38

Amikor Gamalába ért, már a lemenő nap fénye csillant meg a Genezáret-tó finoman fodrozódó vizén. Kevesen jártak az utcán, de a házak kéményeiből fekete füst gomolygott.

– Olyan, mint egy halott város.

– Lehet, hogy hamarosan itt a sabbat, Yuehan.

A fia úgy nézett rá, mintha valami ismeretlen nyelven szólalt volna meg. Jézus elmosolyodott.

– Igazad van, nem tudhatod. Sabbat idején minden munka tilos, még a főzés is. Hát ezért van az, hogy mindenki a vacsora elkészítésével foglalatoskodik.

– És miért tilos?

– Ez az atyák ősi törvénye, arra a napra emlékeztet, amikor Ábrahám Istene megpihent a teremtés után.

– Milyen isten az, amelyik elfárad?

– Nagyanyád is mindig ezt kérdezte. Remélem, megismered majd, ő tanított meg gondolkodni.

Az emlék hatására Jézus lehunyta a szemét, és mélyet lélegzett: a meleg fuvallat eszébe juttatta a fonott kalácsot, majd rögtön ráismert a roston sült hagymás tilápia erős szagára. Sosem szerette ezt a halat, és az anyjának, Máriának valósággal könyörögnie kellett, hogy egye meg. Még az is előfordult, hogy elszökött előle, bár tudta, hogy az éhség úgyis hazakergeti előbb-utóbb. És amikor hazament, a hal még langyosan várta a tányérján, ő pedig még a szálkáit is leszopogatta, miközben Mária mosolyogva figyelte.

A kapuk mellett a kosarak már tele voltak pászkával, vagyis kovásztalan kenyérrel, amit másnap majd olajjal, olajbogyóval és túróval fogyasztanak el. Némelyik kereskedő még a töltött libanyakat is megengedhette magának, ő azonban csak egyszer kóstolta, és – hacsak a fivérei nem gazdagodtak meg időközben – nem valószínű, hogy bármikor is ilyen ínyencséggel traktálják.

Amióta elkerült otthonról, nem tartotta be az étkezési szabályokat – eleinte kénytelenségből, később már szabad akaratából. Nem látta okát, miért ne ehetné meg az olyan állat húsát, amelyiknek nem hasított patája van, vagy miért ne fogyaszthatná el az angolnát, csak mert nincsenek úszói és pikkelyei. Vagy miért ihatja meg a tehén tejét, a szamárét viszont nem, miért ehet májat, de vesét nem, és miért kell külön edényt használnia a húsos és a tejes ételekhez. Emlékszik, a templom előtt egyszer megkérdezte az apjától, miért van az, hogy a méhek tisztátalanok, a méz viszont nem, mire az apja sietve elrángatta, mert az írnokok komor tekintettel figyelték őket, hiszen már maga a kérdés is szentségtörésnek számított. Pedig valójában ők sem tudták a választ.

Most megpillantott egy nőt – talán cseléd lehetett –, aki egy kosár halat egyensúlyozott a fején. Megkérdezte tőle, tudja-e, hol lakik József, az ács, mire a nő szemérmetlenül nyelvet öltött rájuk. Jézus csodálkozva pillantott Yuehanra, de pelyhedző bajuszát látva eszébe jutott, hogy nemsokára esedékes a bar micvója, és könnyen megeshet, hogy a nők már nem anyai szemmel tekintenek rá.

Nemcsak ő változott meg a tizennyolc évi távollét alatt, hanem a falu is. Nyilvánvaló volt, hogy a rómaiak szolgaságot hoztak ugyan, de a jólét is növekedett. A házak erősebb anyagból épültek, de mindnek fából volt az ajtaja, és sok ajtót zárva tartottak, márpedig csak a félelem viszi arra az embert, hogy bezárkózzon. Ugyanezen okból építhették a templom mellé azt az erődítményt is, amely azonnal felkeltette a figyelmét, mihelyt átlépte a falu határát. Talán a római helyőrség székhelye lehet. A változás jele volt az iménti nő pimasz viselkedése is. Valószínűleg megszokta, hogy pénzre számíthat az idegenektől, akár kereskedők, akár katonák.

