31

RÓMA, 1497. SZEPTEMBER 29.

A hosszú, bíborszínű köpeny semmiféle hatást nem tett a palota őreire. Ezek az emberek számos követet és bíborost, koldust, bérgyilkost és bűnözőt láttak már kopogni Colonna herceg ajtaján, és mindet egyforma közönnyel kezelték, bár némelyikkel tiszteletteljesebben beszéltek, mint másokkal. Terpeszben állva keresztbe tették az alabárdjaikat, közben pedig a bíborosnak öltözött férfi és két kísérője köré egyenruhát nem viselő, névtelen, gyanús alakok gyülekeztek, akik készen álltak, hogy lecsapjanak, aztán elmeneküljenek. Ez volt a leghatékonyabb módja annak, hogy a palota előtt kitörő esetleges csetepatét ne lehessen összefüggésbe hozni a herceggel. Ha tanúk kihallgatására került sor, váratlanul felbukkanó bűnözők, erőszakos zsebtolvajok által elkövetett rablásról beszéltek, a Colonna név azonban hivatalosan egyszer sem hangzott el. A támadók eltöltöttek fél évet, egy évet valamelyik távoli várban, aztán visszatértek – ezúttal esetleg a hercegi őrség tagjaiként. És az uruk jól megfizette őket.

Giovanni gyenge volt, de egész életében arra vágyott, hogy testi erejével vagy a fegyverforgatás terén mutatott ügyességével győzze le ellenfeleit. Finom keze, gyerekesen vékony karja azonban el se bírta volna a hosszú kard súlyát. A mögötte várakozó Carnesecchi már benne volt a korban, noha egyenes tartása és a derekáról lógó rövid kard, amelyet bármelyik percben kiránthatott a hüvelyéből, azt mutatta, hogy nem riad vissza a fegyveres harctól. Talán a harmadik ember látszott a legveszedelmesebbnek. Hosszú, szőke haja és finom arcvonásai feltűnő ellentétben álltak izmos testével és a vállára vetett bőrtokban rejlő, nehéz, kétélű csatabárddal. Senki sem gondolta volna, hogy a homlokát ráncoló, büszke tekintetű férfi valójában ferences novícius, azt pedig különösen nem, hogy éjszakánként gyengéd, szenvedélyes szeretőként elégíti ki védelmezőjének minden vágyát.

Ha ez a csőcselék gyanút fogott volna, Medici bíboros sem ússza meg szárazon. Nehéz idők jártak akkoriban: noha az efféle szenvedélyek mindenhol jelen voltak, a nyomortanyáktól a polgárházakon és a nemesi palotákon keresztül a királyi udvarokig, nyilvános kiélésüket nem tűrték, s a szodómiát minden eszközzel tiltották és büntették. Ha nem volt elég a gúnykacaj meg a verés, akkor következtek a hatóságok a tömlöccel, kínzással és pellengérre állítással.

A bíboros intésére a csatabárddal felszerelkezett ifjú odakiáltott az őröknek. Fiús hangja könnyen elnyomta a zsibongást.

– Silvio Passerini vagyok, ő pedig őexcellenciája Medici herceg és bíboros. Hívják ide a kapitányt – parancsolta –, de tüstént!

Lassú, de határozott léptekkel odament hozzájuk egy idős férfi, aki bőrszalaggal kötötte össze hosszú ősz haját. Egy ideig az arcukat fürkészte, aztán intett az embereinek, hogy engedjék be őket. Carnesecchi lova ekkor hátrarúgott egyet, és az egyik egyenruha nélküli fickó máris a földön találta magát. A társai gúnyos röhögésben törtek ki, de az idős férfi szigorú pillantása azonnal elhallgattatta őket.

Pár perc múlva a három vendég már a hátsó lépcsőn haladt felfelé, amely Colonna herceg vendégeinek lakosztályához vezetett. Gua Li orrát már azelőtt megcsapta a fanyar, erős szag, hogy meglátta volna őket. Lehunyta a szemét, és zöld, csipkézett levelek meg egy tüskés dió jelent meg előtte. Azonnal felismerte a csattanó maszlagot, a halál növényét, amelyet csak a boszorkányok és a sámánok használnak varázsláshoz meg jósláshoz. Giovanni de’ Medici előreengedte Passerinit, hogy ő nyissa ki az ajtót. Ferruccio megdermedt. Gua Li látta, hogy a nyakán kidagadnak az erek, ajkait összezárja, keze ökölbe szorul.

– Ego benedico vos in nomine Patris, Filii et Spiritus Sancti.

