48

– Az ott a fehér tunikában, Kajafás. Ő a galileai Jézus.

A komor tekintetű főpap az ajkát harapdálta.

– Magamtól is felismerem a bűnöst – csattant fel. – Nyilvánvaló, hogy az az, amelyik béklyóban van.

Az írnok nem felelt, csupán udvariasan intett a római tisztnek, hogy engedje tovább a rabot. A kormányzó úgy rendelkezett, tiszteletben kell tartani azt a szabályt, amely megtiltja, hogy tisztátalanok lépjenek a Templomba. Minden nem zsidó annak számított, továbbá a fegyveresek, a betegek, valamint azok, akik nemrég holttestet láttak, és még nem tisztálkodtak meg azóta. De ki voltak tiltva a nyomorékok is, a bénák és mindazok, akik súlyos testi hibájukkal sérthetnék a teremtett világ tökéletességét az Úr szemében. Kajafás pedig adott a szabályokra, számára a törvény volt minden, törvény nélkül káosz és romlás várna a világra, így hát a törvényt akkor is tisztelni kell, ha nem igazságos.

Jézus bűnösségét nem lehetett kétségbe vonni: Isten törvénye ellen bujtogatta a népet, valamiféle felsőbbrendű igazságosság nevében. De mi lehet felsőbbrendű az atyák Istenénél? Eretnek, istenkáromló, önnön népének árulója, jól mondta Annás. Ez az ember már gyerekkora óta veszélyt jelent. Annás ezt felismerte, és megszabadult tőle. Van benne valami gonoszság, ami nemcsak abban segítette, hogy életben maradjon, amikor ezernyi társa veszett oda, de még abban is, hogy visszatérjen. Akár a sátán, aki elvette Jóbtól a javait, a feleségét és a gyermekeit, Jézus is azt akarja, hogy a zsidókat fosszák meg mindentől – de nem azért, hogy megbizonyosodjon a hitükről, hanem hogy elszakítsa Istent az ő választott népétől, királlyá koronáztassa magát, és Isten helyébe lépjen.

– Álljon elő a fogoly! – kiáltotta el magát Kajafás.

Amíg az írnokok hivatalosan átvették a rabot, Kajafás elfordult. Zavarba hozta, hogy az imént elcsuklott a hangja. Az oszlopcsarnokot nézte, ahol majd a kihallgatás folyik. Az összeláncolt csuklójú Jézus ekkor odaállt elé, mire a főpap hátralépett. Igyekezett úgy viselkedni, ahogy az apósa viselkedett volna hasonló helyzetben. Biztos volt benne, hogy Annás titkon figyeli valahonnan.

– Tehát – folytatta némi torokköszörülés után – te volnál a zsidók királya.

– Te mondtad, nem én – felelte Jézus derűsen. – Én csupán egy ember vagyok.

A Szanhedrin felől rosszalló moraj hallatszott, de Kajafás nem tudta eldönteni, hogy neki szól, vagy annak, amit a galileai mondott.

– De hiszen azt beszélik, bujtogató vagy, azt állítod magadról, hogy te vagy a szent könyvek Messiása, és Isten fiának tartod magad!

– Azt is beszélik, hogy a Szanhedrin feje jóságos és igazságos férfiú.

Ezúttal a tanács néhány tagja elmosolyodott. Arimateai József is köztük volt. Gamaliel, aki mellette ült, odasúgta neki:

– Nem jó ez a taktika. Kajafás nagyon bosszúszomjas tud lenni.

– Már úgyis elítélték, szerintem ő is tudja.

– A hívei megpróbálják majd kiszabadítani.

– Nem hiszem, jól tudja, hogy akkor a Szanhedrin a családján állna bosszút, ezt pedig nem hagyhatja. Mindenért vállalja majd a felelősséget, és szembenéz a halállal.

Gamaliel keresztbe fonta a karját, és ismét Jézus meg Kajafás felé fordította a tekintetét. Egy lándzsás vadász meg egy láncra vert, de a helyzetével nagyon is tisztában lévő oroszlán.

– Akkor tehát tagadod, hogy Isten fia vagy?