Jézus nemigen tudta, merre menjen, de egy keresztútnál ráismert egy kettős olajfasorra.

– Maradj mögöttem, és ne szólalj meg. Azt hiszem, hazaértünk.

– Te értél haza, apám, nem én.

A házak előtt valamikor konyhakert terült el, most azonban mindet alacsony kőkerítés védte. A kerítés mögül kikandikáló, vastag, szúrós aloélevelek inkább látványukkal próbálták elijeszteni a betolakodót. Jézus ráismert a többitől kissé távolabb álló atyai házra, melynek faláról több helyen is lepergett a fehér mész, s kilátszott alóla a festett naplementéket idéző, vöröses agyag. A borókabokrok árnyékában néhány férfi ült az utcának háttal. Jézus megállt, letépett egy bogyót, és beszívta olajos illatát.

– Mit akarsz?

Az egyik férfi felállt. Ritka szálú, vöröses szakálla volt, és vállát hátrafeszítve, ökölbe szorított kezét lefelé tartva közeledett a vendég felé. A jellegzetes testtartásról és arról, hogy az illető kissé hasonlított egy fürtös kisfiúra, Jézusnak eszébe jutott, amikor gyerekkorában egy fehér fal előtt játszott. Kagylót hajigáltak, és az nyert, aki a legközelebb dobta a falhoz. A legkisebb fiú nevetős természetű volt, de ha vesztett, dühbe gurult, hátrafeszítette a vállát és ökölbe szorította a kezét, mielőtt sírva fakadt, ő pedig kénytelen volt lemondani a győzelemről.

– Júdás?

– Hát te meg ki vagy? Honnan tudod a nevem? Én nem ismerlek.

Ő az, az öccse. A legszívesebben átölelte volna, de még időben megfékezte magát, mert a másik nem értené. Inkább udvariasan megkérte, hadd beszéljen vele négyszemközt. Júdás vonakodva követte egy közeli citromfához, amely csak úgy roskadozott a gyümölcsöktől.

– Jól nézz meg, hátha rám ismersz.

Júdás összehúzott szemmel méregette egy darabig, aztán megrázta a fejét.

– Jézus vagyok, a bátyád.

– Hogy merészelsz…

Júdás a fogát csikorgatta, és kis híján nekiment, ám ekkor meglátta Jézus mosolyát. A szemébe nézett, és a tekintetéről felismerte. Tágra nyílt szemmel meredt rá, a szája elé kapta a kezét.

– Ábrahám szakállára! Te… Tényleg te vagy az… Én… Mi azt hittük, meghaltál… És erre visszajöttél…

Átölelték egymást, egyszerre nevettek és sírtak. Kibontakoztak az ölelésből, jól megnézték egymást, aztán ismét összeborultak. Valaki elment mellettük, és elnevette magát.

– Boldog vagyok, testvérem.

– Én is, testvérem.

– Mindent el kell mesélned. Hol voltál ennyi évig?

– Majd elmesélem, de előbb mondd meg, hol van anyánk.

– Bent a házban, még zsémbesebb, mint régen, de erre a találkozásra nem árt felkészíteni. Évekig siratott téged, aztán síremléket állíttatott neked apánké mellett.

Jézus lehajtotta a fejét.

– Mikor történt?

– Sajnálom, már annyi idő telt el azóta, de te… nem tudhattad.

– Mikor történt?

– Tíz éve. Elment Zipporiba a piacra. Másnapra vártuk, de nem jött. Magdalában találtuk meg a testét, a tó partján. Olyan volt, mintha aludna. A szülőhelyére vittük, Sikembe. Ott van a te… a te sírod is.

– Elviszel majd oda?

– Hát persze, bátyám, de most gyere, hiszen van még egy testvéred, talán elfelejtetted?

– Aki még nagyobb rosszcsont, mint te – mosolygott Jézus. – A kis Jakab.

