2

LADAKH-VÖLGY, TIBET, 1476

– A kislány életben van, de az anyja haldoklik, Ada Ta.

– Egy élet egy másikért cserében, ez az örök körforgás. De a mai akkor is nagyon szomorú nap.

– Az apa nem jön vissza többé, ugye?

– Akár a méhek, beteljesítette a karmáját, és a szelleme immár messze jár.

Ada Ta egy pillanatra úgy érezte, mázsás súllyal nehezedik rá élete sok-sok éve. Kinézett az ablakon. Egy szél kergette felhő kettészakadt a Csogori, vagyis a Nagy hegy csúcsa fölött, s a két rész most ellentétes irányba sodródott az égen, a nap pályája mentén. Távolról egy pocoknyúl éles visítása hasított a levegőbe. A kerek fülű kis rágcsáló talán őrt állt, és amikor megjelent a sas, feláldozta magát, hogy társai elmenekülhessenek az odújukba. Teteme pedig egészen a következő őszig biztosítja majd a túlélést a ragadozó madár bolháinak. Miközben Ada Ta a fejét ingatta, az ifjú szerzetes megérezte, hogy a kislány ujjai a mutatóujja köré kulcsolódnak, s ezt jó jelnek tartotta. Miután megfürdette és beillatosította a gyermeket, az anyja mellére fektette. Ez az érintés enyhítette a fájdalmat, az asszony arcán derű ragyogott fel.

– Milyen nevet adjunk neki? – kérdezte a fiatalember, aki alig tudta visszafojtani a könnyeit. – Nagyon szép, igazán megérdemli, hogy szép nevet kapjon.

– A szépsége még nem az ő érdeme, de úgy látom, illene rá a Gua Li név, mivel ez a szerencsétlen öregember a szeretet és a bölcsesség jegyében fogja őt felnevelni. A többiről majd gondoskodik az ereiben keringő vér. Te pedig hagyd abba a sírást!

– Az anya már nem lélegzik…

– Akkor add ide a kislányt! Túl fiatal ahhoz, hogy beszívja a halál szagát. Még messze az idő, amikor meg kell ismernie, addig őbenne is megismétlődik majd az élet körforgása. Hallod ezt a csöndet? Már nem sír, pedig éhes. Kezdetnek jó. Most hozd ide a kecskét, a tőgye tápláló tejtől duzzad. És ha fehér lepelbe csavartad az anya testét, elvisszük oda, ahol még a keselyűk sem találhatnak rá. Az ég ismét csak rámosolyog majd a lelkére.

LADAKH-VÖLGY, TIBET, HÚSZ ÉVVEL KÉSŐBB, 1496

Alkonyatkor lassú léptekkel, lehajtott fejjel, imára kulcsolt kézzel megérkezett az idős Annás. A tömeg némán, szorongó kíváncsisággal figyelte az egykori főpapot. Már az is meglepetést keltett, hogy egyedül, gyalog indult a hegyre, ahol a gonosztevőket kivégezték – Golgotának, a koponyák helyének nevezték ezt a magaslatot. Annás a kereszt előtt megállva Isszára emelte a tekintetét. A felnőtt férfi helyén egy pillanatra a fiút látta maga előtt, aki egykor – amikor még ő volt a Szanhedrin feje – oly dacosan szólt hozzá. Egy hivatalnok lesegítette a köpenyét és fekete-fehér kövekkel díszített, drága fejfedőjét, a mitznefetet. Egy másik átnyújtott neki egy nehéz kalapácsot, amelyet az öregember csak fogcsikorgatva bírt felemelni. Alaposan körülnézett, megbizonyosodott róla, hogy mindenki őt figyeli, s amikor egy pillanatra hűvös fuvallat csapott az arcába, a magasba emelte a kalapácsot, és teljes erőből lesújtott vele a kereszt aljához támasztott törvénytáblákra. A kőtáblák ezer darabra törtek, az ütésbe a fakereszt is beleremegett. Issza kinyitotta a szemét, fájdalmas görcs mart a hátába.

