1

FIRENZE, 1497. FEBRUÁR 7.

Girolamo Savonarola hangja úgy hasított végig a San Marco-templom főhajóján, mint egy ostorcsapás.

– Állj elém, hitvány egyház! Én a legszebb ruhákkal ékesítettelek fel, mondá az Úr, te pedig bálványt csináltál belőlük! Az edényeket a gőg bűnének adtad, a szentségeket a szimóniának; a bujaság szemérmetlen ringyóvá tett; rosszabb vagy, mint az állat! Visszataszító szörnyeteg! Valaha szégyenkeztél bűneid miatt, de ennek vége. Valaha a papok unokaöccsüknek nevezték fiacskáikat; de ma már nyíltan fiaiknak hívják őket. Valóságos bordély lett belőled!

Odakint a jeges északi szél egész délelőtt kergette a felhőket. Firenze egén végül csak néhány pamacs maradt, jégbe mártott ecsettel húzott vonások a kék palettán. A sápadt nap delelőre hágott, az árnyékok visszahúzódtak, ám hideg nyomaik néhány jégkristállyal együtt ott maradtak minden nyugatra néző házfalon.

Az emberek sietős léptekkel jöttek-mentek a hidegben, s aki tehette, jól beburkolózott gyapjúköpenyébe. Mindenki leszegett fejjel járt, részint hogy védekezzen a csontig ható februári szél ellen, részint pedig mert félt, hogy szerencsétlenség éri, ha feltekint a fekete füsttel csíkozott égre. Aznap született a döntés a világi hívságok elégetéséről, s mindenfelé máglyák lobogtak. A magasra csapó lángokból vékony, de sűrű füstcsíkok emelkedtek a barna cseréptetők fölé, s körbefonták a hófehér márvánnyal burkolt tornyokat. Néhol kormos por formájában hullottak vissza a földre, beszennyezve a legutóbbi havazásból megmaradt foltokat. A magasban galambrajok köröztek, odavonzotta őket a párzásra csábító, meleg levegő.

Máglyák, máglyák mindenütt. Számos templom előtt égtek a luxustárgyak. A Sant’Ambrogio előtti szűk téren az apácák az apátnő aggodalmas, figyelmes tekintetétől kísérve vízzel locsolták a templom kapuját. A márványhomlokzatú Santa Crocéban az árkádos udvarba húzódtak be imádkozni a ferencesek, akik jobban tartottak a kincseikre irigy Savonarola-követőktől – vagy amint a városban nevezték őket: a Siránkozóktól –, mint Isten haragjától. A domonkosok még a legkisebb kápolna előtt is tisztító máglyát gyújtottak. Égtek ott Afrikából hozott szépítőszerek, indiai gyöngyök, egzotikus madártollak, kínai lakkbútorok, flamand libatollal tömött francia díványok, damasztok, arabeszkmintás szövetek és tömérdek felbecsülhetetlen értékű könyv.

A város szegényei, akik az utcákat járták, rőzsét gyűjtögettek – ekkortájt fiatalították, metszették a fákat, ezért minden kertben bőséggel lehetett találni levágott gallyakat –, csodálkozva álltak meg a hatalmas máglyák előtt, amelyeken egyetlen szempillantás alatt hamvadt el mindaz, amit ők egy egész élet munkájával sem tudtak volna megszerezni. Volt, aki azt gyanította, hogy ez csak valami tréfa lehet, végtére is húshagyókedd van, annak a háromnapos ünnepnek az első napja, amikor minden őrültség megengedett – a következő negyven nap, a nagyböjt úgyis a bűnbánaté. Így hát néhányan az együgyűek türelmével várták a mutatványosok feltűnését.

Ám a tüzek mögül csak komor szerzetesek bukkantak elő; úgy álltak ott egyenes háttal, összefont karral, mint valami óriási kandallót díszítő kariatidák. Majd pedig megjelent a nemesurak és hölgyek szomorú menete, akik ékszereiket, dísztárgyaikat vetették a lángok közé. Így hát a szegények hamar belátták, hogy ezekben a pattogó, sercegő, sistergő, fel-felcsapó lángokban nincs semmi vidámság, melegség. A kezdeti meglepetést egykettőre felváltotta az arcokon a félelem; még a szokásos kegyetlen elégedettség vagy a bosszú öröme sem kísérte a gazdagok megfosztását világi hívságaiktól. Aki az imént a pokoli látványtól megbabonázva megtorpant, most sietve továbbment, lesütött szemmel, jobb kezével gépiesen keresztet vetve.

