16

RÓMA, JÚNIUS 9., ANGYALVÁR

VI. Sándor dolgozószobájában négy, ión márványoszlopokra helyezett, hétkarú gyertyatartó világított. Kasztíliai Izabella királynő ajándékait a granadai zsinagógákból zsákmányolták, a márványoszlopok pedig a közeli Palazzo Salviati kifosztása nyomán kerültek a pápa tulajdonába. Római kori szobrok, német ládák, genovai intarziás komódok és velencei csillárok tették még pompásabbá az új lakosztályt, amelyet a spanyol pápa alakíttatott ki magának az Angyalvár néven ismert erődben. A szomszéd szobában három énekes egy népdalt adott elő lantkísérettel.

„Zsenge keble üde májusi rózsa, ragyog rajta a hajnal pírja.”

Halkan énekeltek, inkább csak dúdoltak. Az énekesnő a pápai ceremóniamester utasításainak megfelelően igyekezett mellőzni a hajlításokat és egyéb díszítéseket. A basszista hangja eközben ütemes morgásba fulladt, ami csupán távoli mennydörgésként jutott el őszentsége fülébe.

„Ha táncolni látom, hevesen ver a szívem, minden porcikám lángol. Oly szépséges, hogy nincs arra szó…”

A sietős, súlyos léptek hallatán a lantos félbehagyta a zárófutamot, az énekesnő pedig szó közben hallgatott el. Csak a basszista fújta tovább rendíthetetlenül, bár egyre halkabban: „…szeretem mindhalálig”.

A „mindhalálig” szóra Cesare Borgia ragyás arca jelent meg az ajtóban. A férfi átvágott a szobán, és egy szempillantás alatt eltűnt, csupán erős illatot hagyott maga után. Nyomában ott loholt a ceremóniamester, aki intett a zenészeknek, hogy távozzanak. Ezután becsukta maga mögött a dolgozószoba ajtaját, leült az előszobában, és elővette a jegyzetfüzetét. Csak azt kívánta feljegyezni, ami a fülébe jut, semmi többet – ahogy immár tizennégy éve tette. De oly sok mindent látott és hallott, hogy biztos volt benne: hacsak nem érkezik el rövidesen a világvége, a feljegyzései igen sokat fognak érni. Már most is nem egy uralkodó akadt, aki tekintélyes összeget kínált értük. A ceremóniamester már a harmadik pápát szolgálta, s úgy vélte, csak arra kell ügyelnie, hogy óvakodjon a méregtől, és késő éjjel ne mászkáljon az utcán. Ha vigyáz magára, még a negyedik egyházfő szolgálatába is beléphet.

– Pecsenyeszagod van – szólalt meg Sándor pápa, de fel sem nézett. Éppen a számlát tanulmányozta, amelyet Pinturicchio nyújtott be az arckép átfestéséért.

– Ezt úgy nevezik: a magyar királyné vize, apám – felelte megvetően Cesare. – Az illatszerárus tíz dukátért ad belőle egy üveggel.

– Szerintem meg pecsenyelé, érzem a rozmaring illatát, ami éppen csak elnyomja a nőstényszagot. De ha jól sejtem, nem Sancha szagát érzem.

Cesare nem értette el a sógornőjére tett célzást. Figyelmesen szaglászta az ujjait és csipkés kézelőjét, majd megállapította, hogy apja nem tévedett.

– Megmondom az illatszerárusnak, hogy vegye viszsza a vizét, és adjon a régi, mósuszos illatszeremből.

– Akkor legalább olyan szagod lesz, mint egy férfinak.

Rodrigo Borgia letette az asztalra a hattyútollat, aztán gondosan megtörölgette a hegyét egy darab lenvászonnal.

– Ha megpuhul, már nem lehet írni vele.

– Látom, apám nyugtalan. Ma nem mulattatják szolgálólányok vagy nemeshölgyek?

– Majd később, Cesare, majd később. Tegnap beszéltem a fivéreddel, Juannal – könyökölt az asztalra Sándor. – Nem tudom, mi ütött belé. Amikor megemlítettem, hogy a királyság kikiáltása érdekében minden katonánkra szükségem lesz, közölte velem, hogy efelől nem kezeskedhet. Érted te ezt?

Cesare helyet foglalt az apjával szemben, és a ritkás hattyútollat kezdte babrálni.

– Azt mondta – folytatta a pápa egyre haragosabban –, hogy mielőtt bármit lépnénk, célszerű volna megegyezni Jofré fivéreddel meg apósával, a királlyal, hogy délen szövetséget kössünk a Nápolyi Királysággal, és ily módon elnyerjük Kasztília jóváhagyását.

– Ez lehetetlen! – A pápa bosszús pillantással nyugtázta, hogy a toll kettétört Cesare kezében. – Pár napon belül egész Európa ellenünk indulna, elsőként Miksa, aztán Valois, aki alig várja, hogy visszatérhessen. Akár még zsinatot is képes lenne összehívni, hogy új konklávét tartsanak. Juan megőrült!

– Meg kell erősítenünk a belső határokat, hogy Spoleto és Rimini rettegjenek tőlünk. A ferrarai, a mantovai és a modenai hercegség meg a sienai köztársaság segítségével sarokba szorítjuk a nagyhercegséget. A Mediciek kimaradnak a játékból, Savonarolát pedig rábízhatjuk a firenzeiekre, akik szabadítóként fognak üdvözölni minket! – A pápa a fogát csikorgatta, azután rekedt hangon folytatta: – De Juan bizonytalan, tele van kétségekkel, sőt, gyakorlatilag szembefordult velem.

Mindketten hallgattak pár percig, aztán a pápa a fiára emelte a tekintetét. Cesare előbb kérdőn nézett vissza rá, azután a felismerés, majd végül a bizonyosság szikrája csillant a szemében. Pillantásával végső megerősítést kért apjától, s amikor megkapta, felállt.

– Várj – ragadta meg Sándor a karját –, ő is hús a húsomból, akárcsak te. Ti vagytok az én két karom.

Cesare hosszan nézte apja mélyen ülő szemét, hájas szemhéját, pufók arcát, amely egybeolvadt a nyakával, és legfőképpen májfoltokkal teli kezét, amely az imént megállította. Rodrigo Borgia nem volt különösebben öreg, de az életkora nem állt összhangban a vágyaival, és Cesare tudta, hogy rövidesen le kell mondania mindarról, amit ma még oly mohón kerget. És akkor ő lesz a király. Aut Caesar aut nihil. Vagy Caesar, vagy semmi.

– Az elüszkösödött kart le kell vágni, apám, máskülönben az egész test elpusztul.