10

MÁSNAP ESTE

Húsz év körüli férfi üldögélt a Naphoz címzett kocsma hátsó traktusában. Az italmérés Firenze egyik legsötétebb és legszűkebb sikátorában volt, pár lépésre a piactól. A férfi nagyokat kortyolt a borából, s az ónkupából lecsurranó cseppek bíborszínű csíkokat vontak a köztársasági őrség sárga egyenruhájára. Amikor meglátta, hogy egy másik fiatalember lép be, akinek hosszú, hullámos fekete haja a vállát verdesi, majd elindul felé, elfojtott egy böfögést, aztán megragadta a közeledő férfi ingét, magához rántotta és szájon csókolta. Ügyet sem vetett rájuk senki: az éjjel-nappal zsúfolt lebuj törvényen kívüli területnek számított, a Siránkozók azt a parancsot kapták, hogy tartsák magukat távol a helytől. Erre szükség van, jelentette ki Girolamo testvér: a kelésnek is fel kell fakadnia, máskülönben elüszkösödik az egész test.

– Van valami újság? – kérdezte az újonnan érkezett férfi.

– Ebben minden le van írva – adott át neki az egyenruhás egy papírtekercset.

– A gazdám szeretné kifejezni neked a háláját.

Két ezüstforint csillogott az asztalon, majd a következő pillanatban már el is tűntek a nadrág elülső részére erősített bugyellárisban.

– És te nem akarod kifejezni a háládat?

– Épp az előbb tettem meg.

– Azzal a csekélységgel? – kérdezte a katona, aki a nadrágja elején nyugtatta a kezét. – Nem, én jóval többet akarok.

– Akkor holnap este. Tudod, hol találsz meg. Nyitva hagyom az ajtót.

– Az én ajtóm is mindig nyitva áll előtted, gyönyörűségem.

Nem sokkal ezután a fekete hajú fiatalember kilépett a kocsmából, többször is kiköpött, majd a karjával megtörölte a száját. Épp akkor kopogott a Carnesecchi-palota kapuján, amikor a Pagliuzza-torony órája éjfélt ütött. Egy öreg szolga nyitott ajtót. A palota szinte üresen kongott, amióta a ház urának felesége és gyermekei elutaztak, s magukkal vitték a cselédség nagy részét, így hát a vendég léptei erős visszhangot vertek a díszes lépcsőházban, amely felvitt az első emeletre. Itt várakozott türelmesen Pierantonio Carnesecchi. A fiatalember átadott neki egy iratcsomót, és négy forinttal távozott. Ez legalább egy időre elfeledtette vele, hogy másnap este majd neki kell fizetnie, méghozzá természetben.

– Előjöhet, monsignore – szólalt meg halkan Carnesecchi.

Egy kesztyűs kéz húzta el a súlyos brokátfüggönyt. Giovanni de’ Medici nem volt olyan férfias arcú és magas termetű, mint apja, a Magnificónak nevezett Lorenzo. Anyja, Clarice degli Orsini hercegnő finom vonásait sem örökölte. Egyetlen büszkesége a keze volt, amellyel szépen játszott lantján és értékes klavikordján. Ez utóbbi hangszert a félszemű Federicótól, Montefeltro urától örökölte, aki egykor szövetségesként állt apja mellett, bár nem voltak barátok. Áldást még nem sokat osztott kezeivel Giovanni, noha már kilenc esztendeje kinevezték bíborosnak, pedig még most sem töltötte be a huszonkettedik évét. Nemes származásáról csupán a szeme árulkodott, amely most nyugtalanul cikázott ide-oda, s kérdőn tekintett a házigazdára. Carnesecchi végiglapozta az iratokat, majd átadta neki.

– Albizit kinevezték járványügyi biztosnak, de egyelőre senkinek sem szabad tudnia a pestisről. Savonarola fogja bejelenteni jövő vasárnap a San Marcóban. Félek, ha a ragály elterjed, nagyságod élete is veszélybe kerül.

– Jó barát vagy, és hű szövetséges. A Mediciek nem felejtenek, se örömben, se bajban. De gondolhatod, hogy nem ok nélkül jöttem vissza ide. Sokan tartoznak nekem, Pierantonio, és ez egyfelől gazdagság forrása, másfelől viszont minden adós ellenség, mint ahogy az uzsorás is, bármennyire szorongatja azokat, akiknek kölcsönt adott, mindig hosszú és sikeres életet kíván nekik.

– Nem értem, monsignore.

Giovanni összefonta az ujjait, és lesütötte a szemét. Azután felvetette a fejét, nagy levegőt vett, és beszélgetőtársa szemébe nézett. Úgy döntött, bizalmába fogadja. Carnesecchinek már többször is lett volna alkalma, hogy elárulja, a barát kezére juttassa – amiért jelentős elismerésben részesült volna –, de nem tette meg. Amikor elérkezik az idő, Pierantonio megkapja majd a jutalmát. Ez a patikáriusokból, mészárosokból, bankárokból álló család örökkön virágzó liliomot kap majd a címerébe, mert a firenzeieknek nemcsak a nyelvük jár szaporán, de gyorsan is felejtenek.

