29

RÓMA, 1497. SZEPTEMBER 12., COLONNA HERCEG PALOTÁJA

Issza minden nap felment a Serdung nevű faluból a kis kolostorba. Ehhez át kellett kelnie több befagyott patakon, köveken és gleccsereken kellett gyalogolnia, és át kellett vágnia egy alig észrevehető járaton, amely két szikla között húzódott. Amikor pedig kibukkant a szűk járatból, bármelyik pillanatban megtámadhatta az errefelé honos kék medve. Ez a hatalmas állat, amely másfélszer olyan magas, mint az ember, állítólag több szerzetes eltűnésében is szerepet játszott a közelmúltban és az elmúlt évszázadokban. Nem csoda, hogy a himisi kolostorban féltőn őrizték az egyetlen ismert medvetrófeát.

Issza óvatos volt, de annyira eltöltötte a boldogság, hogy eszébe se jutott félni. A küzdelmes út nem fárasztotta ki, sőt napról napra erősebbnek és testben-lélekben egészségesebbnek érezte magát tőle, s a gyermekkori emlékek sem háborgatták többé. Talán ezért is sikerült olyan gyorsan gyermeket nemzenie Gajának, legalábbis ezt mondogatta Szajed, aki a piacra járt, néhány helybéli asszony segítségével vezette a háztartást, és gondja volt rá, hogy a faluba érkező zarándokok ne akadályozzák Isszát abban, hogy elmenjen Ong Pához.

Amikor Issza este visszatért, elmesélte azoknak, akik megvárták, mi történt vele napközben, de nem is annyira csodás elbeszéléseivel, mint inkább ragályos lelkesedésével nyűgözte le hallgatóságát. Boldog volt, mert rálelt a víz útjára: szeretett egy nőt, és vele teljesítette be azt, amit az élet körforgásának nevezett, és ezért úgy érezte, nem született hiába. De szeretett tanulni is, elsajátítani azt a derűs bölcsességet, amely – ahogy Ong Pa mondta neki – csak a békéből sarjadhat. Valahányszor eljutott a kolostorba, amely sziklák közé ékelve állt a hegyoldalban, megállt imádkozni Tara szobra előtt. Ő volt az az istennő, aki mindent megteremtett, először is éppen az égbe nyúló hegyeket.

– Ki az a Tara? – szólt közbe Ferruccio.

– A női princípium, a tökéletesség, amely a bölcsesség ölében lakozik. Minden őtőle származik, a világra hozó és felnevelő, védelmező és átalakító anyai erőt jelképezi, s ott van benne a teremtő tudás.

– Olyan, mint az Istenanya, akiről Giovanni Pico beszélt…

– Most már kezded kapiskálni, miért kerestünk meg, ugye?

– Úgy érzem, mintha örvénybe kerültem volna. – Ferruccio a két keze közé szorította a fejét. – Te, aki oly messziről jössz, olyan dolgokról beszélsz, amelyek nagyon is közel állnak hozzám. Giovanni sosem beszélt rólatok.

– Rólad viszont igen. Megemlítette a nevedet Ada Tának, és azt mondta, hogy te vagy az őrzője, szeret téged, és megbízik benned. Azt kérte, hogy ha egy napon időnek előtte térne vissza az Anyához, Ada Ta keressen meg téged, és árulja el neked a második titkot, melynek befogadására még nem áll készen a világ. Ez a titok világosan kitűnik a szavaimból, de egy könyvbe is el van rejtve.

– Nálam van egy ilyen könyv.

– De van egy másik is, talán ott hányódik valahol Giovanni tömérdek kötete között.

– Igen, sok ezer könyve volt, de a halála előtt úgy rendelkezett, hogy a legtöbbet el kell égetni. Talán az is köztük volt, amelyről beszélsz. De honnan tudsz ezekről a dolgokról, ő mesélt neked róluk?

– Én akkor még kislány voltam, de Ada Ta sok mindent tud, és el is mondja majd neked, bízz benne.

– Abban a könyvben, amit Giovanni Pico adott nekem, Isten lényegéről van szó, a természetéről, és arról, hogyan fordult egy női természetű lényhez az ember a történelem kezdetén, amikor még senki sem mondta meg neki, miként és kihez kell imádkoznia. Ezt az egyház is tudja, és ez volt a barátom halálának valódi oka.

– Látod, ez a körforgás. Giovanninál volt az igazság, amely egyszerű, akár a víz. És te mindenkinél közelebb álltál hozzá, ezért az iránta való szereteted és hűséged jogán megérdemled, hogy eljuss azokhoz a következtetésekhez, amelyeket neki nem volt lehetősége megosztani a világgal. Mi pedig pontosan ezért vagyunk itt. A kör hamarosan bezárul. Miként az életben is eltéphetetlen az anya és gyermeke közti kötelék, az Istenanya is szorosan kötődik ahhoz a fiához, aki megértette bölcsességét.

