NYOLCVANÖTÖDIK FEJEZET
Date lilia

Mély aggodalomban élt e három nap alatt Andrée.

Gyanitotta, miről van szó, a királyi család szökéséről. Ha sikerül a terv, akkor a gróf az uralkodó iránt való hűségből számüzetésbe megy, megosztani uralkodójának sorsát. Ha nem sikerül, akkor, Olivér bátorságát tekintve, bizonyosra lehet venni, hogy utolsó pillanatáig kitart és szembe száll minden akadállyal.

Az Izidor távozása után következő napon megtudta, hogy az egész királyi család odahagyta a Tuilériákat.

Két napig minden hallgatott. Nem érkezett Párisba semmi hir.

Végre a harmadik nap reggelén elterjedt a hiresztelés, hogy a királyt Verannesben felismerték és feltartóztatták. Senki sem tudott pontosabban a dologról semmit.

Andrée, mint a franciák közül akárhányan, nem is ismerte a nevét annak a kis városnak - soha nem hallotta még emliteni sem, és nem mondhatta volna meg, az ország melyik táján van. Végre keresni kezdte egy térképen és csak hosszu keresgélés után találta meg Stenay, Verdun és Châlons közt...

Az emberek lassan-lassan megtudták aztán a részleteket is, aztán közhirré ment, hogy valaki a király kiséretéből, az egyik Charny, a Varennesi küzdelemben életét vesztette. Hogy a vicomte volt-e, vagy a gróf, nem mondhatta meg senki, és Andrée nem tudhatta, Izidor-e, vagy Olivér az áldozat.

Az alatt a két nap alatt, mig ez a kérdés eldőlt, Andrée a legnagyobb lelki aggodalomban élt. Végre hire ment, hogy szombaton, 26-án, a királyi család visszaérkezik Párisba, s hogy a legutóbbi éjszakát már Meauxban töltötte.

Tehát a menet már déltájban megérkezhetett. Tizenegykor a grófné mélyen lefátyolozva a város kapujához ment és ott várt délután háromig. De minthogy a kocsik sora nem a Saint-Martin-utcán át vette utját, hiába várt. Utóbb hire ment, hogy a király az Elyséei-mezők kapujához megy. Andréenak gyalog kellett odamennie, mert a nagy tolongásban nem akadt kocsis, ki kocsijával és lovával a nép közé mert volna hajtani.

Andrée az Elyséei-mezőkön át ment a kapuhoz és elég jókor érkezett is oda.

Megint várt három gyötrelmes órán át. Végre feltünt a menet. Andrée első pillantásával Olivért ismerte meg a bakon. Felkiáltott örömében, de ugyanabban a pillanatban közvetlenül a háta mögött egy másik kiáltás hallatszott. Megfordult s egy fiatal nőt látott, ki a legmélyebb fájdalommal kapott a szeméhez.

Bizonyára érdeklődött volna e leány iránt, ha azok a hangos szitkok, melyeket a tömeg a bakon ülő három tisztre szórt, nem terelte volna ismét minden figyelmét Olivérre. Lépést tartott az emberáradattal. Huszszor is forgott abban a veszélyben, hogy agyonnyomják. De makacsul állt helyt, s végre kellő közepére jutott annak az embertömegnek, mely a Tuilériák előtt a nagy terász lépcsőfokain torlódott össze.

Andrée pillantása Olivér sápadt, eltorzult arcán függött. Szeretett volna kiáltani neki. Remélte, hogy kitartó, merő pillantása reá fogja irányitani szemét; de nem! Bizonyára csak arra gondol, hogy megvédje vetélytársnőjét. Oh, ha tudta volna, hogy szive fölött hordja levelét!

Ekkor látta, hogy Charny az embertömegbe ugrik és eltünik a sokaságban. Hallotta azt a kiáltást, mellyel az őrjöngő tömeg reávetette magát arra a három emberre, kiknek vérére három óra óta szomjuhozott. Andrée már kiáltani sem tudott. A rémület összeszoritotta torkát; csak szétvetette karjait és ájultan roskadt össze.