– A francia korona több mint százezer aranyforinttal tartozik a bankházunknak. És Valois Károly király bajban van, méghozzá nem csak pénzügyi értelemben. A Velencei Köztársaság, Spanyolország, a pápai állam, a nápolyi királyság, sőt, még a milánói hercegség is ellene fordult. És énellenem. Őnála időztem egy darabig, azután pedig Flandriában. Német földön sok fejedelem Miksa császár igája alatt nyög. Európában új szelek fújnak. A Mediciek készek visszatérni.

– Monsignore, én…

– Várd ki, míg elmagyarázom, azt akarom, hogy mindent tudj és érts, mert csak így állhatsz majd mellettem, amikor ezek az új szelek elsöprik az árulásokon és irigységen, csatákon és halálon alapuló régi világot. Évekkel ezelőtt akadt valaki, aki megpróbálta egyetlen Isten uralma alatt egyesíteni ezt a világot, de megölték az illetőt. Filozófus volt és dúsgazdag ember. Giovanni Pico della Mirandola gróf.

– Csak hírből ismertem.

– Ha személyesen is találkoztál volna vele, biztosan a hatása alá kerülsz. Értékes szövetségesem lett volna, főként a jelenlegi helyzetben. Ő egyetlen hitben akarta egyesíteni a keresztény, a zsidó és a muzulmán vallást. Én politikai téren akarom hasznosítani ezt a gondolatát.

Carnesecchi az asztal fölött átnyúlva aszalt gyümölccsel teli tálkát tolt a vendége elé.

– Egyesíteni akarja a vallásokat?

– Még az is lehet…

Giovanni de’ Medici kivett a tálból egy mézbe mártott fügét, és a szájához emelte, de közben le nem vette a szemét a döbbent Carnesecchiről.

– Valaki felajánlotta nekem a segítségét, egy hitetlen. Persze, az ő szempontjából nézve mi vagyunk a hitetlenek.

– Nagyságod tréfál?

– Eszemben sincs.

Carnesecchi remélte, hogy látja felcsillanni az iróniát védelmezője tekintetében, de Giovanni szeméből csupán azt a rendíthetetlen eltökéltséget olvasta ki, amely csakis a hatalomba beleszületett emberekben tud efféle, az őrülettel határos természetességgel megnyilvánulni. Megvolt hát Giovanniban is, akit pedig sokan nyúlszívűnek tartottak, mivel ahelyett, hogy megküzdött volna ellenségeivel, inkább azt választotta, hogy fényűző száműzetésben tölti napjait különféle európai udvarokban. De hiszen végtére is Medici, s a Mediciek számára mindig fontosabb volt a politika művészete, mint a kardforgatás.

– Hosszú ideje kapcsolatban állok a törökökkel.

– A konstantinápolyi szultánra gondol nagyságod?

Giovanni bólintott. Carnesecchi nagyot sóhajtott, és összecsapta a kezét.

– Azt hittem, a szultán nagyságod ellensége.

– Ellenség az, aki kifosztja az embert, aki elveszi a szabadságát, aki meg akarja ölni. Sok ellenséget látok körülöttünk, de egy sincs köztük, akinek hosszú szakálla volna és turbánt viselne.

– Ne is mondjon többet, monsignore, egyelőre tán nem is érteném. Úgy látom, olykor igazat kell adnunk a nagy költőnek, aki ezt mondja a Purgatóriumban: „Ne várd hogy a quián túl tudj kerülni, / halandó! mert ha mindent látni tudnál, / Máriának nem kellett volna szülni”.^{1} De a hűségemben soha nem lesz oka kételkedni.

Carnesecchi ekkor letérdelt Giovanni előtt, mintegy arra kérve, hogy tegye a kezét a fejére. A bíboros arcára mosolyt csalt az idézet és az alázatos gesztus.

– Bízom benned, mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy őszintén aggódsz az egészségem miatt. De a ragálytól nem kell félned. Nem a föld miazmái terjesztik a járványt, és nem is Isten keze, hanem az emberé, amely jóval kevésbé veszedelmes. De persze alábecsülni sem szabad a veszélyt. Minden része egy messziről indult tervnek, amely hamarosan ádáz harchoz vezet. Szükségem lesz rád, és még valakire, akit a figyelmembe ajánlottak. Ismerem a karja erejét, a becsületességét, és tudom, mindent elkövet majd, hogy megtartsa a szavát, mert ígéretet tett annak a férfiúnak, akit korábban említettünk, s aki az elveiért halt meg. A méreg megölheti az embert, Carnesecchi, de az elvei túlélik őt.