az ember szívét és elméjét. A szó az Örök Anya lehelete, amelyet azért adott az embereknek, hogy különbek legyenek az állatoknál.

– De anyád nem a zsidó törzsekhez tartozik, és nem a félelmetes Istent imádjátok?

Jézus nem felelt, s e pillanattól kezdve ismét hallgatásba merült. Szajed nem értette a dolgot, de nem faggatta a fiút, mert azt gondolta, talán megbántotta valamivel. Hosszú út várt rájuk a nagy tenger partján fekvő Debalig. Nyár volt, de egyes hágókat még mindig hó borított, s egy lavina számos embert és lovat elsodort. Amikor Bagramban éjszakáztak, mongol lovas fosztogatók bandája támadt rájuk. Az elmúlt években Szajed elkerülte őket, mert a pastu törzsektől kért védelmet, akik nyaranta a mákvirág fekete mérgét gyűjtögették. Ám ebben az évben még nem érett be a mák, s a tüzek, amelyekkel a ragadozókat próbálták távol tartani, odavonzották a rablókat.

Az egyik őrködő szolga kiáltani próbált, amikor hirtelen tucatnyi kis lángot látott kigyúlni a hegyoldalban, de hangja elhalt, mert egy tüzes nyíl fúródott a nyakába. A vágtató paták zaja még nem is hallatszott, amikor már megremegett a föld. A karaván tagjainak csak arra maradt idejük, hogy álomittasan összeszedjék a fegyvereiket, máris rájuk tört a rettenetes horda. A lángok belekaptak néhány szekérbe. A lovasok megállították a lovaikat, s visszafordulni készültek, ezúttal karddal a kezükben. Szajed ismerte a módszerüket, és megparancsolta a többieknek, hogy szóródjanak szét, mert csak így kerülhetik el az ütközést. Rá kellett venni a támadókat, hogy kerüljék meg a szekereket. A banditák egyre csak ösztökélték a lovaikat, de az állatok felágaskodtak, és nem voltak hajlandók továbbmenni.

A lovak nyihogásába belevegyültek a rablók dühös kiáltásai. Ezenközben a földről lassanként finom porfelhő emelkedett fel. Ezután apró kavicsok, majd egyre méretesebb kövek repültek a magasba – még tojás nagyságú is akadt köztük. Szajed és a társai egyszerre azt vették észre, hogy derékig gázolnak a körülöttük lebegő kőtengerben. Leengedték kardjukat, és értetlenül pillantottak egymásra. A rablók is felfigyeltek a csodás jelenségre, és elbizonytalanodva álltak meg. A lebegő kövek nem csak bennük keltettek félelmet: a lovak úgy dobogtak, hogy lovasaik alig bírták féken tartani őket, és üveges szemmel keresték a menekülő utat. A bandavezér ekkor elkiáltotta magát, és megforgatta a kardját a feje fölött. Amilyen váratlanul érkezett a csapat, olyan váratlanul tűnt el most az éjszakában. Nem sokkal ezután a kövek visszapotyogtak a földre. Szajed és a többiek ekkor látták meg a földön ülő Jézust, kezében a trombitával. Hol rájuk tekintett, hol a hangszerére, és mosolygott. Szajed rájött, mi történt, és odament hozzá.

– Ezek szerint tényleg működik. A hited megmentett minket.

– Anyám mindig arra intett, ne higgyek annak, aki azt mondja, a szamarak tudnak repülni, de azt is hozzátette, hogy ha még soha nem láttál szamarat, jogod van kételkedni.

Átkeltek egy újabb hegyláncon, és végül megérkeztek a Hindi folyó széles völgyébe. A bal parton megálltak Mankerában, ahol Szajed új szekereket és gyorsabb lovakat vásárolt, amelyekkel sík terepen jobban lehet haladni, Jézus pedig elbűvölve bámult egy láncra vert táncoló medvét a kisváros főterén. Már látni lehetett Debalt, ahol Szajed háza állt. A kereskedő kezével a szemét ernyőzve fürkészte a párás messzeséget, s a lelkét öröm és félelem töltötte be. Sok idő eltelt, amióta útnak indult, s a kalózok és a rádzsák többet árthattak az otthonának, mint a partra időnként kicsapó, titokzatos hullámok. Többször is látta ezt a jelenséget. A tenger hirtelen visszahúzódott, ez volt a jel, aztán hatalmas erővel zúdult a városra, elsodorta a hajókat, elpusztította a házakat és a szentélyeket, megölte az embereket és az állatokat, mígnem végül visszatért a csönd, amelyet immár csak a túlélők jajveszékelése tört meg. Szajed mélyen belemerült gondolataiba, de egyszerre megérezte, hogy valaki figyeli. Felnézett, és azt látta, hogy Jézus rászegezi a tekintetét.

– Nem igaz, hogy a zsidók Istene félelmetes és fenyegető. Amikor veszélyben forogsz, és valaki nálad nagyobbhoz fordulsz védelemért, talán nem anyádat szólítod akaratlanul is először?

Szajed a hajába túrt, és elmosolyodott.

– Ne haragudj, nem akartalak megbántani, és a vallásodat sem kívántam megsérteni. Amit az imént mondtál, igaz. De hogy jön ide?

– A mi nyelvünkön Isten neve, a JHVH tetragram második betűje mögött a Hé, vagyis Imma, anya szó rejtőzik, de azt is jelenti ez a szó, hogy odaadja magát az ember. És talán nem igaz, hogy a szeretet a legnagyobb ajándék? Ha Isten a szeretet, akkor Isten anya, és egy anya soha nem félelmetes.

A férfi megrántotta a gyeplőt, és megállította a kocsit. Egy pillanatra eltöprengett, aztán karba fonta a kezét, és összeráncolta a homlokát.

– Te tréfálsz velem.

– Talán – felelte Jézus anélkül, hogy ránézett volna. – De van valami igazság abban, amit mondtam. Szeretném a ti isteneteket is megismerni, és megtudni, tényleg annyival jobb-e a miénknél.

Egy pillanatra egymásra néztek, és Jézus – először, amióta elszakították a szüleitől – elnevette magát, Szajed pedig vele nevetett. Könnyesre kacagták magukat, s ez volt a barátságuk kezdete. Szajed megrántotta a gyeplőt, és a két ló ügetni kezdett, mintha egyszerre megérezték volna a sosem látott otthon illatát.

– Akár hiszed, akár nem, nekem nincs istenem, hanem egy herceg törvényeit próbálom követni, akit úgy hívunk: a Megvilágosodott. Az égig érő hegyek között született, az örök hó birodalmában. Messziről láthattad is ezeket a magaslatokat, pár nappal a rablótámadás után.

– Elmegyek majd oda, mielőtt hazatérnék, de előbb tanulnom kell. Te pedig segíteni fogsz nekem, ugye, Szajed?

Szajed megborzongott, mert megértette, hogy az élete mindörökre megváltozott. Lehet, hogy Abannak igaza volt, ez a fiú kiszárítja a lelkét – de az is lehet, hogy új értelmet ad az életének.

Gua Li elhallgatott. Bajazid mintha elszenderedett volna. A lány óvatosan felállt. Ada Ta kinyitotta az ajtót, aztán csöndben kisurrantak a folyosóra, és becsukták maguk mögött az ajtó két szárnyát.