– Nem tagadom, az vagyok. Mint ahogy te is az vagy, és minden jelenlévő, meg minden ember a Templom falain kívül. Valamennyien annak az Istennek a gyermekei vagyunk, akit te Éli néven ismersz, de más népek másképpen neveznek.

– Hallottátok? – kiáltotta Kajafás. – Káromolta az Istent! Mire várunk még? Ezért megkövezés jár.

– Nekem volna egy kérdésem – szólalt meg Arimateai József, mire mindenki elhallgatott. – A vádnak pontosnak kell lennie. Bujtogatónak nevezted őt. De ha megtehetnéd, nem te lennél-e az első, aki a római elnyomás ellen tüzeli népünket? Az ő szempontjukból veszedelmes lázító lennél, mi viszont hősnek neveznénk. Egyébként pedig nem hallottam semmiféle káromlást, ami sértené atyáink törvényeit.

Kajafás egyetértésre várva nézett körül, de József tiszteletet parancsoló fellépése és érvei hatására máris a tanács több tagja vitatkozni kezdett a szomszédjával. És ha egyszer egy zsidó vitába bocsátkozik valamiről a társaival, annak se vége, se hossza.

– Kérdezd a szombatról!

Mindenki felnézett. A hang elhalt, de a peristylium felől sarucsattogás hallatszott. Annás egy szolgára támaszkodva, lassú, nehézkes léptekkel vonult le az oszlopcsarnokba. A testét elnehezítették az évek, de a keze még nem remegett. Teknősbékaszemével hosszan nézte Kajafást.

– Kérdezd a szombatról! – ismételte meg. – Ha egy római szekér felborulna, segítene-e a kocsisnak összeszedni a rakományt?

Ezután leült a többiek közé, akik azonnal körbevették.

– Hallottad, mit mondott a tiszteletre méltó Annás. Válaszolj!

– Segíteni valakinek – sütötte le a szemét Jézus – soha nem bűn, még szombaton sem.

Kajafás a melléhez emelte a kezét, megtépte a tunikáját, majd a földre hajította a derekán végigfutó övet.

– Most – mutatott Arimateai József felé – csakugyan káromolta az Istent!

– És ki a védője? – kérdezte erre a másik, és előrenyújtotta a karját. – A törvény szerint joga van hozzá, mégsem kapta meg.

József segítségkérően nézett társaira, de sokan már a fejüket csóválták. Meglepődött hát, amikor éppen Annás védte meg, aki már kiadta a dühét, és győztesnek érezte magát.

– Józsefnek igaza van – mondta komoran. – És még ha be is bizonyosodik a vádlott bűnössége, jogában áll fellebbezni. Azt javaslom, hogy az ítélettel egy időben a Szanhedrin nyilvánítsa ki, hogy a végső döntést a kormányzónak kell meghoznia. A királyunk is az ő vendége a napokban. Az ő tekintélyük a legfőbb biztosíték a vádlott számára.

József nem szólt, csak egy pillanatra összevillant a tekintete Jézuséval, amelyből végtelen belenyugvást olvasott ki. Távozott hát Gamaliellel együtt, miközben a Szanhedrin szavazott. A galileai letartóztatásának híre hamar elterjedt Jeruzsálem-szerte. Az éjszaka folyamán előbb többtucatnyian, aztán több százan, végül már több ezren mentek fel a Templom-hegyre. Amikor feltűntek a hideg hajnal első fénysugarai, és az őrök kinyitották a kapukat, hatalmas tömeggel találták magukat szemben, amely jól hallhatóan, bár fegyelmezetten morajlott.

Amikor azonban őrei kíséretében megjelent a láncra vert galileai, a moraj felerősödött. Volt, aki a rabot becsmérelte, mások viszont a Szanhedrint szidalmazták. A két tábor szóváltásba keveredett, ami aztán ökölharccá és kőhajigálássá fajult. A kapukat ismét becsukták, meg kellett várni, míg odaért egy teljes római cohors, amely felsorakozott az út mentén, hogy megakadályozza a további zavargásokat, és Jézust átszállíthatták a Templomból az Antonia-erődbe, ahol Poncius Pilátus kormányzó és Heródes Antipas király várta.