– Milyen értelemben? Nem, várj, Gua Li – folytatta Ferruccio –, Issza zsidó volt, mégis mindig megállt imádkozni a teremtő istennő előtt? Ilyen mértékig megtagadta istenét?

– Nem tagadta meg, Ferruccio, csupán, ahogy te is mondtad, felismerte a lényegét.

Gabriele felállt. Tetszettek neki Gua Li történetei, eszébe juttatták azokat az időket, amikor gyermekkorában a társaival tüzet raktak a Campo de’ Fiorin, és egy öregasszony meséit hallgatták. Az asszony angyalokról beszélt meg ördögökről, nemes lovagokról és szajhákról, és a tér volt az otthona. Gabriele tehát gyermeki lelkesedéssel hallgatta, mit is mesél ez a fiatal keleti nő Jézusnak a titokzatos szerzeteseknél töltött tanulóéveiről. Azt azonban nemigen akarta elhinni, hogy Issza megtanulta, hogyan lassíthatja le a szívverését, sőt, szinte leállította a szívét, mégse halt meg. Ám Ada Ta nem sokkal ezután saját magán ismételte meg a kísérletet, és Gabrielének tátva maradt a szája a csodálkozástól, amikor megtapintotta a szerzetes nyaki ütőerét, s nem érezte benne az élet dobogását. Képtelenségnek tartotta, hogy Issza a légzését is megtanulta leállítani, de Leonardo, az építész elmagyarázta neki, hogy az emberi test ugyanúgy tele van kis patakokkal, mint a folyók deltatorkolata, a vér pedig gyakorlatilag a levegővel együtt kering ezekben az erecskékben, így hát ha az embernek sok tartalék levegő van a tüdejében, hosszú ideig bírhatja légzés nélkül. Gabriele először nevetett ezen, de Ada Ta megint csak bebizonyította, hogy minden igaz, ami elhangzott. Ám amikor Gua Li arról mesélt, hogyan lebegett a levegőben Issza a társaival, az öreg szerzetes azonban nem volt hajlandó újabb bemutatót tartani, Gabrielét csalódás töltötte el, és számos kétsége támadt. Megosztotta a gondolatait Leonardóval, aki barátságosan elmagyarázta, miként lehetséges ez a dolog.

– A súlyosság és a könnyűség egyenlő erők. Az a test súlyos, ami a legrövidebb úton mozog a világ közepe felé. És az a test könnyű, ami szabadon távolodik el a világ közepétől. Mindkettő a mozgás gyermeke, a mozgás pedig a hullámé. Ha repülni akarunk, csak az első hullámon kell túljutnunk, mert a feljebb lévő hullámok az alattuk lévőkre támaszkodnak.

Gabriele hosszan töprengett ezen a magyarázaton, amelyből egy kukkot sem értett, de látván Leonardo magabiztosságát és önelégült arckifejezését, nem merte tovább faggatni.

Pedig szívesen beszélgetett volna vele, mert tudta, hogy azok ketten most megint nekiállnak Istenről, az anyjáról, a szellem lelkéről vagy a lélek szelleméről, a szabadságról meg az igazságosságról értekezni, amelyek kétségkívül nem e világi dolgok, őt pedig halálra untatták az ilyen fejtegetések. Ferruccio továbbra is fizette neki az összeget, amiben megegyeztek, ő azonban nem csinált szinte semmit, legfeljebb jelentett egy-két dolgot, amit megtudott a cselédlányoktól meg a szajháktól. És bár kedve szerint járhatott ki a palotából, lassanként kezdett terhére lenni ez a kényszerű tétlenség. Már hetek óta nem verekedett, nem vívott, de kötelességének érezte, hogy eleget tegyen a parancsnak, és nem hősködött, nehogy magára vonja a figyelmet.

Most tehát otthagyta a beszélgetésbe merült Ferrucciót és Gua Lit, elment Ada Ta előtt, aki a falnak támaszkodva, fejen állva meditált, és felment az emeletre. Kopogott Leonardo szobájának ajtaján, majd miután nem kapott választ, belépett. Enyv, fa és papír szaga csapta meg az orrát. A firenzei egy karosszékben ült, az asztalt elborították a papírlapok, amelyek visszaverték a nap fényét. Az elmúlt pár hétben a tudós kialakította a maga kuckóját, és itt töltötte szinte minden percét, csak ritkán csatlakozott útitársaihoz. Olykor szóba elegyedett Ferruccióval, kérdezgette a szúrófegyverek használatáról, a csatákról, amelyekben részt vett és a katonai stratégiákról, amelyeket módjában állt megfigyelni. De leginkább az érdekelte, mire képes az emberi test, ezt pedig Ada Ta példáján tanulmányozta.

