21

ANATÓLIAI-FÉLSZIGET, 1497 JÚNIUSÁNAK VÉGE

A Sakarya alsó folyásánál napok óta tömegével gyülekeztek a Pontoszból, Galatiából és a két Phrügiából érkező emberek. Többségükben férfiak voltak, de akadtak köztük nők is, akik nikábot viseltek, vagyis bő fekete leplet, amelyből csak a szemük látszott ki. Senki sem merészelte zaklatni őket, még akkor sem, ha egyedül, védelmező nélkül keltek útra, mert a jó muszlimot nem az különbözteti meg a hitehagyottól – aki istenkáromló viselkedésével kizárta magát az Ummából, az iszlám közösségéből –, hogy nő-e, avagy férfi. Egyébként is mindenki tudja, hogy az első hívő éppen a próféta felesége, Hadidzsa volt. És a nők mozdultak elsőként a Hegyek Bölcs Asszonyának felhívására, akinek a neve – így suttogták – Allah Legfőbb Fegyvere, s akiről csak annyit lehet tudni, hogy nő.

A csöndben bandukoló csoport Isten választott népe volt, a háridzsiták, vagyis a kiváltak, akik nem voltak hajlandók engedelmeskedni a Négy Kalifának, de Alit, a próféta – áldott legyen a neve – unokatestvérét és egyben vejét sem követték. Azt állították, hogy mind a síiták, mind a szunniták eltávolodtak az igaz hittől. A gyauroknak legalább megvan az a mentségük, hogy nem ismerik az igaz Istent, és bármikor megtéríthetők, akár a hit erejével, akár a fegyverek és a terror hatalmával. De akik már ismerték Őt, mégis eltávolodtak tőle, azokat fasiq, káfir, munafiq és murtadd – vagyis istentelenek, hitetlenek, hipokriták és hitehagyottak – névvel illették, s úgy vélték, feltétlenül halált érdemelnek.

Ukbali falu magasságában a tömeg még sűrűbb lett, s a kis, fekete kupolájú mecset minaretje felé vette az irányt. A bejáratnál álló, félmeztelen, pocakos őrök figyelmesen fürkészték a zarándokok arcát, majd egyesével engedték be őket. Olykor megállítottak és kilökdöstek egy-egy embert, akinek az arca és viselkedése nem árulkodott kellő áhítatról. Akadt köztük olyan szerencsés, akit csupán ostorral kergettek el, két, munafiqnak látszó zarándoknak azonban szablyával vágták le a fejét, majd figyelmeztetésképpen karóra tűzve tették közszemlére a mecset bejáratánál.

Az épületben lépcső vezetett lefelé, ahol valóságos föld alatti város várta a látogatókat. Az elmúlt évszázadokban e természetes üregekben kerestek menedéket a helyiek a megszállók és hódítók elől, akik üldözték és kifosztották őket. Még most is el lehetett volna éldegélni a barlangokban, mivel voltak itt szellőzőkürtők, gabonaraktárak, víztartályok, istállók, konyhák és hálótermek is.

A hívek vasporos fáklyával a kezükben, némán ereszkedtek le a nagy grottába a halványan pislákoló olajlámpásokkal megvilágított mészkő falak között. Akár emberkéz alkotta a barlangot, akár maga Isten hozta létre, a természet tökéletességét jelképezte: a hossza egyhatod mérföld, a magassága pedig ennek a tizedrésze. Az igazhívők tudták, hogy a hatos szám az iszlám hatodik pillérét, a dzsihádot szimbolizálja. A zarándokokat egységbe forrasztó szent háborút jelképezte az a hatalmas cseppkő is, amely a barlang talajától egészen a tetejéig nyúlt. Ez Allah kardjának markolata, melynek pengéje a föld középpontjáig hatol. Az utolsó ítélet napján Allah kirántja majd a kardot, s ezzel földrengéseket és más szörnyű katasztrófákat idéz elő, az egész föld romba dől. Azon a napon csakis a háridzsiták vehetik birtokba az édenkertet, mindenki más a pokoli gyehennába zuhan.

Alkonyatkor, a magrib, vagyis a negyedik ima idején bezárták az ajtókat. A barlangban ezernyi fáklya ragyogott. A terem végében néhány férfi állt egy magas sziklán. Fejükön szajjidot – az arcot is takaró, fekete turbánt – viseltek. Most szavalni kezdték a mantrát, s a falak hamarosan zengve visszhangozták Allah kedvenc fiainak hitvallását, amelyet egész tömeg harsogott:

– La hikma illa li-llah! La hikma illa li-llah! Csak Istené az ítélet!