A bíboros áldó mozdulattal kísérte szavait. Ferruccio jelenlétéről mintha tudomást sem vett volna, a többieket viszont barátságos mosollyal üdvözölte. Leonardo odament hozzá, letérdelt előtte, és megcsókolta a gyűrűjét.

– Monsignore, milyen régóta szeretnék beszélni önnel! Van néhány ötletem, amelyeket a figyelmébe ajánlanék. Egy hatalmas szerszámíj, amely a legvastagabb kaput is átlövi, a legerősebb falat is bedönti. És egy fedett kocsi, monsignore, lovak nélkül, a belsejében erős ágyúkkal.

– Hallottam már az ön ördöngös találmányairól, de ez a felfegyverzett kocsi, ami magától mozog, legalábbis különös.

– És nemcsak ez működik pompásan, esküszöm az élő Istenre, de kieszeltem olyan fém ágyúgolyókat is, amelyek lövedékeket szórnak szerteszét, amikor felrobbannak, és minden irányban szétverik az ellenséget.

– Micsoda lelkesedés! – fricskázta meg az arcát a bíboros. – Tartogassa más alkalomra, talán még módunk lesz bizalmasabban beszélni ezekről a dolgokról. És mit szól Sforza herceg ahhoz, hogy ilyen hadi kérdésekkel foglalkozik?

Leonardo a fejét rázta, Ferruccio felpattant, de Ada Ta megállította a botjával. Gua Li közelebb lépett a bíboroshoz, és a béke jeleként összetette két kezét.

– Áldott legyen a béke embere – mondta. – Mert szeretet csak ott lehet, ahol béke van.

Giovanni végigmérte a lányt, miközben Silvio, akinek nem kerülte el a figyelmét Ferruccio hirtelen mozdulata, odaállt a bíboros mellé. A bíboros kíváncsian méregette a nőt, de még inkább felkeltette az érdeklődését a mosolygó, sovány, idős férfi. A firenzei építész már csalódottan félrevonult, s most a nagy márványkandalló párkányára támaszkodott ökölbe szorított kézzel. Lehajtott fejjel tanulmányozta a kétoldalt álló kariatidákat és a fölöttük lévő piramisokat, melyek a párkányt tartották. Szokása szerint gondolatban megfordította a figurákat, és elképzelte, hogy a piramisok tartják az embert, mintha létezne olyan erő, amely nem fentről, hanem lentről hat. Miközben üres tekintettel bámult maga elé, a szeme sarkából látta, hogy az egyik papírját felkapja a huzat, majd a lap körkörös, rezgő mozgással ereszkedik le a földre.

– A tárgy annyi erőt fejt ki a levegő ellenében, mint a levegő a tárgy ellenében. Ez az ellenállás, uraim, az ellenállás.

Mindenki értetlenkedve hallgatta Leonardo motyogását.

– Arkhimédész kigondolta a vízzel kapcsolatban, én pedig majd megcsinálom a levegővel kapcsolatban. Értik? – vakargatta a szakállát a firenzei. – Egy vászonpiramis felhajtja maga fölé a levegőt, minél nagyobb, annál jobban bírja a súlyát, és végre az ember is levetheti magát nagy magasságból anélkül, hogy kárt tenne magában.

Az építész ezután egy darabig dünnyögve, hadonászva járkált fel-alá a bíboros és Ada Ta között, majd határozottan a szobája felé indult. A szerzetes kettőt kopogott a botjával a padlón.

– A hatalmas mindenkivel beszél, az okos azzal, aki képes megérteni, a bölcs pedig a saját szívével.

– Hát jó, majd igyekszem egyszerre hatalmasnak, okosnak és bölcsnek lenni – dörzsölgette a kezét Giovanni de’ Medici –, és először is régi barátunkkal, Ferruccio de Molával szeretnék beszélni, akit úgy szeretek, mint a testvéremet, mivelhogy apám is fiaként szerette.

Ferruccio kimért léptekkel közeledett hozzá, Silvio pedig árnyékként követte. Elment Carnesecchi előtt, aki üdvözlésképpen intett neki, de Ferruccio nem viszonozta. Az ablakhoz érve odahajolt a bíboros füléhez, és hirtelen kedve támadt beleharapni a fülcimpájába. Egyszer egy csatában így zavarta meg az ellenfelét, aki a test test elleni küzdelemben a földre vitte. A megharapott férfi üvöltött fájdalmában, ő pedig ezalatt kitépte magát a szorításából, és átdöfte a tőrével.

– Mondja meg, mi van Leonorával – suttogta –, különben esküszöm, hogy megölöm magát is meg ezt a két gazfickót is, aki elkísérte.