Tudta, hogy egyetlen módon állhat ellen a kínnak és a tébolynak: ha hagyja elernyedni a testét, ám a rázkódás ismét felébresztette az érzékeit. Még az előbbinél is erősebb görcs hasított belé, amikor találkozott a tekintetük Annással. Azonnal felismerte, noha már húsz év telt el azóta. Jelen helyzetében minden mozdulat nehezére esett, és tudta, hogy továbbra is nyugodtan kell lélegeznie, a látvány hatására mégis hevesebben kezdett verni a szíve. Elfordította a fejét, s a fájdalom nedves ködén át meglátta odalent büszke tartású, komoly anyját, körülötte a testvéreit, Máriát és más barátait, és ez megnyugtatta. Ismét lehunyta a szemét, hogy gondolatban eltávolodjon ettől a helytől, belesüppedjen a fehér hegyek puha hóbuckáiba. Hallotta a sas kiáltását, a gyapjas jakot, és ráhangolódott a mantrára, melynél mélyebben zengőt még sosem hallott. Elmosolyodott, amikor megütötte a fülét Gaja és a gyerekek hangja, majd felhangzottak barátja, Szajed soha véget nem érő kérdései. Így szép lassan visszatért a tetszhalál állapotába, amelyben az érzékek elernyednek, de az értelem éberen vigyáz. A gondolatok kiélesednek, ezáltal keresztülhatolnak a tudatot védő falakon, és feltárják mindazt, amit az elme olykor nem akar vagy nem képes felfogni. Ebben az ernyedtségben értette meg igazán, mik is azok az energiafolyamok, amelyekről annyit beszéltek a boncok. Amikor észrevette, hogy behunyt szemmel is lát a szerzetesek által hatodik csakrának, avagy harmadik szemnek nevezett érzék segítségével, érezte, hogy a szelleme elhagyja a földet, és messzire repül. Viszontlátta körben ülő társait, akikkel együtt szokott meditálni, és csatlakozott vidám társaságukhoz. A vén Annás hangját csak távolról hallotta, mintha a föld mélyéről feltörő morgás volna.

– Ez az ember vétkezett apáink ellen! – A kődarabként odavetett szavak hallatán a tömeg hátrébb húzódott. – Vétkezett Ábrahám öröksége ellen, a hazája ellen! Felfordulást okozott, botrányt keltett. És mit művelt a törvényeinkkel? Íme, nevetség tárgyává tette, megrontotta és összetörte őket, amiként most összetörve látjátok a törvénytáblákat, megérdemelt büntetésének eszköze alatt.

Annásra újra felsegítették a fejfedőt és a fekete gyapjútunikát, de a vállát takaró stólát ott akarta hagyni a törvénytáblák töredékei fölött, hogy mindenki emlékezzen rá, mit tett Isten nevében. Amint eltávozott, Júdás – két római katona közönyös tekintetétől kísérve – elvette a stólát, és a zsebébe rejtette. Az éjszaka folyamán az emberek nagy része is eltávozott. Követték őket a szentjánoskenyér- és árpasörárusok, immár üres kordéikkal. A nap magasra hágott, amikor a Templom katonáinak egy szakasza megállt Caius Cassius előtt, aki nemrég érkezett az őrségváltásra.

– Mit akartok? – kérdezte tőlük a római százados.

– A Szanhedrin úgy rendelkezett, hogy győződjünk meg a három elítélt haláláról – felelte a férfi, aki Heródes Antipas lándzsáját szorongatta.

– Még nem haltak meg.

– Akkor intézkednünk kell.

A királyi lándzsa hatalommal ruházta fel a katonákat, a százados kénytelen volt átengedni őket. Az Issza két oldalán függő Gestas és Dismas csendes haldoklását botütésekkel gyorsították meg. Eltörték a lábukat, s amikor végül már csak formátlan, véres hústömeggé váltak, bezúzták a koponyájukat. A Szanhedrin tisztviselője csak ekkor bizonyosodott meg a halálukról. A házasságtörő nők megkövezésénél is az volt a szabály, hogy amíg a fejük be nem tört, nem lehetett megállapítani a halál beálltát.

Caius Cassius nem nézett oda, de a csontok recsegése még így is undorral töltötte el. Katonaként sokféle öldöklésnek volt szemtanúja és részese. A tombolásban is volt némi méltóság, még abban is, ha levágták a megölt ellenség fejét, ám a tehetetlen haldoklók lemészárlásában semmi ilyet nem talált. Efféle barbár módszert még állatok esetében sem volna szabad alkalmazni.

Isszát nem is az ütések zökkentették ki kábulatából, hanem a szétzúzott csontok hangja. Tudta, hogy hamarosan rá kerül a sor, és ezúttal semmi nem menti meg. Felkészült a halálra: a lehető legtöbb levegőt fújta ki a tüdejéből, hogy eltompítsa az érzékeit.

Caius Cassius a katonáit nézte, akik nyugodtan kockáztak, és röviden eltűnődött a helyzetén. Ha a magatartása kifogástalan, pár hónap múlva kap egy darab földet Bithüniában, vagy ha különösen szerencsés, Cantabriában. Talán lesz annyi pénze, hogy feleséget szerezzen, akinek azonban úgysem veszi semmi hasznát, legfeljebb néhány hideg téli éjszakán. Ennyit egy utolsó szajhától is megkaphat valamelyik bordélyban.