A mind hangosabban zúgó kiáltás megremegtette a falat és a földet. Amikor a mennyezetről fehér por kezdett hullani, és félő volt, hogy előbb-utóbb leszakad a boltozat, egy fehér tunikás férfi előrenyújtotta a kezét. A tömeg azon nyomban elhallgatott, s mindenki a nyakát nyújtogatta, hogy láthassa Allah Legfőbb Fegyverét, aki mintegy varázsütésre lépett elő a fekete turbános férfiak mögül. Nikábja vörös volt, mint a fáklyák lángja, arcát könnyű fekete fátyol takarta. Lágy, de erős hangja úgy zengett a barlangban, mint az utolsó ítélet harsonái.

– Biszmillah ar-rahmán ar-rahím! A kegyelmes és könyörületes Isten nevében!

Ez volt a Szent Korán első szúrájának első sora, a baszmala. Bármit mondott is ezután, az olyan volt, mintha magától Istentől származott volna.

– Immár közel az utolsó ítélet napja! A nap és a hold kialszik, a hegyek szétmorzsolódnak, a tengerek kiszáradnak, a föld és az ég képe megváltozik; a holtak feltámadnak, és számot kell adniuk mindarról, amit a földi életben tettek! A halálos bűnök elkövetői és a hitetlenek a pokolra kerülnek, az igazhívők pedig a paradicsomba. De a paradicsomot csak egyféleképpen érdemelhetjük ki: ha Isten akarata szerint cselekszünk!

Allah Legfőbb Fegyvere kinyújtott mutatóujjával az ég felé bökött, az elragadtatva figyelő tömeg pedig egyetlen kiáltásban tört ki, amely veszedelmesen megremegtette a barlang falait.

– Allahu Akbar! Nagy az Isten!

A nő karja végül lehanyatlott, a kiáltások elhaltak. Allah Legfőbb Fegyvere most olyan halk, lágy hangon folytatta, hogy a visszhangos barlangban alig lehetett hallani.

– Álljatok készen, kiválasztottaim, mert hamarosan elhívnak titeket, hogy vonuljatok harcba a Nagy Hitetlen ellen. Ennek ura, a fehér ruhás ember a halála előtt megismeri az igaz hitet, de akkor már késő lesz, és körülötte úgy tűnik el a bűnös város, akár a homokvár, amelyre lecsap a tenger árja. Akkor majd kinyújtjuk kezünket a jó és rossz tudásának fája, a fügefa alá, és várjuk, hogy a markunkba hulljon tévelygésüknek rothadt gyümölcse. Allah nagy – kiáltotta ezután –, Allah irgalmas, Allah igaz!

A tömeg válaszképpen felüvöltött, és az ezernyi fáklya egyetlen lángként imbolygott jobbra-balra. Allah Legfőbb Fegyvere ismét felemelt kézzel intette csöndre hallgatóságát.

– Halál fia lesz mindenki, aki nem tér át az igaz hitre, elsőként is a fehér ruhás ember, aki pápának, vagyis apának hívatja magát, de csak fattyakat nemz. Másféle, még ennél is súlyosabb ítélet sújtja viszont azokat, akik tudják, mit mondott a Próféta, áldott legyen az ő neve, ám megvetik és lábbal tiporják üzenetét. A mi szentségtörő szultánunkról beszélek, a fasiqról, akinek csak Isten bocsáthat meg, mi nem, nekünk tiszteletben kell tartanunk a saríát, Isten törvényét. Lássátok hát, milyen vég vár a bűnösökre!

Két férfi tört előre az Allah Legfőbb Fegyvere körül álló papok között. Karjánál fogva vonszoltak egy derékig meztelen fiút, akinek egész testét vágások és ostorcsapások nyomai borították, dagadt arcán pedig kék foltok éktelenkedtek. A nyakába hurkolt kötél végét egy harmadik férfi fogta erősen, egy csuklyát viselő óriás. A két férfi odanyomakodott a rabbal a tömeg fölé magasodó szikla pereméhez, és a jelre várt. Valaki ütemesen dobogni kezdett, majd a mellette álló is csatlakozott hozzá, mígnem a barlang mennyezete, mint valami hatalmas szív, egyetlen, folyamatosan gyorsuló ritmust visszhangzott. Várták az áldozatot.

– Ez az ember káromolta az Istent – nyújtotta maga elé a karját Allah Legfőbb Fegyvere –, ez az ember bűnt követett el, ez az ember elárulta Allah szavát. Mit érdemel ez az ember?