A legnagyobb máglya egy négyszögletű téren lobogott, a Márk evangélistának szentelt, nemrég újjáépített templom előtt. Odabent a kőből faragott szószékről Girolamo Savonarola tekintett le a meghallgatására összegyűlt, népes tömegre.

A prédikáció immár a végéhez közeledett: Savonarola kellőképpen feltüzelte a lelkeket és felkavarta a gondolatokat azzal, hogy aprólékosan leírta ama borzalmas bűnöket, melyek Krisztus sebeit okozták. Amikor pedig azt is részletesen felsorolta, miféle büntetésekkel sújtja az Atyaúristen mindeme bűnök elkövetőit, a hallgatóság hátán végigfutott a hideg, és többen elájultak. Savonarola már eddig is sűrűn ostorozta a pápai udvart romlottságáért, feslettségéért, s emiatt többször is kiátkozással fenyegették, ám ő csak újult erővel mennydörögte átkait. Hangja éles kardként fúródott a jelenlévők szívébe, megrémítette őket, és megvetést ébresztett bennük a mocsokba és gyalázatba süllyedt egyház iránt. Ám az utolsó döfést legádázabb ellenségének tartogatta a kámzsás szerzetes: VI. Sándor pápának, aki öt éve ült Szent Péter trónján.

– Átkozott légy a föld színén, te, aki folyton csak a fehérnépek meg az ifjak után koslatsz! Gyűjtögesd csak a kincseket, átkozd ki, akit akarsz, ha ebben leled kedved, de Isten szemében te vagy a kiátkozott!

Amikor a barát elhallgatott, a templomra várakozásteljes csönd ereszkedett. Savonarola rövidesen újra megszólalt, ezúttal már higgadtabb hangon, de nem kevésbé fenyegetően.

– Most pedig menjetek, gyermekeim, de igyekezzetek, mert a kegyelem nem vár. És ne felejtsétek el, hogy aki itt a földön nem szakít azonnal a fényűzéssel és a bűnnel, az égben mindörökre kárhozott lesz!

Odakint, a téglából rakott homlokzat előtt már szolgák hordták halomba a bútorokat, tükröket, festményeket, hímzett ruhákat, hangszereket, kártyákat és ékszereket, de nem összevissza, hanem a Savonarola által megszabott sorrendben. Hét rétegből állt a piramisszerű építmény, s mindegyik a hét főbűn valamelyikét jelképezte. Egy velencei kereskedő ezer aranyforintot ajánlott fel jótékony célra az Isten előtt tisztátalannak számító javakért, de hiába, sőt, szentségtörő ajánlatáért kis híján bikacsökkel verték meg a barát leglelkesebb hívei, a Siránkozók, úgyhogy jobbnak látta eltűnni a tömegben. A templom előtt a háziszolgák várták, hogy gazdáik kijöjjenek, és filozófiai témájú vagy éppen pajzán könyvekkel magasítsák tovább a halmot, amely immár a kapu lunettájáig ért. Háromnegyed évvel ezelőtt a nemesek és a gazdag kereskedők még kihasználták volna a szentmise kínálta alkalmat, hogy vidraprémes köpenyüket, cobolystólájukat, drágakövekkel kivarrt ujjasukat fitogtassák, asszonyaik pedig mélyen kivágott, arany- és ezüsthímzéssel díszített, hosszú damasztruhákban, nyakukban gyöngysorokkal pompáztak volna. Akkoriban a templom kapuja előtt az emberek még vígan társalogtak, nevetgéltek, intrikákat szőttek és ígéreteket tettek, s a szabados légkört kihasználva kacér pillantásokat váltottak, sőt, az érintéstől sem riadtak vissza. Az a tömeg azonban, amely most lassú léptekkel ereszkedett le a templom lépcsőjén, egészen másképp festett: a férfiak szerény öltözéket viseltek, a fekete fátyolba burkolózott nők szemlátomást mit sem törődtek a díszes divattal. Az emberek körbeállták a nagy máglyát, melynek lángjai lassanként felmelegítették a jeges levegőt, de csöppet sem melegítették fel a lelkeket.

Savonarola utolsóként lépett ki a templomból, fekete csuklyáját az arcába húzta. Nagy, horgas orráról már messziről meg lehetett ismerni. Amikor a magasba emelte sovány karját, a szolgák sietve kezdték a megtisztító tűzbe dobálni uraik gazdagságának jelképeit.