– Csukd be az ajtót.

Gabriele engedelmeskedett, aztán halkan odalépett Leonardo mögé, aki éppen egy női portrét festett. Már csaknem kész volt az arc, amelyen különös mosoly bujkált, meg az ölbe ejtett, összekulcsolt kéz. A háttérben látható táj – egy folyó vagy tó, meg néhány hegy – viszont még vázlatosnak hatott. Gabriele alaposabban megnézte a képet, és felkiáltott:

– De hiszen ez Gua Li!

– Azt mondod? – kérdezett vissza a mester anélkül, hogy megfordult volna, az ecsetet bal keze középső és gyűrűsujja között tartva. – Valóban ő az, de még nincs készen a kép.

– Ez gyönyörű, Leonardo mester. És ez a szempár! Mintha követné az embert, és a lelkébe látna. Pont úgy, ahogy Gua Li teszi a történeteivel, amelyek olykor eszembe jutnak éjszaka, és nem hagynak aludni.

– Hát igen, a nőknek olykor különös képességeik vannak.

– Ha zavarom, elmegyek. Csak azért jöttem fel, mert eluntam a beszélgetésüket.

– Jól tetted. Folyton a lélekről fecsegnek, de láttad-e már valaha a lelket, Gabriele?

– A saját lelkemre esküszöm, hogy sosem láttam, már ha nem arról a fuvallatról van szó, ami időnként az ülepemből árad ki.

Leonardo belemártotta az ecsetjeit a parázstartón lévő, ecettel teli kislábosba, felvett egy tollat az asztalról, és egy kékesfekete tintafoltokkal tarkított ronggyal megtörölgette a hegyét.

– Folyton bolondozol, de ez esetben lehet, hogy nem állsz távol az igazságtól. Én úgy hiszem, hogy a lélek valamiféle szerves dolog lehet, és azért kíván a testtel maradni, mert nélküle sem cselekedni, sem érezni nem képes. Te miként vélekedsz erről?

Gabriele addig vakarta a fejét, míg egy döglött tetűre nem bukkant a körme alatt.

– Nem tudok én ezekről a dolgokról semmit, jó Leonardo, legfeljebb a lélekharang kongását ismerem.

– Igazad van, a lélek meghatározását hagyjuk az atyákra meg a fejedelmekre, akik isteni sugallatra mindig mindent tudnak.

– Most gúnyolódik velem, ugye?

– Éppúgy nem gúnyolódom, ahogy a koszorús írásokban rejlik a legfőbb igazság.

– Milyen írásokban?

– A koszorús írásokban, Gabriele, a szent szövegekben. A Bibliát azért csak ismered!

– Látom, csúfot űz belőlem, úgyhogy inkább hagyom dolgozni.

Leonardo ekkor megragadta a karját, és magához húzta. Gabriele ráfizetett pillanatnyi habozására: amikor a ruháik összeértek, megérezte, hogy a firenzei tudós szabad keze a heréjét tapogatja, miközben a tekintetét úgy mereszti rá, mintha a lelkébe akarna látni – a lelkébe, amelynek a létezéséről nem is tudott. Mozdulatlanul tűrte, hogy Leonardo keze elérje a hímtagját, amely akarata ellenére válaszolt a könnyed, mégis parancsoló érintésre. Ekkor hátralökte a tudóst, de az nem engedte el.

– De Leonardo mester, hiszen maga szodomita!

– Anyám arab rabszolganő volt, aki együtt hált a gazdájával – mondta a firenzei, és elengedte. – Én pedig nem kértem, hogy a világra hozzanak, és megfogadtam, hogy nem ismétlem meg az ő hitvány tettüket.

Gabriele egyre hátrált, ám mindvégig magán érezte a gőgös és buja firenzei tudós fürkésző tekintetét, és megijedt, hogy még a végén az igájába hajtja. Vörös képpel, zihálva rohant le a földszintre, ahol Ferruccio és Gua Li úgy belemerült a beszélgetésbe, hogy észre sem vették az érkezését.