– Al-Maut! Al-Maut! – skandálta ezer hang az ítéletet. – Halált!

A nő ekkor felvetette a fejét, a magasba emelte a karját, a rabot pedig letaszították a szikláról, miközben a csuklyás óriás, aki jó erősen megvetette a lábát, továbbra sem engedte el a kötelet. A fiú lába a földtől pár ujjnyira kapálózott, kezével pedig kétségbeesetten próbálta letépni nyakáról a kötelet. Ám alig telt bele pár pillanat, és teste egy utolsó kiáltást követően már ernyedten lógott a kötélről, mint egy rongybaba. Az óriás még egyszer megrántotta a kötelet, hogy megbizonyosodjon a rab haláláról, aztán elengedte.

– Allahu Akbar! – zengte a tömeg, de az őrök már kezdték a kijárat felé taszigálni az embereket, vékony botokkal csapkodták hátukat, bordájukat. Valaki elesett, a többiek eltaposták, de ez senkinek sem tűnt fel. Miközben az elítélt testét elrángatták, és behajították egy mély üregbe, Allah Legfőbb Fegyvere a papokkal, továbbá imámok és ulemák egy csoportjával együtt visszavonult.

Körbe ültek, a nő mögött két, görbe karddal felfegyverzett férfi állt, meg az óriás, aki a hóhércsuklya nélkül egész szelídnek tűnt. Sima bőre, finom, bájos arcvonásai elárulták, hogy eunuch. A nő megvárta, míg mindenki törökülésbe ül. A többiek még csak pillantásukkal sem merték illetni lefátyolozott arcát. A hangja határozott volt, éles, tiszteletet parancsoló.

– Aki hibázott, megfizetett érte, de a nagy káfir, a hitetlen még mindig él, és ez komoly gond. Sokáig nem kínálkozik majd más alkalom. Oszmán, hogy áll a küldetés?

– Nagyságos Anya, a vezírrel újabb szőnyegesládákat küldtünk Velencébe, egy másik kereskedőnek. Az előző már a pokolban ad számot bűneiről. Étellel és vízzel is elláttuk szövetségeseinket, hogy tovább éljenek.

– És a láda, amiben a pápának szánt ajándék van?

– Velem lesz majd az idegenek hajóján. Ők is Rómába tartanak, együtt utazunk – hajolt meg Oszmán széttárt tenyerét az arca elé tartva, mintha imádkozna. – Amikor az értékes szőnyegekkel, a szultán ajándékaival teli ládákat kinyitják, a barátaink úgy terjednek szét a palotában, akár a hajnali köd.

– Büszke vagyok rád, Oszmán. Az iszlám büszke rád. És amíg át nem adod a ládát, maradj az idegenek közelében, derítsd ki, mi a küldetésük. Nem vall az átkozott káfirra, hogy érintetlenül hagy egy lányt – szólt megvetően –, úgyhogy itt valami más ok rejlik. Tudd meg, mi az.

– Úgy lesz. Velük utazik az itáliai építész is…

– Az az élvhajhász bolond, aki hatszáz rőfös hidat akar építeni az Aranyszarv-öbölbe! Ha Allah azt akarta volna, hogy a két part érintse egymást, egyetlen éjszaka alatt megoldotta volna. Nem az áll-e a Költők szúrájában: „Építetek-é minden magaslatra jelet hasztalan elragadtatásotoknak?” Ilyenek ezek a hitetlenek. Te is együtt háltál azzal a sazzal, aki szembehelyezkedik a természet rendjével?

– Soha, Nagyságos Anya.

Az ulemák mosolyogva bólogattak, tudták, hogy a nőből Allah bölcsessége és szelleme szól.

– Te Allah kiválasztottja vagy, Oszmán – folytatta a Bölcs Asszony. – Jóindulata jelével tüntetett ki téged. A sánta Oszmán – fordult a körülötte ülő férfiak felé – ott ül majd az oldalamon, amikor diadalmaskodik az igazság.

– Amin – felelték mind kórusban.

Oszmán úgy érezte, megnyíltak előtte a paradicsom kapui. A Bölcs Asszony nyilvánosan kimondta, és senki sem cáfolta meg. Oszmán az ulemák, a vallási vezetők jelenlétében a legnagyobb kitüntetésben részesült. Vezír lesz belőle, a nyomorék lábú Oszmánból, egy szajha meg egy ismeretlen apa gyermekéből. Allah csakugyan igazságos.

