4

YOROS-ERŐD, ANATÓLIAI-FÉLSZIGET, 1497 MÁRCIUSA

Az egyszerű vörös tunikába öltözött férfi fellépett a nyugati torony utolsó lépcsőfokára. A mögötte haladó nő kénytelen volt felhúzni zöld száriját, hogy elég magasra tudja emelni a térdét. Társa a kezét nyújtotta felé, de ő mosolyogva elutasította a segítséget. A férfi ekkor egy darab kenyeret és sajtot húzott elő az általvetőjéből, kettétörte, és a felét a nőnek adta, aki kelet felé tekintett, és a horizontot fürkészte. A víz aranylón csillogott.

– Mondd, Ada Ta, ott van Konstantinápoly?

– Ha úgy hiszed, hogy ott van, akkor ott is lesz. Mindent a gondolat vezérel, vagy talán elfelejtetted, Gua Li?

– Te mindig csak tréfálsz velem, de én igazán tudni akarom. Márpedig ha mindent a gondolat vezérel, és én éppen erre gondolok, akkor muszáj válaszolnod.

Ujjait felfelé tartva összeérintette két tenyerét, és könnyedén meghajolt. A szerzetes elnevette magát.

– Jól van, jól van. Úgy látom, a beszélgetéseink nem egyszerű porként, hanem virágporként szálltak el a széllel. Akkor azt mondom neked, hogy akár Konstantinápoly is lehet az a város, de nem feltétlenül az.

Gua Li összevonta a szemöldökét, és végigsimított hosszú fekete haján. Már gyerekkora óta ez volt a szokása, ha elgondolkodott, mielőtt megszólalt volna.

– De te magad mondtad, hogy a Yoros-erőd tornyából már láthatjuk a szultán városát.

– Így is van. Mert az a város csakugyan Konstantinápoly, de Bizánc is, az Új Róma is, és manapság a leginkább azt szereti, ha Isztambulnak hívják. Márpedig te is tudod, hogy jobb, ha a dolgokat azon a néven emlegetjük, amelyet kedvelnek, mert ez a harmónia útja.

Gua Li a fejét ingatta, azután beleharapott a kenyérbe és a sajtba. Hagyta, hogy a Fekete-tenger felől jövő könnyű szellő a szemébe fújja néhány hajtincsét. Születése óta ismerte Ada Tát, ő volt az apja és az anyja, a játszópajtása és a nevelője. Amióta csak vissza tudott emlékezni, a szerzetes kortalan arca soha nem változott, ahogy a hangja sem, amely a mondanivalójától függően mindenféle hangszínt fel tudott venni, a legélesebbtől a legmélyebbig. Gua Li még a kolostor legtávolabbi szegletében is felismerte Ada Ta hangját a sok szerzetesé között. Mondataival és viselkedésével azonban mindig meg tudta lepni a férfi.

Gua Li most átnyújtott Ada Tának egy peóniamintás selyembrokáttal bevont, kecskebőrből varrt kulacsot, amelyet éppen tőle kapott a tizennyolcadik születésnapjára.

– Még nem mesélted el, mit eszeltél ki, hogy bejussunk ebbe az erődbe. A kaput őrző janicsárok nem tűntek valami vendégszeretőnek.

– Az ember olyan óriás, akiben egy gyermek lakozik. Ha a gyermekhez szólsz, az óriás engedelmeskedni fog neki.

– Egy napon majd megtanítod nekem, hogyan is megy ez.

– Azon a napon lesz ez, amikor nem kéred, és a teknősbéka útját követed, aki türelmével oda is elér, ahová a nyúl soha nem jut el.

Gua Li kikapta az öreg szerzetes kezéből a kulacsot, és ivott belőle egy kortyot, majd visszatette szárija redői közé.

– És mit szólnál, ha ehelyett szamárügetésben érnénk el az úti célunkat? – kérdezte a fiatal nő, majd előhúzott egy bambuszbotot, amelyen bemetszések hosszú sora díszelgett. – Tizenegy holdhónapja és tíz napja, hogy úton vagyunk – tette hozzá. – Már tízszer váltottunk szamarat, és azt se bánnám, ha végre ismét rendes ágyban térhetnék nyugovóra.

– Leányom, talán elfelejtetted, hogy ha a földön alszunk, magunkba szívjuk az erőt, ami felfrissíti testünket és lelkünket? A földből feltörő álmok igazat mondanak, míg a pihe-puha ágy lidérces álmokat terem.