– Ma már mindkettőnknél nagyobb, apánkra hasonlít.

Yuehan kissé távolabbról kíváncsian figyelte, hogyan ölelkezik össze az apja az idegen fiatalemberrel.

– És az ott kicsoda? – kérdezte Júdás, és a fiúra mutatott.

– Az unokaöcséd, és szerintem nagyon szívesen megismerkedne végre a nagybátyjával.

– Tehát akkor mégiscsak megnősültél!

Jézus nem felelt, és Júdás megértette, hogy eljött anya és fia találkozásának ideje. Amikor Mária megértette, ki áll előtte, akkorát sikoltott, hogy az egész utca hallotta. A szomszédok odarohantak, mert azt hitték, valami szerencsétlenség érte. Az örömhír aztán pillanatok alatt elterjedt, az ácsok negyedéből még azelőtt eljutott Gamala minden részébe, hogy bejött volna a szombat. Jézus addig nem is szabadult anyja csókjaitól és kérdéseitől, amíg a Golan keleti lejtője fölött meg nem jelent az Orion. Aztán Yuehan következett. Mária egy szóval sem kérdezte, hol az anyja.

– Csodálatosan szép vagy, Yuehan, bár a neved kimondhatatlan. Itt majd Johanán leszel vagy János, amelyik jobban tetszik.

A fiú félénken elmosolyodott, de neki a Yuehan név tetszett. A két másik név hasonló volt, de nem az övé.

– Igen – folytatta Mária –, még szebb vagy, mint az apád. És ugyanaz a tűz lobog a szemedben. Most hagyd, hogy apád egy kis időre visszatérjen a gyermekkorába, és maradj itt velem, ígérem, nem untatlak majd. De ha mégis, csak ints le bátran, aztán menj el a piacra, mutasd meg magad a lányoknak. Úgy látom, kinőttél már a játékokból, és készen állsz a bar micvóra.

Tehát ő is észrevette, hogy Yuehan már szinte felnőtt. Mindenkinek feltűnt, kivéve nekem, gondolta Jézus. Gaja büszkén mosolyogna. Aztán megszólalt:

– Szívesen megfürödnék, anyám, ha lehetséges.

Mária csodálkozva pillantott rá, akárcsak Jakab és Júdás. Csak Yuehan bólogatott.

– Hetek óta nem fürödtem, nagyon rám férne.

– A sófárt már háromszor megfújták, vagyis sajnos már sabbat van – felelte Jakab. – Holnap estig várnod kell.

– Nem – tiltakozott Jézus. – Ha nem lenne víz, vagy más oka lenne a dolognak, akkor várnék.

– Talán elfelejtetted a vallásunkat? – kérdezte Mária. – Sok idő eltelt…

– Nem, anyám, csak úgy vélem, hogy a szombat van az emberért, nem pedig az ember a szombatért. Egész testem viszket, alighanem úgy bűzlök, mint egy vadkecske. Yuehan is. De nem akarok kellemetlenséget okozni neked, majd keresek egy római fogadót, és utolsó sékeleimből megveszem a jogot egy kis tiszta vízhez és némi cédrus esszenciához.

Az asszony döbbenten hallgatta, de mielőtt válaszra nyithatta volna a száját, közbeszólt Júdás, aki nem akarta, hogy az anyja kínos helyzetbe kerüljön, de azt sem szerette volna, ha kitör a veszekedés egy olyan rítus miatt, amelyet titokban rég elavultnak tartott.

– Ismerek egy helyet, ahol két garasért kapunk egy szobát, benne egy dézsa meleg víz neked, egy korsó mézsör nekem, és egy tál füge meg datolya mindkettőnknek. A bűn csak annak a szívében létezik, aki elköveti, mondogatta apánk, és te, anyám, ismerd el, hogy igazat adtál neki. A fiúról meg majd anyánk gondoskodik, nem igaz?

Mária elfintorodott, aztán beleborzolt Yuehan hajába.