– Itt én képviselem az igazságszolgáltatást, nem ti – szólalt meg grimaszba torzult arccal, és könnyedén kiragadta a lándzsát a zsidó katona kezéből. Ezután a keresztre feszített férfira tekintett, aki láthatólag sejtette, mi következik, és behunyta a szemét. A római tiszt beleszúrta a lándzsát Issza oldalába. Az egyik bordáját is eltörte. Tudta, hová és hogyan döfjön.

– Meghalt! – kiáltotta. – Nem folyik a vére.

Két katonájára ráparancsolt, hogy álljanak őrt a kereszt mellett, majd dühösen a Szanhedrin tisztviselőjének kezébe nyomta a lándzsát. A férfi elhűlve nézett rá, de nem tiltakozott. Caius intett, hogy távozhat. Biztos volt benne, hogy a tisztviselő feljelenti. A zsidók, miután erővel nem szállhattak szembe a római katonákkal, minden alkalmat megragadtak a bosszúra. A százados rákiáltott a katonáira, hogy vegyék be a játékba, de ne merészeljenek csalni, mert elvágatja a torkukat. Miközben dobott a kockákkal, elégedettség töltötte el: elveszti a nyugdíját, és újabb öt évig kell majd háborúznia valamelyik provinciában, de sokkal jobb a csatatéren meghalni vagy ragály által veszni el, mint belepusztulni az unalomba.

Gua Li összeérintette felfelé tartott ujjait, és elhallgatott. Várta, hogy Ada Ta arca bármit is kifejezzen: helyeslést vagy ellenkezést. Az idős szerzetest azonban szemlátomást teljesen lekötötte az, hogy jobb kezével ütemesen csapkodta csillogó koponyáját, és hozzá egy mantrát mormolt. A nő ekkor felállt, jobb talpát a bal térdéhez emelte, majd széttárta enyhén behajlított karjait, és ujjait a föld felé fordította.

Ada Ta viszont tovább ismételgette előbbi mozdulatait, míg csak a nap el nem érte a horizontot. A gleccserek vörös és kék árnyalatokban csillogtak, majd feltűnt az égen négy csillag, azok, amelyek Buddha halálának napján jelentek meg először.

– Nem fáradtál még bele, hogy darut játssz? – kérdezte ekkor Ada Ta.

– A daru a szárnyaival lecsap a kígyóra – felelte erőteljes hangon a nő.

– És ha a kígyó nem bocsátkozik harcba?

Gua Li kezdte érezni elzsibbadt tagjait, de nem engedett.

– Miért nem felelsz nekem? – kérdezte inkább.

Ada Ta egyetlen gyors térdhajlítással lótuszülésbe ült.

– Mi volt a kérdés?

A nő kissé behajlította a könyökét. Már alig bírta.

– Egy hónapon át folyton kikérdeztél, hogy lásd, rendesen megtanultam-e kívülről Issza történetét, és az általad meghatározott sorrendben kellett felmondanom a legkülönbözőbb epizódokat. Úgy hiszem, semmit sem felejtettem ki, és olyan jól mondtam el a történetét, ahogy csak bírtam. Te viszont egy szót sem szóltál, amikor a végére értem.

– Inkább örülnél neki! Elfelejtetted, hogy a tanító hallgatása a legfőbb elismerés, hiszen azt jelenti, nincs miért szemrehányást tennie a tanítványának?

Gua Li leengedte a karját, és letette a jobb lábát. Ada Ta csukott szemmel, halványan elmosolyodott. Gua Li ekkor összekulcsolta körülötte a karját, de a szerzetes fürgébb volt, elsiklott a lány szárija alatt, s a következő pillanatban már a háta mögött bukkant fel.

– Hogy csináltad ezt? Hiszen te magad tanítottad, hogy a daru szárnyai erősebbek a kígyónál. Becsaptál, jó öreg apám.

– Csakugyan ezt mondtam volna? Lehetséges, de sok függ attól, milyen a daru és miféle a kígyó. Ezt nem említettem?

– Nem – dünnyögte Gua Li különösebb meggyőződés nélkül. – Igazi szélhámos vagy.

– Ez a kígyó természetének része: bármilyen körülményhez alkalmazkodik, még arra is képes, hogy halottnak tettesse magát. Megtehettem volna, hogy a földre zuhanok, hasra fekszem, és tátott szájamból undorító bűzt árasztok. Majd a ragadozó meglepetését kihasználva megmarom, amikor odahajol, hogy megszaglásszon. De te az én daru-lányom vagy, így hát nem tehetem ezt. Először is azért, mert megijednél, ha meghalnék, másodszor meg semmiképpen nem hagyhatnám ott rajtad a fogaim nyomát.