A nő felsóhajtott, azután megfordult, és még egy utolsó pillantást vetett a Boszporuszi-szorosra, amelyet a lemenő nap most indigókékre és lilára festett. Így hát nem láthatta, milyen tekintettel figyeli őt Ada Ta, de tisztán hallott egy belső hangot, amely azt mondta: „nézz rám”, és arra buzdította, hogy forduljon az öregember felé. Felismerte a szeretetet Ada Ta szemében, hiszen ő is az idős szerzetestől tanult szeretni. Az öregember iránti érzelmeinek annyi árnyalata volt, ahány a szín az égen – kivéve az alkony vörösét, amely meleget ad, de reszketést is kelt bennünk, s amelyet örökre változatlannak remélünk. A vér vöröse eszébe juttatta a furcsa érzést, amely éjjelenként olykor felkúszott a hasába, s amelyről senkinek sem mert beszélni, még a mesterének sem. A gondolat szégyenkezéssel töltötte el, és zavarában az arca elé húzta szárija fátylát.

– Fáradt vagyok – suttogta Ada Ta –, rád támaszkodhatok?

– Kérdezned sem kell, hiszen én egész életemben rád támaszkodtam.

Ada Ta könnyedén a lány vállára tette a kezét, s Gua Li megérezte a férfi bölcsességének súlyát.

– Ada Ta, biztos vagy benne, hogy a szultán hajlandó lesz fogadni minket?

– Biztosak csak a saját érzelmeinkben lehetünk, de azokban is csak a születésük pillanatában.

– Mit akarsz mondani ezzel?

– Azt, hogy biztosat csak a múlékony jelentől remélhetünk – mondta Ada Ta, és megállt. – E tekintetben nem értek egyet Lao-céval. Tudod, ő azt tanítja, hogy mai életünket a múlt útját követve kell irányítanunk. Én viszont úgy vélekedem, hogy csupán az ostobák néznek mindig a múltba, és csupán a bolondok tekintenek örökösen a jövőbe. Bölcs az, aki a jelenben él.

– Ada Ta, kérlek! Én csak kérdeztem valamit, nem kértem, hogy filozófiai előadást tarts nekem.

– Tudom, de ha igaz, hogy a legfőbb bölcsesség az, hogy tudjuk, mit nem tudunk, akkor helytelen, ha nem tudjuk, hogy tudunk valamit. Márpedig csak akkor járunk el helyesen, ha a helytelen dolgokat helytelennek tartjuk.

Gua Li összevonta a szemöldökét.

– A bölcs – folytatta zavartalanul Ada Ta – helytelennek tartja ezt a helytelen dolgot, ezért helyesen jár el. Nos, ebben egyetértünk Lao-céval.

A nő lehajtotta a fejét, felhúzta a vállát, és karba fonta a kezét.

– Így csináltál kislány korodban is – mosolygott a szerzetes –, és olykor igazad volt, amikor durcáskodtál. Én csak egy vénember vagyok, aki még mindig szeret játszani.

– Én is szeretek játszani! – tiltakozott Gua Li. – Csak időnként szeretnék valódi válaszokat kapni tőled.

– Valódi válaszokat… no igen. De gondolj bele, milyen szépek a kérdések! Széttárják szárnyukat az ég felé, és megnyitják a lelket, a válaszok meg lenyiszszantják a fejüket. Hát nem szebb kinyitni egy ajtót, mint becsukni?

– Ada Ta! De hiszen te nevetsz!

A szerzetes felemelte a fejét, és beszívta a friss esti levegőt. Lehunyt szeme körül apró ráncok jelentek meg.

– Én úgy hiszem – mondta aztán –, hogy ha ki akarjuk fogni a falánk csukát, oda kell tartanunk elé egy gusztusos compót. Nem, ne légy dühös, bár tudom, hogy rám úgysem haragudnál soha. Mindjárt eljutok a válaszhoz. A compó, amelyet felkínáltam a szultánnak, túlságosan is étvágygerjesztő. Ha megkapta a levelemet, nemcsak hogy fogad minket, de vendégül lát, menedéket kínál és segítséget nyújt. A szultán felvilágosult ember, még akkor is, ha megölte az apját, és a fivérével is megpróbált végezni.

– A compó pedig nálam van. De már olyan rég úton vagyunk, hogy bizonyára megromlott közben.

– Te az elmédben hordod a compó fejét, de pár falat nálam is van belőle. Nem olyan ízletesek, mint az, ami nálad van, de sóval alaposan tartósítottam őket.