– Azt hiszem, szükség is lesz rá. Titeket viszont emlékeztetlek rá, hogy a hagyomány szerint a feleség mindig helyesel a férjének, de csak azért, hogy ne szégyenítse meg, világos? És jaj neked, visszakapott fiam, ha holnap nem eszed meg a halat, amit feltálalok! És most hadd gyújtsam meg a lámpást, már így is bűnt követtem el.

Mária elmosolyodott, s Jézus ebben a pillanatban ráébredt, hogy az ősz hajszálakkal és a szája körüli ráncokkal az idő csupán a testén hagyott jeleket, a szellemén nem, Júdás pedig mindent megörökölt tőle.

A két fivér együtt töltötte az éjszakát, nevettek, sírtak, meséltek egymásnak, aztán együtt aludtak el, összeölelkezve, mint kisgyerekkorukban. Másnap Jézust kíváncsi tömeg várta a ház előtt, és órákon át faggatta. Mária csak azzal az ígérettel tudta elküldeni őket, hogy a következő napon a fia reggeltől estig fogadja a kérdéseiket. Végre asztalhoz ültek, és Jézus jó étvággyal fogyasztotta a hagymás tilápiát meg a kovásztalan kenyeret olajjal és túróval. Ebéd után Yuehan mély álomba merült. Mária az unokája álmát őrizte, Jézus pedig kiült az udvarra, egy pálmafa ritkás árnyékába.

Kellemes meleg volt, a tó felől könnyű szellő fújt. Júdással és Jakabbal hideg hibiszkuszfőzetet kortyolgattak, ami Jézust a tealevelekből készült aranyló italra emlékeztette, csak az kevésbé édes, és erősebb.

– Mennyi ideig leszel itt, bátyám?

– Nem tudom, Júdás. Ha a terhetekre leszek – mosolygott –, szedem a sátorfámat.

– Még mindig nem tudom elhinni, hogy itt vagy, és máris mindenki rólad beszél, lefogadom, hogy az érkezésed híre már Jeruzsálembe is eljutott.

– Nem gondolom, hogy ilyen fontos lennék.

– De igen, az emberek halottnak hittek, mégis visszajöttél, ráadásul a világ túlsó feléről, mintha az égből, a csillagok közül szálltál volna le. Mintha te volnál Illés, aki tüzes szekerén tér vissza közénk.

– Ne káromold az Istent! – szólt rá Jakab.

– Lelkesednek érted – folytatta Júdás. – Te nem figyelted az arcukat, amikor beszéltél, de én igen. Amikor azt mesélted, hogyan éltél a bölcs szerzetesek között, csillogó szemmel hallgattak. És amikor a hegyekben lakozó békéről szóltál, a szabadságról, de az igazságtalanságokról is, amelyeket megtapasztaltál, esküszöm, hogy sokan készek lettek volna követni bárhová, ha ezt kéred tőlük.

– Jézus csak velünk akar lenni egy darabig, Júdás, hagyd békén.

Jakab felállt. Ismerte fivére, Júdás gondolatait, és tudta, mit kockáztat, féltette az életét. A rómaiak egyezséget kötöttek a Szanhedrinnel: egyetlen zsidót sem vetnek rabszolgaságba, nem hurcolják el Szíriába vagy Egyiptomba, mind békében élhetnek, feltéve, hogy rendszeresen fizetik a tizedet és nem lázadoznak.

– De nem érted, hogy egy olyan ember, mint ő, reményt adhatna a népünknek, ha akarná?

Jakab pont ettől tartott. A fejét rázta, és otthagyta őket.

– Ne aggódj miatta – mondta Júdás. – Nem gyáva, csak félt engem és anyánkat. Egyszer Tiberiásban hárman támadtak rám a piacon, ő pedig egymaga megfutamította őket. De gondold meg, amit mondtam neked. Ha valaki békéről, igazságról és szeretetről beszél, az nem politizál, nem lázít, de mindketten tudjuk, hogy szabadság nélkül ezek csak üres szavak.