Kissé távolabb egy szorosan összeölelkező pár figyelte a jelenetet. A magas, arányos testalkatú férfi a kor divatjával ellentétben rövidre vágatta a haját. A megszokott hamis ezüsthímzéssel díszített, fekete ujjas volt rajta és ugyanilyen színű térdnadrág, melyet betűrt vastag bőrből varrt csizmája szárába. Jobb vállán összetűzött, rövid köpenye alól kivillant egy könnyű kard markolata.

– Menjünk? – kérdezte a nőtől.

A nő megrázta a fejét. Hosszú, gesztenyeszínű hajának fonata koszorút formázott, amelyre hímzett, ráncolt fátyol borult. Szabályos, szinte gyermeki arcvonásai még jobban kiemelték csillogó zöld szemét. Egyszerű égszínkék ruhája széles redőkben omlott le a vállán, s a derekán nyíl alakú aranybross fogta össze.

– Nem, Ferruccio, látni akarom – felelte.

A férfi pontosan tudta, hogy ha a felesége, Leonora a nevén szólítja, akkor vihar készülődik. Ilyenkor általában elosont, s megvárta, míg elvonulnak a felhők, ám ezt most nem tehette, és voltaképpen nem is akarta megtenni. Sejtette, mi jár az asszony fejében, és gyanította, hogy ugyanarra gondol, mint ő.

– Hogyan válik Isten embere fanatikus őrültté és gyilkossá? Amikor összeadott minket, a szeretetről beszélt, még ha a maga módján is. Emlékszel?

Ferruccio felsóhajtott.

– Az emberek változnak. És most, hogy Lorenzo már nincs többé, övé a város.

– A legszívesebben úgy öltöznék fel, mint egy kurtizán, vörösre festeném az ajkamat, aranyláncokat aggatnék a nyakamba, gyöngyöket tennék a hajamba, és odaállnék elé. Kíváncsi vagyok, volna-e benne annyi bátorság, hogy rám parancsoljon, vessem a tűzre az ékszereimet. A szemébe néznék, és addig bámulnám, míg le nem süti a tekintetét!

– Te képes lennél rá – mosolygott rá a férje –, és szívesen meg is nézném, milyen képet vág, de azt hiszem, azon nyomban láncra veretne, és akkor aztán hogyan szabadítanálak ki?

– Én nem tudom, de te biztosan megtalálnád a módját – viszonozta a mosolyt a nő. – Te mindenre tudod a megoldást.

Ferruccio szívét megmelengették ezek a szavak és az, hogy Leonora – félig komolyan, félig tréfásan – mindenhatónak tartja. Nehéz lett volna megmondani, melyikük élvezi jobban a helyzetet: Leonora azt, hogy a férje mellett biztonságban van, vagy Ferruccio azt, hogy mindig megvédelmezheti a feleségét.

Hirtelen mindketten összerándultak, mert hatalmas robbanás hallatszott; a lángoló halomból mindenfelé izzó szilánkok repültek, és elszenesedett papírlapok szálltak az ég felé. Valaki futásnak eredt, egy szolga pedig jajgatva forgott körbe, mint aki eszét vesztette, és kétségbeesetten próbálta eloltani a hajába kapó lángokat.

Leonora a férje karjába mélyesztette a körmeit.

– Mi volt ez?

– Nem tudom – válaszolta Ferruccio. – Nem hinném, hogy puskapor lett volna, az inkább az ágyúkba kell, és túlságosan drága, még a mi fráterünknek is. Talán csak egy üveg meggylikőr. Mielőtt betiltották, az volt a domonkosok specialitása. De nézd csak, mindenki menekül, ő pedig ott áll mozdulatlanul. Mintha csakugyan úgy érezné, hogy egy félelmetes, bosszúálló Isten vigyáz rá.

Savonarola kiáltott valamit, de túl messze volt, s a lángok olyan hangosan ropogtak, hogy a pár nem hallotta a szavait. Azt azonban látták, hogy ismét felemeli a kezét, s e mozdulatra az emberek kelletlenül visszasomfordálnak, mint a szamár, ha a gazdája megrántja a kötőféket. A szerzetes nem tűrhette, hogy a bűnösök ne nézzék végig földi hívságaik és vétkeik elégetését.