Valami hidegséget érzett, s az magához téritette.

Egy nő szajnavizbe mártott zsebkendőt szoritott a homlokára. Andrée felpillantott és reáismert arra a leányra, ki a királyi kocsi megérkeztének pillanatában ugyanakkor kiáltott fel, mikor ő.

- Meghaltak? - ezek voltak az első szavak, melyeket Andrée kimondhatott.

A másik nő mindjárt megértette, hogy arra a három férfira gondolt, kiknek élete oly nagy veszedelemben forgott a Tuilériák előtt.

- Nem, - felelte - mind a három megmenekült.

- Hála Istennek! Hol vannak?

- Valószinüleg a palotában.

Andrée megköszönte felvilágositását, aztán utnak indult a Tuilériák felé.

A torlódás kissé enyhült. Andrée minden nehézség nélkül jutott el a lovarda-térig és a hercegek udvaráig. A kapus ismerte és megmondta neki, amit tudni kivánt. Igen, a grófnak nem esett baja. Éppen most van a királynénál.

Megnyugtatva ment haza Andrée. Imazsámolyán térdelve, forrón mondott köszönetet Istennek.

Ekkor kinyilt ajtaja. Belépett komornája és kereste a grófnét. A leány mögött feltünt egy férfi alakja.

- Charny gróf, - jelentette a komorna.

Andrée fel akart szökni, de nem volt ereje hozzá - s Olivér már előtte állt.

A komorna visszavonult. Magukra maradtak.

- Hallottam, asszonyom, - szólalt meg Olivér - hogy éppen most érkezett haza. Ne nehezteljen reám, hogy nyomon követtem.

- Szivesen látom, gróf, - felelte Andrée. - Annyira aggódtam, hogy elmentem hazulról, megtudni, mi történt. Előbb a Szent Márton-kapunál voltam, aztán az Elyséei-mezők kapujánál. Ott láttam... - szava elhalt - a királyt... a királyi... családot... és önt. Aztán a Tuilériák kertjébe siettem... Oh, borzasztó volt.

- Igen, szörnyü tolongás volt, - mondotta Charny. - Bizonyára közel volt hozzá, hogy agyonnyomják.

- Oh nem, rólam nem beszélek, - felelte Andrée. - Végre hallottam, hogy megmenekült és hazajöttem. Most pedig imádkoztam.

- Foglalja imádságába, grófné a szegény öcsémet is - mondotta Charny halkan.

- Meghalt? - hebegte Andrée.

- Elesett, ép ugy, mint György, ugyanoly kötelességének teljesitése közben. De nem mulasztotta el, teljesiteni azt a megbizást, melyet kegyedtől kapott.

Andrée felegyenesedett és aggódó pillantást vetett férjére.

- Néhány levelet találtak elhalt öcsémnél s köztük az ön levelét is, - folytatta Charny.

- És elolvasta, gróf? - kérdezte Andrée, arcához szoritva kezét.

- Nem, hiszen csak akkor lett volna szabad, ha halálosan sebesülök meg, és láthatja, hogy épségben tértem vissza. Itt van a levél, felbontatlanul, ugy, mint öcsém kezére bizta.

- Gróf, - mondotta Andrée, átvéve a levelet - az, amit most tesz, vagy nagyon szép, vagy nagyon kegyetlen öntől.

Charny megragadta kezét. Andrée oly mozdulatot tett, mintha ki akarna szabadulni, de Charny nem bocsátotta el. - Kérem, asszonyom! - suttogta.

Ekkor Andrée átengedte neki reszkető kezét, csak azt nem tudta, hogy merre nézzen.

- Andrée...

Első izben történt, hogy kiejtette nevét.