Pár napig nem beszéltek erről, de Jézus sokat gondolkodott rajta. Mestere, Ong Pa mindig azt mondta, hogy a szavak mellett tettekre, példaadásra is szükség van, hogy termékenyek legyünk, miként az élet folyamatosságához is szükség van a női és a férfi princípiumra. Amikor Ong Pa visszatért utazásairól, mindig kijelentette, hogy azt, amit az ember valahol megtanult, magával kell vinnie. El kell menni a parlagon hagyott földekre, és termővé kell tenni őket. Nem a bevetett földekre kell újabb magokat szórni. Ez olyan lenne, nevetett Ong Pa, mintha azért szerelmeskednénk egy várandós asszonnyal, mert azt remélnénk, hogy újabb gyermeket nemzhetünk neki. Teljesen értelmetlen, mindkét fél tudja, de ugyanakkor mindkettőjüknek igen kellemes. Gaja emléke előbb Jézus ágyékába hasított bele, aztán összeszorult tőle a torka.

– Még most is nagyon hiányzik, ugye?

Júdás mindig ott volt mellette. Esténként, amikor befejezte a munkát az ácsműhelyben, csöndes sétára indultak.

– Azt reméltem, majd segít az utazás, és az, hogy újra látlak titeket, a családomat. Nagyon szerettem Gaját, senki mást nem szerettem úgy, mint őt, és talán még jobban hiányzik, mint Gua Pa. Megtanultam, hogy ha a jin és a jang egyesül, létrejön az ősi, tökéletes egység, és ez a legnagyobb ajándék az ember számára, de ugyanilyen nagy a fájdalom is, ha megtörik ez az egység, mert a szerelem nemcsak a zsigerekben lakozik, de a tudatban is.

– Szerencsés voltál, Jézus, és van egy fiad, aki szakasztott másod.

– És te nem szereted a feleségedet?

– Te elmentél, hogy ne kelljen elvenned azt, akit rád akartak erőltetni, én viszont itt maradtam. Noa rendes asszony, és szereti a gyerekeit. – Júdás elmosolyodott. – Remélem, hogy az én gyerekeim is, bár a római helyőrség parancsnokára hasonlítanak. Segíts, bátyám – fordult Jézus felé, és már nem mosolygott –, tégy valamit, hogy ne tékozoljuk el az életünket, beszélj az emberekhez, én elkísérlek, és Jakab is csatlakozik hozzánk, biztos vagyok benne.

– Nálam vannak a magok, az itteni földek pedig parlagon hevernek.

– Csak pár hónap, aztán elmész, ha akarsz.

– Szűzföld.

– Az Ígéret földje, amit elvettek tőlünk.

– Megpróbálhatom.

– Hallgatni fognak rád, de ha mégsem, legalább együtt leszünk mi hárman, mint a régi szép időkben, amelyek nem is léteztek soha.

– És anyánk?

– Büszke lesz rád, második élettel ajándékozod meg.

– És az ácsműhely?

Júdás felállt, és úgy fellökte a bátyját, hogy az csak kalimpált a levegőben a lábával. Aztán rámosolygott, és felhúzta a földről, erősen megragadta, és odavonta magához. Nevetve forogtak körbe-körbe, és amikor hazaértek, Mária megszidta őket, mert mindketten összepiszkolták a ruhájukat.

Gua Li elhallgatott. Annyira magával ragadta a történet és Oszmán figyelő tekintete, hogy teljesen megfeledkezett a mákfőzetről. Elkészítette a keveréket, de amikor leült Ferruccio mellé, a férfi megragadta a karját. Nem okozott fájdalmat vele, de így Gua Li maga is beszívott valamennyit a gőzből, miközben Ferruccio orrához tartotta az edényt. Miközben a férfi lassan siklott át a mák keltette álomba, Gua Li testén meleg zsibbadás lett úrrá, és olyan kellemes érzés fogta el, amilyenben még soha nem volt része. Így hát amikor meghallotta, hogy Ferruccio értelmetlen szavakat dünnyög, azzal az ürüggyel, hogy el kell hallgattatnia, az ajkára szorította az ajkát.