Már magasan járt a nap, amikor Jézus és az őt kísérő katonák kiléptek az oszlopcsarnokból, lementek a rövid kis úton, majd felkapaszkodtak a közeli erődbe. A kétoldalt sorakozó, kiabáló tömeget erős katonai kordon szorította vissza. Ki sírva, ki örvendezve figyelte a rab elhurcolását, ám ha valaki felordított vagy felemelte a kezét, a korbács válogatás nélkül lesújtott, a bőrcsíkokhoz erősített csontdarabkák pedig elszakították a ruhákat és feltépték a húst.

– Itt van végre! – kiáltotta Heródes. – Már régóta szerettem volna megismerni.

A király hevesen hadonászott kövérkés kezével, a rubinokkal, topázokkal és smaragdokkal kirakott aranygyűrűk csillogása pedig felingerelte a kormányzót, aki egy magas támlájú karosszéken nyúlt el. Néhány napja erősen rángatózott a szemhéja, és az orvos szigorúan ráparancsolt, hogy kerülje a villódzó fényeket. Heródes Antipas többször is körbejárta Jézust, irigyelte karcsú termetét és azt a természetes vonzerőt, amellyel megnyerte a zsidó nép egy részét, s amely – akarata ellenére – őrá is hatott. Az ilyesmi Isten ajándéka, ám az Úr a maga bölcsességében, amely olykor az őrültséggel határos, nem sejtette, milyen nagy hiba, ha nem a megfelelő embert ajándékozza meg vele. Ha olyan kapja, aki nincs hozzászokva a hatalomhoz, akár veszedelmessé is válhat, és megzavarhatja a dolgok természetes rendjét. Mint ennek a Jézusnak az esetében.

– Te nem afféle vándorprédikátor vagy – szólította meg a király. – Mi a titkod?

– Nincsenek titkaim – felelte Jézus, aki állva maradt előtte. – Csak azt mondtam a népemnek, amit gondoltam, és elláttam őket néhány jó tanáccsal.

– Hallod ezt, kormányzó? Jó tanácsokról beszél, mintha igazi bölcs volna.

Pilátus válaszképpen dünnyögött valamit. Mindent tudott erről az emberről meg a követőiről. Kétségkívül lázadók, de nem erőszakosak, legalábbis ezt jelentették neki. Pontosan erre van szükség ahhoz, hogy fenntartsák a rendet, ezzel lehet igazolni a folytonos őrjáratozást az utakon és a piacokon anélkül, hogy a római megszállás elnyomásnak tűnne. Ezek az emberek olyanok, mint a kifakadt fekélyek: zavaróak ugyan, de megszabadítják a testet az ártalmas nedvektől.

Ostoba zsidók, a gőgjükkel, az irigységükkel és a törvényhez való képtelen ragaszkodásukkal – mintha a törvény változtathatatlan volna és örök, nem csupán a kormányzás eszköze. Ha elítélik ezt a Jézust, mártírt csinálnak belőle – persze, az is lehet, hogy a Szanhedrinnek pontosan ez a szándéka. Ez ugyanis ürügyet szolgáltatna a Róma elleni felkeléshez. Heródes kérését hallva Pilátus összerezzent.

– Mutass nekem valami csodát, Jézus!

– Mit akarsz tőlem, Heródes, nincs elég udvari bolondod?

A tetrarcha az ajkába harapott, Pilátus arcán pedig halvány mosoly jelent meg.

– Szemtelen vagy, galileai! Nem tudod talán, hogy egyetlen szavunkkal szabaddá tehetünk?

– Köszönöm, de én már szabad vagyok, még ha a láncok le is húzzák a tagjaimat. Én csak annyit kérek, hogy engedjetek el, ha lehetséges. A Szanhedrin már ítélt felettem.

– Akkor mutass valami csodát – erősködött Heródes –, és ha igazi varázsló vagy, megkérem a kormányzót, hogy engedjen el az udvaromba.

– Nem vagyok varázsló – rázta a fejét Jézus. – De téged nem érdekel az igazság, te csak szórakozni akarsz.