Gua Li a fejét ingatta.

– Pár falat? Hónapokig tanultam Issza történetét…

– A szavak olyanok, mint a szél. Ha a szél nem fúj, a nád visszaáll természet adta helyzetébe. Elhoztam magammal Issza naplójának másolatát – komolyodott el Ada Ta hangja –, azt, amelyet az olasz grófnak kellett volna megkapnia. Ám az idő nem érett meg erre. Ő maga mondta nekem, hogy várjam ki, míg a felégetett föld újra termékeny lesz. Tűzre vetette a könyveit, és kijelölte azt az embert, akinek átadhatom a tudás magvait. Most azért indultunk útnak, hogy segítsünk ennek az embernek szétszórni a magokat, és esetleg újakat szerezni.

– Hogy érted ezt, Ada Ta? Te soha nem beszélsz a levegőbe, bár időnként jobban szeretném, ha így lenne.

A szerzetes lehunyta a szemét. Gua Li sejtette, hogy a férfi gondolatai messze szállnak térben és időben. Soha nem látott még ilyen szomorú mosolyt az öregember arcán. Inkább nem kérdezett többet, várta, hogy Ada Ta ismét rá figyeljen.

– Igazságos Bajazid csak a hangszer, de a zenének szüksége van húrokra és fára, hogy hallható legyen.

– És a szultán hajlandó lesz a hangszerünkké válni?

– Leányom, a kérdéseid olyanok, mint a kutya bolhái: csak levakarni lehet őket, hogy elmúljon a viszketés.

Úgy látszik, Ada Ta csakugyan visszatért a jelenbe. Gua Li fújt egyet. Ekkor a szerzetes lassan felemelte a kezét, s egyetlen simogatás elég volt, hogy Gua Li arcáról eltűnjenek a haragos ráncok.

– Ő minket szolgál majd, mi pedig őt. Az ő terve más, mint amit mi követünk, mindazonáltal olykor több különböző út is vezet egyazon célhoz.

A sötétség már körbefonta az erőd tornyait, amelyek kőóriásként emelkedtek az ég felé. A tenger átható szaga belevegyült a korán kinyílt birsvirágok illatába.

– Ada Ta, tíz évvel ezelőtt még kislány voltam. De mint valami mesét, elmondtál nekem mindent arról az olasz hercegről, aki nemes volt, akár Sziddhárta. Tátott szájjal hallgattam a történetet, s hosszú napokon és éjszakákon keresztül álmodoztam a tűzgömbről, amely születésekor megjelent a feje fölött. Azt mondtad, szép volt és gazdag, s a megismerés és a választás útját akarta követni, és nem értettem a szavaidat, amikor kijelentetted, hogy inkább tudós volt, mint eszes. Sok-sok éjszakán álmodtam róla, aranyba öltözve jött velem szembe fehér lován, mint Sziddhárta herceg. Mesének tűnt a történet, és sosem gondoltam volna, hogy a részese lehetek. Most pedig azt mondod, találkozunk majd valakivel, aki személyesen ismerte őt. Ez már nem mese.

– Talán mese, talán nem. Választhatunk. És az, hogy választunk, már önmagában is választás. Rajtad múlik majd, leányom, hogy bele akarod-e írni az álmaidat az élet könyvébe. A herceged eretnek volt, vagyis olyan ember, aki választ. Sajnos nem minden választás vezet jóra, és a jó nem mindig esik egybe az igazsággal. Az az ember engedett a halálnak, túlságosan átitatta a szenvedés, és a teste nem tudott ellenállni a fájdalomnak.

– Te azonban mindig azt mondtad nekem, hogy a bölcsesség útja a jóság útja.

– Ez ránk is érvényes. Húsz évig mindennap kell gyakorolni, hogy az ember elsajátítsa a tajcsi-csüan alapjait. Gondold hát el, mennyi idő kell ahhoz, hogy egy barbár, még ha felvilágosult is, megismerje a jóság útját.

Ada Ta elegáns mozdulattal kört írt le a levegőbe a jobb kezével, bal kezét pedig tenyérrel felfelé előrenyújtotta. Azután gyors egymásutánban észak, dél, napkelet és napnyugat felé csapott, majd két összekulcsolt kezével az ég felé sújtott.

– Tessék, most láthattad a jangot és a jint. Egyesülésük harmóniát és életenergiát hoz. Amikor annak a férfinak meghalt a kedvese, a jin hiánya lépett fel nála, ettől a meleg helyét a hideg foglalta el, az élet helyébe pedig a halál lépett.