Az urak mind egyformák, igaza volt annak az öregasszonynak, mikor azt mesélte, hogy a palotákban, ahol ezüstkupából isznak és aranytányérról esznek, úgy bánnak a szegényekkel, mint a kutyákkal, és ha a grófnak vagy a márkinőnek kedve támad főzve vagy sütve megkóstolni valamelyik szolga húsát, megkapja, amit akar. A gazdagoktól lopni nem bűn, mondta az öregasszony, és nem kell a papokra hallgatni, mert azok úgyis egy követ fújnak velük. Azt hirdetik a szószékről, hogy a szegények csak akkor jutnak a mennyországba, ha lehajtott fejjel szenvednek, alázatosan és engedelmesen élnek. De ezzel csak lóvá teszik őket, nehogy fellázadjanak. Ha létezik egyáltalán a paradicsom, biztosan még ott is lehet földet vásárolni a pápától, csak pénz kell hozzá. És az, aki a legmocskosabb bűnöket követte el, még az el nem követett vétkeire is bűnbocsánatot vásárolhat. Nem, aki szegénynek született, annak minden joga megvan, hogy lopjon, csaljon és gyilkoljon, és élvezze az életet, mielőtt a semmibe zuhanna, vagy ami még rosszabb, örök szolgaságba süllyedne. Gabriele immár Gua Lit is az efféle prédikátorok közé sorolta, abban a harcos szerzetesben meg soha nem is bízott.

De azért ha kedve ellen volt is, megszokásból csak odafülelt, miről beszél a nő.

Egy napon Ong Pa előtt megjelent az egyik falu bírója, és segítséget kért tőle, mert nem tudta, miként döntsön egy földműves és egy földbirtokos közti vitában. Isszát is odahívták, hogy hallgassa meg, miről van szó. Az aszály miatt igen gyenge lett a termés, és a földműves nem akarta a termények felét odaadni a földesúrnak, amint szokás volt, hanem csak a negyedét. Azt állította, ha csupán a fele marad meg neki, éhen hal, egész családjával együtt. A földesúr kényszert is alkalmazhatott volna, de jó ember lévén alkut ajánlott a földművesnek: a legidősebb fiát szolgaként tartja a házában, amíg ki nem egyenlíti a teljes adósságát. A földműves azonban tiltakozott: ha nem számíthat a fia segítségére, akkor csak a föld felét tudja megművelni, és a következő évben megint csak éhhalál vár rá. Egy ilyen bonyolult ügyben a törvény nem bizonyult elégségesnek, ezért fordult a bíró a bölcs szerzetesekhez, mivel úgy vélte, egyedül ők tudják eldönteni, kinek van igaza. A szerzetesek vitatkozni kezdtek, volt, aki a földművesnek adott igazat, de a többség úgy vélte, hogy a földesúr túlságosan is nagylelkű volt.

– Te miként vélekedsz, Issza? – kérdezte Ong Pa. – Sok istent megismertél, és sok mester tanításából táplálkoztál. Ha neked kellene döntened, milyen ítéletet hoznál?

Issza azt kérte, várjanak a válasszal, amíg a nap első sugara el nem éri a Csomolungma csúcsát, majd magányos meditációra vonult vissza. Aznap este nem ment haza, Gaja már attól félt, hogy a kék medve végzett a férjével. Szajed ekkor egy galambot küldött Ong Pához, aki rögtön egy másikat küldött vissza, a nyakában egy szvasztikával díszített kis szövetdarabbal, s ebből Gaja és Szajed rögtön rájöttek, hogy Issza jól van.

Másnap reggel Issza pontos volt, és megjelent a bíró, Ong Pa meg az összes bonc is.

– A földesúrnak ad igazat a törvény, amelyet az emberek teremtettek az igazságosság képére és hasonlatosságára. Az igazságosság pedig az élethez nélkülözhetetlen ész és szabadság gyermeke. Ebben valamennyi mester egyetért, függetlenül attól, milyen forrásból merítették hitüket. Ha azonban fordítva nézzük a dolgot, s azt látjuk, hogy a törvény betartása érdekében nem tartják tiszteletben az életet, akkor a törvény valamennyi parancsolata megbukik. Ha tehát igaz, hogy a földműves netán életét vesztené, amennyiben kifizetné a földesurat vagy átengedné neki a fiát, akkor a törvénynek tisztelnie kell az igazságosságot, ami pedig azt diktálja, hogy a földműves csak akkor fizesse meg azt, ami a földesúrnak jár, ha ezzel nem kockáztatja az éhhalált. Azért jut a gazdagoknak több, mint amennyi jár, mert vannak emberek, akiknek a puszta megélhetéshez sem jut elegendő.

Gabriele ekkor köszönés nélkül távozott. Úgy érezte, épp ideje, hogy egyen-igyon valamit, és kerítsen egy cselédlányt, aki nem sokat kéreti magát. Gua Linek igaza van, de ezek csak szavak. Ha a földesúr titokban felajánlott volna négy scudót Isszának, akkor Issza az ő javára ítélt volna, a földműves meg éhen hal. Sima ügy. Ilyen a való élet.