– Én viszont nem – szólalt meg Pilátus, és nehézkesen feltápászkodott a karosszékből. – Az istenekre mondom, szeretném megérteni, mi okból vagy itt. Szeretnélek megismerni.

– Előbb csodát kell tennie előttem – mondta sértődötten Heródes. – Én vagyok a királya.

– A fejeden lévő aranykorona jóval kevesebbet ér, mint bármelyik római tábornok babérkoszorúja. Egyetlen érdemed van, Heródes, hogy az apád nemzett. Rókának neveznek, pedig csak egy kövér szamár vagy.

Heródes felhúzta a vállát, és harapdálni kezdte az ujjbütykeit. Rásandított a kormányzóra, aki így megalázta a galileai füle hallatára, és magában bosszút esküdött. Persze, ez nem most lesz. Egyelőre siránkozni kezdett:

– Beteg vagyok, Pilátus, tudod, hogy vízkórban szenvedek, és ha rám tör a rosszkedv, egyenesen férgek bújnak ki a számból. És majd belehalok, hogy beteg az én Lesbonaxom, aki egy napon, ha a császár is úgy akarja, követ majd a trónon. Az anyja már szó szerint kisírta a fél szemét. Értsd meg, ha ez az ember csakugyan képes csodát tenni, megmentheti szegény családomat.

– Biztos vagyok benne, hogy ha Jézus tudna neked segíteni, megtenné, nem igaz, galileai?

– Úgy hiszem, rangod ellenére becsületes ember vagy – felelte Jézus –, és ezért jogod van megtudni az igazat. És ha az igazmondással meg tudom menteni magamat és a családomat, örülni fogok neki. Az, amit az emberek csodának tartanak, csak az ő szemükben az, az enyémben nem. Abban az országban, ahonnan jövök, a szerzetesek megtanították nekem, hogyan tud a bennünk áramló energia különleges hatást gyakorolni az emberekre és a dolgokra. Sok gyakorlás és türelem kell hozzá, de akár te is képes lehetsz rá.

– Én is?

– Maradj csöndben, Heródes. Hadd folytassa.

– Amikor visszajöttem, egy megsebzett, szenvedő, csüggedt népet találtam. Szabadságról, igazságról, becsületről és szeretetről beszéltem nekik, mert ezekben hiszek. Csak azért akartam elkápráztatni őket, hogy meghallgassanak, hiszen egyszerű emberek. Neked is szükséged van nagy palotára és csillogó jelvényekre, hogy érzékeltesd a hatalmadat, és ez még nem csalás. Én is ehhez az eszközhöz folyamodtam. És sosem állítottam, hogy isten lennék, mint ahogy azt sem, hogy ezek a csodák valamiféle istentől származnának. Ezek az emberek vakok és süketek voltak, én csak megpróbáltam kinyitni a szemüket és a fülüket. De azt is mondtam, hogy nem lehet igazságosság az égben, ha nincs a földön.

– Róma a világ minden tájára elvitte az igazságosságot, még ha fegyverekkel is.

– Ezt nem tudom. De a fegyverekben nem bízom, nincs olyan isten sem az égben, sem a földön, akinek a nevében bárkinek joga volna megölni, megsebesíteni másokat, vagy rájuk kényszeríteni az akaratát. Elmondtam mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni, hogy nem kell ugyanazt gondolniuk, amit én gondolok, csupán azt akarom, hogy szabadon döntsenek. Nyugodtan gondolhatnak mást is, amennyiben tudatosan hozzák meg a döntésüket. Az atyák törvényeit elfogadni vagy bírálni se nem helyes, se nem helytelen. Az a lényeg, hogy a saját tudatos akaratunk vezéreljen minket. Sosem kértem, hogy kövessenek. Minden embernek önmagát kell követnie, a lelkében érzett jót, a lelkiismeretét, az igazságot, és nem a törvényt. Én csak elhoztam a magam kövét, amely persze a többivel együtt akár magas hegyet is alkothat. Nem a cél elérése számít, hanem az oda vezető út.