– Tehát meghalt a szerelme? Emiatt pusztult el ő is?

– Mindent a szeretet vezérel. És ő csak harmincegy éves volt, nem bírta tovább, a tudás útja hosszú. Nézz rám: sok-sok év terhe nehezedik rám, és mégis csupán az első mérföldkőnél járok. Ezenkívül bölcsessége ellenére mégiscsak nyugati volt, erről nem tehetett. De részben te is az ő fajtájához tartozol. Többek között ezért is vagy itt. Szabad és nyitott elmével kell nézned, figyelned és követned az utadat. Most azonban ideje pihenni. Elmesélnéd öreg mesterednek a történet elejét? Csak azt, azután alszunk, és holnap nekilátunk, hogy elvégezzük a feladatunkat.

A nő láthatólag gondolataiba merült. Amikor a szerzetes odahajolt hozzá, megrázta a fejét, mintha egy légy szállt volna a szemhéjára.

– De hát ezt a részt ismered a legjobban – tiltakozott erőtlenül. – Nem unod még?

– Elárulok neked egy titkot. Ha egy férfi szép, a nő mindig szívesen nézi, és soha nem fárad bele, hogy minden porcikáját az emlékezetébe vésse. És ez persze fordítva is igaz.

Gua Li elpirult. Egy ideje sokat járt az eszében egy férfi, akit nem ismert, ám olyan csodálattal gondolt rá, amely olykor a szerelem felé vezet.

Ada Ta lótuszülésbe helyezkedett, s figyelmesen hallgatta az elbeszélést.

A szögletes kő termében, a templom belsejében a főpap, Annás a fiához, Eleazárhoz fordult. Rajtuk kívül csupán három írnok volt jelen, a jog tudósai.

– Az a Jézus nevű fiú honnan ismerheti ilyen jól a Tórát? Egyszerűen nem fér a fejembe. Az anyja ugyan igen jó családból való, de az apja tudatlan mesterember.

– Talán varázsereje van – mondta Eleazár. – Ez megmagyarázná, miért merték egyedül hagyni a szülei itt, Jeruzsálemben.

– Mindössze tizenkét éves – folytatta Annás –, és máris kijelentette, hogy nem kíván megházasodni. Ha tizennyolc lenne, még megérteném. Mit gondolsz róla, Salamon? Mit tegyünk?

Salamon ben Gamaliel, az írnokok vezetője úgy tett, mintha mélyen elgondolkodna: végigsimított hosszú, ősz szakállán, és bal vállán hátravetette hófehér tunikája csücskét, kivillantva a derekára kötött övön díszelgő tizenkét drágakövet.

– Az az állítás, hogy sabbat napján is lehet dolgozni, miután háromszor megfújták a sófárt, még ha csak azért is, hogy egy gyermek ne éhezzen, blaszfémia. Istent belekeverni az emberi ügyekbe blaszfémia és káromlás. Istenről úgy beszélni, mint anyáról, blaszfémia, káromlás és szentségtörés.

– Köszönöm, Istenem, hogy nem születtem nőnek! – tréfálkozott Eleazár.

Az apja egyetlen pillantással értésére adta, hogy távozhat. Eleazár a két másik írnok kíséretében elhagyta a Szanhedrint.

– Magunkra maradtunk, Salamon. Mondd meg, mit gondolsz valójában!

– A törvény világosan fogalmaz: a blaszfémia büntetése a megkövezés.

– Meg akarsz köveztetni egy gyermeket?

Salamon az öreg Annásra tekintett, hogy lássa, minden felelősséget rá akar-e hárítani, vagy hajlandó volna részt venni a halálos ítélet meghozatalában. A végső döntés úgyis a Szanhedrin testületéé, amely azonban eddig még mindig elfogadta a főpap javaslatait.

– Abban a pillanatban, amikor vette a bátorságot és felszólalt a templomban – folytatta az írnokok feje –, lemondott a gyermekkorral járó kiváltságokról, és férfinak nyilvánította magát. Ez a törvény. Az, hogy voltaképpen mit is mondott, csak ezután következik.

– Helyes – zárta le a kérdést Annás. – Akkor jobb, ha csöndben eltűnik. Úgy tudom tőled, hogy botrányt kelteni is bűn. Holnap rabszolgákból álló menet indul Ktésziphón felé. Nagy a kereslet az ilyen korú fiúk iránt. Erős, értelmes gyerek, az ő eszével könnyen talál majd olyan gazdát, aki rendesen bánik vele, és értékeli a jó tulajdonságait. Idővel pedig akár ki is válthatja magát a rabságból.