– Leonora jól van, hamarosan láthatod is, csak tartsd meg az ígéreted.

– Megtettem, amit kért tőlem, itt vannak a vendégei, épek és egészségesek, ezennel átadom őket. Mondja meg, hol van Leonora!

A hangja határozott volt, bár olykor akarata ellenére megremegett kissé.

– Ne veszítsd el a hitedet, Ferruccio, bízz Istenben, nemsokára minden véget ér. – Silvio e ponton a bíborosra pillantott. – És amíg el nem érkezik az a bizonyos nap, elhoztam a bizonyítékát, hogy Leonora jól van és kiváló egészségnek örvend.

Egy összehajtogatott cédula került át villámgyorsan a bíboros kezéből Ferruccióéba, aki széthajtotta, és azonnal felismerte a felesége írását.

Szerelmem, nyugodj meg, és olvasd figyelmesen a soraimat. Reggel, este mindig eme titkos erények lelki ajándékát keresd. Figyeld irigyeid rettegését, el ne zárkózz előle. Rossz emberekkel pedig esztelenség dolgaidat tudatni. Hűséges arád reménye a nemes gondolat. Örökké a tiéd, Leonora

Ráismert a cirkalmak nélküli aláírásra is, a görög ábécé alfájához hasonlatos L betűvel az elején. A mondatokat viszont furcsának találta, nem vallottak Leonorára, talán diktálás után írta a levelet. Mindenesetre él, és csak ez számít. Most pedig neki is kell tudatnia vele, hogy jól van. Lehúzta az ujjáról a gyűrűjét.

– Kérem, adja ezt oda neki, csak ennyit kérek öntől, a nyakában hordott kereszt nevében.

– Jól van, Ferruccio, így biztosan viszontlátod őt.

Aznap este, a palotából kifelé tartva Giovanni megnézte a gyűrűt, megmérte, felbecsülte, és könnyűnek találta. Végül odaadta Silviónak, aki nyeregbe szállt, majd egy széles mozdulattal belevetette az ékszert a Teverébe. Giovanni könnyed tapssal adott kifejezést csodálatának.

A bíboros több mint három héten keresztül járt a Colonna-palotába, mindig a hűséges Silvio kíséretében, akivel gyakran tanácskozott, közömbösséget tettetve. Aztán váratlan kérdéseket tett fel Gua Linek. Láthatólag a történeteiben rejlő esetleges ellentmondásokat kereste. A nő mindig udvarias és minden részletre kiterjedő válaszokat adott, amit a bíboros néma bólogatással vett tudomásul. Giovanni gyakran tűnt idegesnek, a körmét rágta, folyton vizet kért (amit először Silvio kóstolt meg) a saját poharába, egy értékes ametisztkehelybe, amely apja gyűjteményéből származott.

Giovannit soha nem vonzották a női bájak, de Gua Li nyugodt, könnyed hangja olykor felidézte a lelkében gyermekkora boldog délutánjait, amikor a tanulás befejeztével rohant anyjához, Claricéhez. És még a nő istenkáromló történetei is – amelyekért szörnyű halállal kellene lakolnia, ha kikerülnének a Colonna-palota falain túlra – a tiszta szeretetről szóló anyai meséket juttatták eszébe. Egyre gyakrabban képzelte hát el a jelenetet, amint a földre borulva átkulcsolja az inkvizítor térdét, és kegyelmet kér ennek a nőnek, aki oly erősen emlékezteti az anyjára. Ahogy az apja, Lorenzo elé borult le, aki római boszorkánynak nevezte az anyját, ő pedig gyermeki könyörgéséért csak pofont kapott, amely még mindig égeti az arcát. És minél tovább hallgatta Gua Li szavait, annál kevésbé hitte, hogy kitalálás az egész, és annál többet őrlődött, mert alig várta, hogy megszabaduljon a nőtől, ugyanakkor félt is, hogy elérkezik ez a pillanat.

Gua Li érzékelte, hogy valami megváltozott a bíboros szagában, de még nem dőlt el semmi – mintha a mandula savanykás, zöld héja nem tudná elhatározni, hogy az érés vagy a rothadás felé induljon el. Látta Ferruccio haragját Giovanni de’ Medici iránt, de az okát nem ismerte. Mindenesetre megpróbált hidat verni kettejük közé – olyan harmonikus hidat, mint amilyen az Aranyszarv-öböl fölött ívelt át Leonardo rajzán, amelyet a szultán udvarában látott. Ám míg a Leonardo-féle építménynek elvileg csupán a Római Birodalom keleti és nyugati részét kellene összekötnie, az ő hídjának a jelek szerint jóval távolabbi partokat kell összekapcsolnia, melyek között borzalmas mélység tátong.