Ada Ta könnyed csókot lehelt a fiatal nő homlokára, és felsóhajtott.

– Hány nyelven tud szólni a lelked? – kérdezte tőle.

– Mindazokon, amelyekre megtanítottál, apám, és olyan sebesen tud írni valamennyi nyelven, ahogy a pók futkos a hálóján.

– Készen állsz az utazásra?

Gua Li tágra nyílt szemmel bámult rá, majd némi habozás után átölelte és egy pillanatra a mellkasához támasztotta a fejét – csak annyi időre, hogy a szerzetes köszönetet mondhasson Mahának, a természet Nagy Anyjának, amiért ilyen boldogságban részesítette.

– Néma válaszod többet mond minden szónál. Most menj, készítsd össze azt a keveset, amire szükségünk lesz. Sajnos, a kígyó nem tud repülni, mint a daru, így legalább nyolc hónapnyi gyaloglás vár ránk. Ez azt jelenti, hogy legalább hatszor elmesélheted majd a történetet.

A fiatal nő távolabb húzódott, és hosszan fürkészte obszidiánfekete szemével.

– Tehát hosszú út áll előttünk, apám.

Ada Ta elnyúlt a kőpadlón, rátámaszkodott a két tenyerére, és a magasba lendítette a testét. Gua Li pár lépésre állt tőle.

– A távolság attól függ, mennyi idő kell ahhoz, hogy elérjük úti célunkat. Az idő pedig olyan, mint a pénz: ha száz pénzérméd van, és egytől meg kell válnod, olyan, mintha a párnádból húznál ki egy tollpihét – a fejed meg sem érzi.

Gua Li kíváncsian nézte, amint a szerzetes áthelyezte a testsúlyát, felemelte a balját és most csak a jobb kezére támaszkodott, mint egy rövid lábú daru.

– Ha viszont – folytatta Ada Ta – csak két pénzérméd van, alaposan meg kell gondolnod, mielőtt elköltenéd az egyiket. Nekünk azonban – mosolyodott el – időnk, akár a tenger.

Gua Li komoly arccal hajolt le, hogy mestere szemébe nézhessen.

– Ada Ta, miért kell megtennünk ezt az utat?

– A kötelesség az élet része. Amiképpen neked kívülről meg kellett tanulnod bizonyos könyveket, az eső sem tehet mást, mint hogy lehullik az égből. Nincs értelme azt kérdezni, miért esik az eső, vagy a nap miért melegíti fel a földet. Ez a sorsuk.

– Talán minden egy terv része, amelynek mi csak a következményeit látjuk, az okait nem.

– Jól mondod, leányom. Én sem ismerem a tervet, ehhez úgy kellene a föld fölé emelkednem, mint a sas teszi, aki ismeri a nyulak ösvényeit, de erre egyelőre nem vagyok képes. Most még csupán a földről tudom követni a nyomokat. Annyit azonban tudok, hogy az egyik vonal attól a férfitól indult, aki arra ítéltetett, hogy Issza sorsának mását élje. Abban a pillanatban született a terv.

– És nekünk most az a kötelességünk, hogy kitaláljuk, milyen formát öltött, ugye?

– Aki teljesíti a kötelességét, örömet szerez embertársainak. Ha mindenki így cselekedne, boldogabb hely volna a világ. A nemes Giovanni Pico della Mirandola a halála előtt úgy döntött, átadja nekünk titkos feladatát. Ezáltal mi leszünk a boldogság eszközei.

– Biztos vagy benne? Lehet, hogy nem fogadják majd örömmel azt, amit magunkkal viszünk.

– Csakugyan fennáll ez a veszély, de őseink képírásában a „veszedelem” jele azt is jelenti: „lehetőség”. Amikor Timur Lenk kán megkérdezte tőlem, hogy hódításait nyugat vagy kelet felé folytassa-e, én…

– Timur Lenk kán? De hiszen ő már réges-régen meghalt… Ada Ta, sosem kérdeztem tőled: hány éves vagy tulajdonképpen?

A szerzetes most testhelyzetet változtatott: csak a bal kezére támaszkodott, a jobbját a hátrahúzta a háta mögé, teste tökéletesen vízszintesen lebegett, pár centire a padlótól. Minden különösebb erőfeszítés nélkül a lány felé fordította a fejét.

– Akkor kezdtem számolni az éveimet, amikor a mongol banditák elvágták a szüleim torkát, de száz után abbahagytam.

Gua Li némán hagyta el a szobát. Nem emlékezett rá, hogy Ada Ta valaha is hazudott volna neki.