Savonarola remegett az izgalomtól, amikor megcsapta az orrát a füst és a félelem szaga. Firenze most az övé – amint azt szóról szóra megjósolta Lorenzo de’ Medicinek, a város nagyméltóságú urának, mint ahogy a halálát is megjövendölte, bárhogy gúnyolódott is rajta Lorenzo. A Mindenható azonban nem ismer tréfát. Ő éppen Savonarola nyomorult, halandó porhüvelyét választotta szállásául, s onnan hirdeti akaratát. A szerzetes olyan vibrálást érzett egész testében, hogy már-már az az érzése támadt, képes a levegőbe emelkedni. A lábára pillantott, hogy lássa, az Úr csakugyan megajándékozta-e a levitáció képességével, mint Sienai Szent Katalint. Saruja azonban szilárdan nyugodott a sötét porfírból épült előcsarnok lépcsőjén. Savonarola máris megbánta, hogy az imént a gőg bűnébe esett. De ha Isten a maga igazságosságában nem is tartja méltónak efféle megtiszteltetésre, e világi diadala immár nem késik tovább. Róma, az a hitvány szuka megtiltotta a híveknek, hogy megkorbácsolják magukat, ám a pápai tilalom valóságos felhívássá vált az Úrral kötendő nászra. Amiképpen a bűn is annál csábítóbb, minél erősebb a tiltás, az égetést követő felvonulás sem csupán Firenzében lobbantja majd lángra a hit parazsát, hanem az egész keresztény világban.

A romboló tűz szemlélésébe merülő emberek ekkor halk, de egyre erősödő, siralmas kántálásra lettek figyelmesek. Mintha csak a barát gondolatai váltak volna valóra. Mindenki megfordult, s azt látták, hogy a templom melletti kertből épp ekkor lépnek ki az első csuklyás bűnbánók, mögöttük pedig hosszú menet kanyarog lassan, akár egy jóllakott kígyó. Ahogy közeledtek, úgy lett mind hangosabb a lelkük mélyéről feltörő, gyászos fohász.

A kezükben tartott botról három kötél lógott le, a kötelek nagy csomóiba pedig egymáson keresztbe rakott vastüskéket fűztek. A menet tagjai valamennyien félmeztelenre vetkőzött férfiak voltak. Hátukat és mellüket csapdosták, a húsuk feldagadt, bőrüket kékes-vöröses foltok tarkították, fehér ruhájukat pirosra festette a sebeikből szivárgó vér. Leonora elfordította a fejét, és férje mellkasának támasztotta.

– Most már menjünk innen – kérte.

– Bocsáss meg, szerelmem, csak még egy pillanat. Maradj itt, kérlek, mindjárt jövök.

Ferruccio az imént pillantott meg valakit, aki elvileg nem lehetett volna itt, akinek nem lett volna szabad itt lennie. Miután kibontakozott felesége öleléséből, elindult a kert mellett, ahonnan a menet elindult. A szíve erőteljesen pumpálta a vért izmaiba, egyszerre megfeledkezett a hidegről. Öles léptekkel haladt, s csakhamar utolérte a flagellánsokat, akiknek vére már tócsákba gyűlt a porban. Az ütemesen mozgó karok és a szöges kötelek által leírt arabeszkek között felismerte a láncra vert, megbéklyózott Amos Gemignanit. A szerény zsidó bankár valaha a Magnifico védencei közé tartozott.

Ferruccio gyakran járt Gemignani eldugott kis boltjában Firenze üzleti negyedében, hogy beváltsa a fizetési utalványokat, melyekkel a Medici család jutalmazta szolgálatait. Most igencsak meglepte, hogy itt látja a férfit. Úgy tudta, hogy miután Savonarola rávette a firenzei köztársaságot, tiltsa meg a kamatra történő pénzkölcsönzést, Amos Volterrába menekült. A tilalom egyébként komoly gondot okozott a Medici-bankháznak, amely éppen az efféle ügyletekből gazdagodott meg. De mit keres Amos Firenzében? Ferruccio szelíd, alkalmazkodó természetű embernek ismerte a bankárt, s most azon töprengett, ugyan miféle törvényt szeghetett meg, hogy így megszégyenítik ország-világ előtt. Amos szakállát vörösre festette a vér, hosszú, durva szálú haját pedig mintha nem levágták, hanem tincsenként megtépték volna.

Ferruccio utat tört magának a megkínzott testek között, és jobb kezével a kardja markolatát szorongatva közeledett a fogoly felé. Az egyik flagelláns mintha rá akart volna csapni a korbácsával, de a társai nem követték a példáját, így hát ő is gyorsan visszahúzta a kezét. Ferruccio magas termete és határozott arckifejezése olyan hatással volt a menetre, hogy a litánia lassanként ritmusát vesztette. Egyesek abba is hagyták a kántálást, s egy idő után csönd borult a térre. Amikor Ferruccio odaért a láncra vert zsidóhoz, letérdelt mellé.