Jézus felsóhajtott, Heródes szóra nyitotta a száját, de aztán inkább intett Pilátusnak.

– Jóval veszedelmesebb ember vagy, mint ahogy leírták, galileai. De ez még nem jelenti azt, hogy bármilyen bűnt követtél volna el. Nekünk írott törvényeink vannak, és senki, még a császár sem helyezheti magát fölébük. És ha nincs beleírva a törvénybe, hogy egy bizonyos cselekedet bűnnek számít, akkor senkit nem ítélhetnek el érte. Megfigyelés alatt tartottalak, mert ez volt a kötelességem, az embereim mindenhová követtek. A nép szeret, de nem biztattad őket felkelésre, másokkal ellentétben nem szólítottad fel őket arra, hogy ragadjanak fegyvert Róma ellen. Az ilyen esetekben a politikai érdek olykor azt kívánja, hogy hunyjunk szemet.

Pilátus megfordult, és Heródesre pillantott, aki mintha kővé dermedt volna.

– Róma szemében tehát – folytatta a kormányzó ismét Jézus felé fordulva – nem vagy bűnös. Mindazonáltal mi, rómaiak megengedjük, hogy az általunk meghódított országok megtartsák saját törvényeiket, amennyiben azok nem ellentétesek a mieinkkel. A Szanhedrin azzal vádol, hogy megszentségtelenítetted a szombatot, ami számomra teljesen közömbös, de nem hagyhatom figyelmen kívül. Így hát vissza kell, hogy küldjelek hozzájuk, kivéve, ha…

Jézus értetlenül nézett rá, mire Pilátus végigsimított a szakállán.

– A Szanhedrin csak a zsidók fölött ítélkezhet. Ha azonban akarod, római polgárrá tehetlek, és akkor nincs hatalmuk többé fölötted.

Heródes ekkorra már véresre harapdálta az ajkát. Amikor megérezte saját vérének édes ízét, elhagyta a kormányzó szobáját. Ketten maradtak. Jézus lesütötte a szemét, és a fejét rázta.

– Létezik egy szabály, amely nincs felírva semmilyen törvénytáblára, de bele van vésve az eszembe és a szívembe. Ne áruld el azt, aki szeret téged, különösen azt, aki felkínálta neked a lelkét. Köszönöm, Pilátus, de nem tehetem, még akkor sem, ha a családomnak is római polgárjogot adományoznál.

– Tudod, mit jelent, hogy visszautasítod az ajánlatomat?

– Tudom, és kész vagyok szembenézni vele.

– Az istenek kísérjenek utadon, galileai.

– Így lesz – mosolygott rá Jézus. – Ők itt vannak bennem a világ kezdeteitől fogva, és csakis az életem igazolja a létezésüket.

Három nappal voltak a pészah, vagyis az elkerülés ünnepe előtt. Sok száz évvel ezelőtt ezen a napon az Úr angyala végzett minden egyiptomi család elsőszülöttjével. Csupán azokat a házakat kerülte el, ahol az ajtót bárányvérrel kenték be. Kegyetlen, gyilkos isten volt ez, aki sok ezer ártatlan gyermeket akart lemészárolni. A rettegés és a halál istene, az, aki Kajafás közvetítésével tudatta Jézussal, hogy másnap a vesztőhelyre viszik, és felszögezik a keresztre, amely már várja a Golgotán, vagyis a Koponya-hegyen. Zsidó ítélet, de római büntetés – a Szanhedrin ezáltal a rómaiakra hárította a felelősséget. Mint a brahmanok, akik egyik kezükkel a szent máglya tüzét élesztették, a másikkal pedig nőket taszítottak a lángok közé, mert az istenük ezt várta tőlük. Pedig csak a saját hatalmukat akarták megőrizni ezzel a szörnyűséggel. Jézus most már csak Ong Pában és az ő tanításaiban hitt.

– Mint ahogy te hiszel Ada Ta szavaiban, húgocskám.

Gua Li ismerte a történetet, és fel is volt készülve rá, arra azonban nem, hogy el kell válnia apjától és mesterétől. Lehajtotta a fejét az ágyra, és hagyta, hogy Leonora megsimogassa.