– Meg kell tanulnia uralkodni magán, máskülönben a vesztébe rohan.

– Isten majd gondoskodik róla, bármi legyen is az akarata.

Jézust még azon az éjszakán mák és kenderkivonat keverékével elkábították, mialatt a szüleit várta, akik igencsak megharagudtak rá, amiért szembeszállt a szokásokkal, és kijelentette, hogy nem kíván megnősülni. Ezután elvitték, és Caesareában feltették egy szekérre. Amikor magához tért, a sivatag közepén találta magát vagy száz másik rabszolgával, akik közül sokan – hozzá hasonlóan – még szinte gyerekek voltak. Nappal, amikor a karaván állt, kifeszített gyapjútakarókkal védekeztek a fojtogató hőség ellen, míg éjszaka, amikor a szekerek haladtak, ugyanezekbe a takarókba burkolóztak, hogy ne érje őket a csípős hideg. A napon álló kocsik vaskerekei úgy felforrósodtak, hogy égési sebeket okoztak, amelyek sehogy sem akartak begyógyulni. Jézus két napig csak hallgatott, de a harmadik napon megpróbált néhány vigasztaló szót intézni társaihoz. A takarók alatt – melyek mintha egyetlen nagy sátrat képeztek volna – beszélni kezdett hozzájuk. S noha az ő szíve is tele volt szomorúsággal és félelemmel, akár a többieknek, vigaszt, sőt szórakozást nyújtott nekik képzeletbeli állatokról és az éjszakai eget benépesítő istenekről szóló történeteivel. Megmutatta azt a tejszerű csíkot, amely keresztülhúzódik az égen. A fiúk jót nevettek, amikor azt mondta: ez az a tej, amely Héra melléből cseppent ki, amikor a nagy hőst, Héraklészt szoptatta. A lányok viszont elpirultak, amikor Jézus megmutatta Oriont, a gigászt, aki addig üldözött hét szépséges nővért, amíg Jupiter meg nem elégelte a dolgot, és csillagokká nem változtatta őket. És mindenki tátott szájjal hallgatta Jézust, amikor a horizont közelében megmutatta a félig ló, félig ember kentaur erőteljes alakját, akivel a kilencfejű szörny, a Hidra vérébe mártott nyíl végzett.

– Ez nagyon szép rész – jegyezte meg Ada Ta. – Olyan emberi…

Lehunyt szemmel hallgatta az elbeszélést, s a hangja is álomittasnak tűnt. Gua Li halkabban folytatta.

Egy sötét bőrű arab kalmár, egy bizonyos Aban ibn Dzsamil ugyanezzel a karavánnal utazott négy szolgája társaságában. Aszalt gyümölcsöt, valamint árpasörrel és olajjal teli amforákat szállítottak szekerükön. A kereskedő úgy tervezte, hogy Ktésziphónban a portékáját kelmékre és szőnyegekre cseréli, amelyeket azután borsos áron ad el a Jeruzsálemben élő gazdag rómaiaknak. Felkeltette az érdeklődését a fiú, és a tevéjével többször is odament a rabszolgák közelébe, hogy hallja a történeteit. Amikor elértek oda, ahol a Khaborasz folyó egyesül az Eufrátesszel, a karaván egy nagy, lapos fenekű gályán folytatta útját. Aban azt kérte, hadd beszéljen a hajó kapitányával. Miután hosszan tárgyaltak, s közben jó néhány pohár datolyalikőrt fogyasztottak el, megegyeztek, hogy a kereskedő negyven ezüstért kiváltja a fiút.

– Miért veszed le rólam a láncot? – kérdezte Jézus. – Nem félsz, hogy megszököm?

– Kalmár vagyok, és tudom, hogy a kereskedés kockázatokkal jár. Ha megszöksz, nem fogok üldözőket küldeni utánad. Tudomásul veszem, hogy félreismertelek, és elvesztettem negyven ezüstöt.

– Akkor megígérem, hogy nem szököm meg. Anyám azt mondta, az igaz embert nem arról lehet megismerni, hogy jót cselekszik, hanem arról, hogy a helyes dolgot teszi a helyes pillanatban. Részemről tehát az a becsületes magatartás, ha nem szököm meg.

– Anyád tanította neked mindazt, amit tudsz?