Az öregember csodálkozva nézett rá, aztán önkéntelenül az arca elé emelte a karját, bár a béklyóktól nehezen tudott mozogni.

– Amos, én vagyok az, Ferruccio de Mola, nem emlékszel rám? Nem akarlak bántani.

– Te vagy az…

Amos mintha felismerte volna, de csak suttogásra tellett az erejéből. Ferruccio még közelebb húzódott hozzá, és átkarolta a vállát. Leonora a távolból látta, hogy a máglyát őrző katonák közül ketten lassan elindulnak a férje felé.

– Hogy kerültél ide, Amos? – kérdezte Ferruccio ügyet sem vetve arra, ami körülötte történt.

– Tartozásokat… kellett behajtanom… nem tudtam, hogy kitiltottak Firenzéből.

– Majd beszélek a fráterrel, jól ismerem, megmagyarázom neki…

– Ne! Semmit sem akarok tőletek, keresztényektől… És most menj, ne keveredj bele ebbe az ügybe, én akartam itt lenni. Ha nem okoskodok, elengednek, amikor vége az égetésnek.

A két katona ekkor már ott állt Ferruccio mögött, de ő nem vette észre a fegyvereseket, amíg meg nem hallotta hátulról a felesége kiáltását.

– Ők ketten barátok – kiabálta Leonora Savonarola felé fordulva –, és a férjem, amint az Evangélium mondja, beteg felebarátján segít! Még ha bűnös is az illető! Vagy talán ez is tilos?

A tömeg döbbenten fordult meg a merész szavak hallatán, amelyek ráadásul egy nő szájából hangzottak el, márpedig, amint Savonarola gyakran elmondta, a nő sokkal jobban ki van téve az ördög kísértéseinek, mint a férfi, mert köztudomásúlag több nyílás van a testén, ahol a démon behatolhat és birtokába veheti. A katonák várakozóan néztek a fráterre. Most mindenki őrá függesztette a tekintetét, maga Leonora is, aki felvetett fejjel állt. Ferruccio viszont a feleségét nézte nagy ámulattal.

A prédikátor széttárta a karját, mintha a Vörös-tengert akarná szétválasztani, azután lassan a szívére szorította a bal kezét, magasba tartott, nyitott jobbjával pedig intett a katonáknak, hogy álljanak meg. Ezután gyűrűs- és kisujját behajlítva az áldás jelét, a béke zálogát mutatta a tömegnek. Ferruccio felállt, de előbb még egyszer megszorította Amos gyenge kezét. A tiszteletet parancsoló alak most lassan tört előre a flagellánsok tömegében, amely lépésről lépésre nyílt szét előtte. Amikor odaért Leonorához, karon fogta, és elhagyták a teret, vissza se néztek.

Savonarola tekintete hosszan követte őket, de a szerzetes figyelmét hamarosan az egyik flagelláns ragadta meg, aki érthetetlen szavakat üvöltött. Túlságosan elragadta a hév, és ez nem tetszett a fráternek: Isten az alázatosakat szereti, mondta magában. A férfi a korbácsát lóbálva felé fordult. Mit habog össze ez a félnótás? Savonarola félig becsukta a szemét, és a férfira szegezte az ujját. Az végre elmosolyodott, de őrült mosoly jelent meg az arcán. Savonarola ekkor megsejtette, mire készül a férfi, és ujjait vádlón széttárta, hogy megállítsa. Ám a flagelláns ledobta ruháit, és anyaszült meztelenül, rohanvást indult a tűz felé.

– Ne! – üvöltötte Savonarola.

De már késő volt. A férfi belevetette magát a szikrákat lövellő máglya közepébe, majd eltűnt a lángok között. Krisztus köztársaságának katonái közül néhányan odarohantak, de megtorpantak, mielőtt még a tűz közelébe értek volna, ezért a lángok nem érték el őket, az arcuk azonban még így is kivörösödött a forróságtól. Miközben a téren nézelődő emberek kíváncsian, szinte megbabonázva figyelték a furcsa áldozatot, a levegőt az égett gyanta, lakk és ásványi anyagok szaga mellett most már a megperzselt hús bűze is betöltötte.

Savonarolára egyszeriben rátört a halál előérzete. Valósággal kellemes borzongás futott végig a hátán.