– És most menj, kedves fiam, vidd Isten bosszúját, és amint lehet, térj vissza karjaink közé.

Oszmán többször is elismételte magában ezt a mondatot a kijárat felé tartva, s miközben eltűnődött rajta, mit is jelenthet, mélyen elvörösödött.

– Nem éli túl – jelentette ki a Faiza mellett ülő ulema. – Amikor megjelenik a fehér ruhás ember udvarában, megkínozzák, felakasztják és megégetik.

– Nem is szerepelt a tervekben, hogy túléli – felelte a Bölcs Asszony. – Egy ember áldozata sokakra hoz szenvedést. A paradicsom nem olyan tágas, mint a gyehenna. Míg egy ember feljut, legalább száz zuhan le. A vezír megfizet bérgyilkosának kudarcáért, de azt akarom, hogy Bajazid még a tél beállta előtt kövesse az apját.

Keleten megjelent a hold keskeny sarlója, és a homokon megcsillant a csillagok fénye. A balzsamos éjszakában Oszmánnak a szárított datolya édes szaga mellett mintha a tulipán ritka illata csapta volna meg az orrát. A mecset melletti pálmaligetben várta a lova, egy muniki, apró termetű, vékony jószág, akárcsak ő, a szeme sötét és csillogó, mint az obszidián. Oszmán egyik kezében a szárat szorongatva, a másikat a ló pofáján tartva elhaladt egy régi perzsa erődből átalakított, magas falakkal védett épület vaskapuja előtt, és végigfutott a hátán a hideg. A gyehenna kapuja, a földi pokolé. Ebben az épületben tenyésztik a patkányokat, amelyek elhozzák az utolsó ítéletet, innen indul a nyugat elleni háború, ide vetik a hitetleneket, hogy megfertőződjenek. Aki Allah akaratából életben marad, az eldöntheti, hogy beáll-e őrnek, vagy inkább a halált választja. Innen azonban semmiképpen nem léphet ki többé.

– Indulj, Kalam – mondta a lónak, miközben fellendült a hátára –, könnyű vágtában!

A Kalam név azt jelenti: madártoll, és a fekete arab ló máris vágtázni kezdett, alig érte a lába a földet. A friss, száraz levegő kiűzte Oszmán elméjéből a pokoli látomást, a nyirkos barlang emlékét, és a félelmet meg a vágyat, amit Allah Legfőbb Fegyvere keltett benne. Sokszor eltöprengett rajta, ki is lehet valójában ez a nagy hatalmú asszony. Egyesek azt állították róla, hogy magától jött a világra a sivatagban, és a Próféta – áldott legyen az ő neve – negyedik lányának, Fatimának a reinkarnációja. Mások szerint angyal, akit maga Isten küldött a földre asszony képében, hogy egyesítse a Dar al-Iszlámot, az iszlám országát, és vezesse győzelemre a háború földje, a Dar al-Harb ellen, ahová helyes és szentséges cselekedet karddal elvinni Isten szavát. Ez pedig szöges ellentéte annak, amit a szultán gondol, aki állandóan békéről egyezkedik a hitetlenekkel, legyenek azok zsidók vagy keresztények, s megfeledkezik a saríáról, a Próféta törvényéről, dicsőség az ő nevének.

– Menj, Kalam, repülj!

Az áttetszően tiszta hajnali fényben már kibontakoztak az isztambuli minaretek körvonalai. Oszmánra hirtelen rátört a fáradtság, s azt kérdezte magától, vajon Isten II. Bajazid vagy Allah Legfőbb Fegyvere oldalán áll-e, és nem lehet-e, hogy netán több isten van, ha ilyen különböző az akaratuk. Ám ezek az istenkáromló gondolatok gyorsan visszahúzódtak az elméje mélyére, akár a csiga szarva. Oszmán megsarkantyúzta a lovát, amely még sebesebb vágtába kezdett, egy pillanatra sem lankadt, mert érezte már az otthon szagát, a Szeráj-palota nagy istállójáét. A nyomorék, sánta Oszmán is a palotában lakott, az istálló közelében, egy nyomorúságos szobában, amelynek egyetlen apró ablaka volt a magasban. De ha minden jól megy, alhamdulillah, hála Allahnak, hamarosan sok-sok szobája és rabszolgája lesz, meg egy terasza, ahonnan bámulhatja a csillagokat, a lyukakat az isteni takarón, amelyeken áttetszik a paradicsom fénye. És talán a Bölcs Asszony szerelmét is elnyeri.