– Igen, sőt, még írni-olvasni is megtanított. Nemcsak halat adott, amikor éhes voltam, de megtanított halászni is. És válaszolni a kérdésekre.

Aban a fiú felé nyújtotta a kezét, hogy megsimogassa az arcát, de amaz rögtön elkapta a fejét. A férfi széttárta az ujjait a mellkasa előtt.

– Ne haragudj, nem próbáltalak megütni, és megijeszteni sem akartalak. Tudod, én is így voltam ezzel gyerekkoromban. Az apám gyakran megvert.

– Engem sohasem vert meg az apám. És az anyám sem.

A fiú az ajkába harapott, és büszkén szegte fel az állát, de így sem tudta visszafojtani a könnyeit. Aban a legszívesebben vigasztalóan átölelte volna. Azután eszébe jutott, mi minden késztette arra, hogy megvásárolja a fiút, és elszégyellte magát.

– Beérem azzal, hogy sok történetet mesélsz nekem, olyanokat, amilyeneket áhítattal hallgattak a társaid, és akkor kapsz kenyeret, húst, vizet meg ruhát, sőt, mindent megadok neked, amit csak kérsz. De most pihenj le, még kétnapi hajóútra vagyunk Ktésziphóntól.

– Akkor tedd vissza rám a láncot! Nem maradhatok lánc nélkül a társaim között.

A fiú Abanra szegezte a tekintetét, és a kereskedő dacot látott a szemében. Nemcsak vele dacolt, hanem magával a hatalommal, a dolgok természetes rendjével, amely megszabta a távolságot rabszolga és gazdája között. Ravasz vén róka az a kapitány, gondolta Aban, igencsak jól járt a negyven ezüsttel. Ha nem adta volna el neki a fiút, talán a vízbe dobta volna, mielőtt kitör a lázadás. A kereskedő közömbösséget tettetve teljesítette Jézus kérését, aztán felállt, és odavetette köpenyét a fiú lába elé.

– Ezt megoszthatod a többiekkel – mondta, és körülnézett, remélve, hogy senki sem látta, mit tett. Ezután elindult, hogy a folyami kikötő valamelyik fogadójában töltse az éjszakát, méghozzá nem egyedül. A nagy fekete folyó fölött örökösen fújt a hideg szél, s a nyirkos levegőtől mostanra olyan vizes lett a fedélzet, mintha eső esett volna. A fiú beleburkolózott a köpenybe, amely még őrizte a kereskedő testének melegét.

– De egy napon hazamegyek – jelentette ki.

Aban megállt egy pillanatra, és ökölbe szorította a kezét, majd némán, gyors léptekkel ment tovább a hajóhíd felé.

Ada Ta összekuporodott a torony hideg porfírkövén, a fal tövében, hogy ne érje a szél, s a következő pillanatban Gua Li már hallotta is hangos szuszogását. Amikor odabújt mellé, érezte a törékeny testből áradó meleget. Lehunyta a szemét, bár tudta, hogy úgysem fog elaludni. Gondolatban Issza életének – mert jobban szerette ezen a néven emlegetni – újabb epizódjait idézte fel. Valamely találomra kiválasztott szóból indult ki, az első szóból, ami eszébe jutott, ám ebben a játékban hamar kifáradt, mégsem jött álom a szemére. Ekkor felállt, és a három csillagra emelte a tekintetét, amelyek jólétet, szerencsés sorsot és hosszú életet ígérnek. Nyugaton Orion övének nevezik őket. Gua Li megint csak eltűnődött, ki is lehet ő valójában.

Ada Ta többször is értésére adta, hogy nem olyan, mint mások. A kezére nézett, hosszú, vékony ujjaira, amelyek annyira különböztek a kolostorban megismert nők ujjaitól. És a bőre is sötétebb – a szerzetesek nagy részének, akikkel felnőtt, olyan színű a bőre, akár az érett nád.

Ada Ta megígérte Linek, hogy útjuk végeztével mindent elmesél neki a születéséről és a szüleiről, ő pedig beletörődött, hogy várnia kell, mert biztos volt benne, hogy minden, ami a szerzetes bölcsességéből fakad, csakis az ő javát szolgálja.

Ebben a pillanatban Orion övének első és második csillagja között vékony fénycsík jelent meg, amely egy szempillantás alatt átszelte az eget, majd eltűnt keleten. Gua Li megborzongott: ez annak a jele, hogy a kozmikus energia mind erősebbé válik, ami pedig többnyire az emberek világában is változásokat hoz.