*

Szeptember volt, és egész nap pufók fehér felhők kergették egymást az égen, hol medve, hol majom, hol ló alakját öltve. Bújócskát játszottak, aztán hirtelen előbukkantak a hegycsúcsok mögül. Magasabban lévő társaik – fenségesek, akár a könnyű szárnyú darvak – sokat tudóan figyelték őket, aztán eltűntek, mint a pitypang pihéi, amelyeket elfúj a szél. Aznap azonban csak könnyű, frissítő szellő lengedezett, így hát sokan összegyűltek Issza háza előtt, és tüzet gyújtottak.

– Várnak – mondta Gaja. – Azon tűnődtem, vajon mit mesélsz nekik ma este.

– Semmi olyat, amit ne ismernél – felelte Issza mosolyogva.

– Akkor a takaró alatt várlak, és amíg vissza nem jössz, majd Yuehan és Gua Pa melenget.

– Akkor viszont valami olyanról fogok beszélni, amiről még nem hallottál, úgyhogy a kíváncsiságodra bízom a döntést.

Gaja szerelmes pillantást vetett rá, aztán a kezét a hasára tette, ahol, úgy vélte, harmadik gyermekük rejtőzik, mivel késett a vérzése.

– Ez zsarolás – jegyezte meg, és odament a férjéhez –, de kénytelen vagyok engedni neki.

Issza átölelte a feleségét, rododendronillatú hajába fúrta az orrát, és lehunyta a szemét.

– Azzal nyerem el a bocsánatodat, hogy előcsalom a mosolyodat, mint a kígyó a mormotát. Előbb csak elsiklom az odúd előtt, és amikor kíváncsian kitekintesz, az ölelésembe vonlak.

– Szeretem az ölelésed, de ez most nem alkalmas pillanat – bontakozott ki Gaja férje karjából. – Menjünk, különben egész éjjel nem hagynak békén minket.

Amikor a várakozók meglátták, hogy Issza Yuehant vezetve kilép a házból, elégedett moraj hangzott fel, és sokan a nevén szólították. Issza azt kutatta, ott van-e a tömegben a mestere, Ong Pa, hátha előáll valami kérdéssel, amiről beszélhet. De aztán beletörődött a mester távollétébe, és felemelt kézzel üdvözölte az embereket.

– Előbb-utóbb megtesznek a falu elöljárójának – súgta oda neki Gaja, aki a karjában tartotta a kis Gua Pát. – Akár akarod, akár nem. Már így is a mesterük vagy, úgyhogy nem lesz más választásod, rajtad van az istenek bélyege, és erre ők is rájöttek, bár csak a feleséged után, aki már jó ideje tudja.

Issza megszaporázta a lépteit. Tudta, hogy a feleségének igaza van, de hogyan is tölthetné be ezt a tisztséget? Hiszen akkor nem játszhatna a gyerekeivel. No, meg is van, miről fog beszélni. Csak akkor fogadja el az elöljárói tisztet – ha még akkor is ez lesz a kívánságuk –, amikor Yuehan és Gua Pa már felnőtt, és nekik is gyerekeik lesznek, az ő arcán pedig hófehér szakáll díszeleg. Leült egy kőre, és végignézett az embereken, mindenkit egy-egy biccentéssel köszöntött.

– Ugye, milyen jól mulatnak a gyerekeitek, amikor bottal bökdösik a köveket? – Mindenki bólogatott. – És ti is megfeledkeztek hétköznapi gondjaitokról, amikor fehér és fekete korongokat húzogattok a táblán, és úgy tesztek, mintha embereket és területeket hódítanátok meg.

– Igazad van – szólt közbe egy öregember. – A weiki csakugyan remek találmány. Én minden este játszom a feleségemmel, pedig az csak asszony, ráadásul fogatlan.

Sokan elnevették magukat, és még többen csatlakoztak hozzájuk, amikor az öregember felesége felállt, és egy bottal jól megcsapkodta a férje kezét, amit a fejére szorított védekezésképpen.

– Persze, most nevettek, és jól teszitek, ilyen az élet – mosolygott Issza. – Mert a játék nem más, mint edény, amelyben a boldogság olaját pároljuk le. Olyan, mintha kivonnánk a sót a tengervízből, hogy a szomjunkat olthassuk vele. Egy olyan mester mondta ezt, aki arrafelé született, mint én, Arisztotelész volt a neve.

– Olyan mester volt, mint te és Ong Pa? – kérdezte egy fiatalember, aki nemrég borotválta le a fejét, hogy megkezdhesse gyakorlóéveit a szerzetesek között.

– Sokkal több annál.

Ezt hallván komolyság telepedett az emberekre.

– Nem szabad, hogy az elménk – folytatta Issza –, amely megkülönböztet minket az állatoktól, elfeledtesse velünk, hogy mosolyra születtünk. Az állatok ezt jobban tudják, mint mi. Ha elhúztok egy fonalgombolyagot a macskátok előtt, ki mulat jobban, ti vagy ő? A makákó is tud nevetni, a szamár is. Őseim könyvében az áll, hogy a világ kezdetén az Isten megteremtette a földön a gyönyörök kertjét, ott játszadozott az emberrel és az állatokkal.

– És miért nincs meg már ez a kert? – kérdezte egy nő. – Akkor az az isten kegyetlen volt.

– Megvan, és a gyermekeink tudják is ezt, csak mi, felnőttek veszítettük szem elől.

– Én ismerem ezt a kertet – szólalt meg egy jakbőrökkel kereskedő férfi. – Han császáré. Neki mindene megvan, ami a nevetéshez kell: nők, lovak, sok ennivaló és sok barát.

Helyeslő moraj támadt, sokan a mellettük ülővel tárgyalták meg, hogy csak a bőség kedvez a nevetésnek és a boldogságnak.

– A nap utolsó száz ciklusában több mint ezer ember ölte meg magát császáraink udvarában: szülők, gyermekek, férjek, feleségek, rokonok – felelte erre Issza. – Egyiküknek sem volt kedve nevetni, legfeljebb nagy ritkán, egy-két pillanatra. Neked sok barátod van, és tudod, hogy megbízhatsz bennük. De ha tömérdek aranyad volna, honnan tudhatnád, hogy nem csak érdekből vannak-e melletted a barátaid, netán azért, mert meg akarnak lopni, és a mosolyuk mögött nem gyilkos szándék rejlik-e?

A férfi elhallgatott. Ekkor egy ifjú fogott egy tálat, öntött bele a sóval, árpaliszttel és jakvajjal elkevert teából, amely a tűz fölött lógó rézüstben fortyogott, és odavitte Isszának. Ő megfújkálta, aztán ivott belőle egy kortyot. Érezte, hogy lecsúszik a torkán, szétárad egész testében, s lecsillapítja a kundalini-tüzet, amely az imént beszélt belőle.

– Nyújtsd mindkét kezed az ellenségednek, a béke jeléül – folytatta Issza. – Lehet, hogy a barátod lesz, és együtt nevettek majd. Máskülönben semmi sem változik. Mesterünk, Ong Pa azt mondja, hogy sokkal jobban szeret ítélkezni két ellenség ügyében, mint két barátéban. Mert miután kihirdette az ítéletet, egyikük biztosan a barátja lesz – tette hozzá nevetve.

Gua Li pillantása Ferruccióról lassan a bíborosra vándorolt, és az arcán megjelent az a halvány mosoly, amely olyan nagy hatással volt Leonardo mesterre, hogy még női portréján is megfestette. Giovanni azonban elfordította a fejét, és tekintetével némán azt kérdezte Silviótól, csakugyan szereti-e, vagy csak érdekből tart ki mellette. A novícius megértette, mi a kérdés, letérdelt, és szenvedélyesen megcsókolta a bíboros gyűrűjét.

Medici nyugtalansága október ötödik vasárnapján hágott a tetőfokára. Délutáni szunyókálásából hatalmas zajra ébredt. Rögtön kikergette az ágyából Silviót. A fiú nem sokkal később azzal a hírrel tért vissza, hogy az Úr angyala, amely az épület tetejét díszítette, elhagyta a helyét, és a földre zuhant, ahol mindent összetört, legalábbis ezt lehet kivenni az emberek kiabálásából. Védelmezője hitetlenkedő tekintetét látva pimaszul azt javasolta, hogy ha nem hiszi, nézze meg saját szemével. Arról is beszámolt továbbá, hogy sok ájtatos lélek máris nekiállt összeszedni a lezuhant angyal darabkáit – egyesek azért, hogy más ereklyékkel együtt az otthonukban őrizgessék, mások meg azért, hogy jó pénzért eladják.

És a nap ezzel még nem ért véget. Kilenc órával később a pápa, deo gratias, magához rendelte Giovannit másnapra. A bíboros eleget hallgatta már Gua Lit, megmérte, felbecsülte az értékét, és megfelelőnek találta, eljött tehát a döntések ideje.