Kimondhatatlan gyönyör érzése ejtette hatalmába a grófnét. Balkezét féktelenül dobogó szivére szoritotta.

- Andrée, bocsánatot kell kérnem öntől! - mondotta Olivér.

- Bocsánatot? - mondotta halkan Andrée. - Tőlem? Miért?

- Hat éve már hogy a legdurvábban hanyagoltam el.

- Felpanaszoltam valaha?

- Nem, grófné, mert angyal!

Andrée elfordult, a két szeme megtelt könnyel.

- Andrée sir? - kiáltotta Charny.

- Bocsásson meg, de nem vagyok hozzászokva, hogy igy beszéljen velem! Oh Istenem!.

Egy székre roskadt és eltakarta arcát mind a két kezével. Mikor felpillantott, Olivér előtte térdelt.

- Gróf! ön... a lábam előtt? - kiáltotta.

- Hiszen mondottam, Andrée, hogy bocsánatot kell kérnem öntől, - felelte Charny. - A kezét!

Andrée ujra odanyujtotta kezét, de oly mozdulattal, mintha meg akarna hátrálni.

- Mire véljem? - hebegte.

- Arra, hogy szeretem, Andrée!

Andrée felszökött.

- Szeret! - kiáltotta. - Nem lehet!

Charnyra nézett, s Olivér sötét, nagy szemepárja még többet mondott neki, mint szavai.

- Istenem, Istenem! - sóhajtotta. - Van-e a világon boldogtalanabb teremtés, mint én?

- Andrée, - mondotta Olivér szeliden - ha nem szerethet, legalább ne gyülöljön.

- Hogy én... gyülölném önt? - kiáltotta, Andrée. - Oh, hogyan is mondhatja!

- De ha nem gyülölet és nem is szerelem, melyet irántam érez, akkor mi más az, Andrée?

- Szerelem nem lehet és nem is szabad lennie, mert nem szabad szeretnem, - felelte Andrée.

- Nem szabad? És miért nem? Mikor én teljes szivemből szeretem?

- Oh, - kiáltotta Andrée, kezét tördelve, - nem mondhatom meg, nem szabad megmondanom!

- De ha máshonnan már megtudtam volna, ami mondani valója van számomra, Andrée? - felelte Charny. - Ha már tudnám, amit nem mondhat meg s amit nem szabad nekem megmondania? És ha az a szerencsétlenség csak még méltóbbnak, tiszteletet érdemlőbbnek tüntetné fel szememben, ha éppen az a szörnyü titok birt volna mindenekfölött arra, hogy megmondjam, hogy szeretem?

- Oh gróf, ha ugy volna, akkor ön volna a legnemesebb, legnagylelkübb ember a világon!

- Szeretem, Andrée, - ismételte Charny - szeretem!

- Oh, Istenem! - kiáltotta Andrée, égnek emelve kezét - van-e még oly nagy boldogság, mint az enyém?

- De mondja már, Andrée, hogy ön is szeret! - esdekelt Charny.

- Oh nem, nem tehetem, nem szabad megtennem, - ismételte Andrée. - De olvassa el ezt a levelet, melyet csak halálos ágyán lett volna szabad átadni önnek.

Visszaadta a levelet. Charny felbontotta, de mikor elolvasta első sorait, Andréehoz sietett, karjaiba zárta és igy szólt:

- Attól a naptól fogva, mikor először láttál! Hat év óta! Oh, angyal vagy! Szerethetlek-e valaha ugy, mint megérdemled, jóvátehetem-e valaha, amit szenvedtél miattam?

 - Istenem, - mondotta Andrée halkan - ha álom ez, engedd, hogy soha se ébredjek fel, vagy hogy meghaljak, mikor felébredek...

-&-

^[1] Tudni kell, hogy XVI. Lajos nagy szenvedéllyel üzte a lakatosmesterséget.

^[2] A  d a u p h i n  a trónörökös,  M a d a m e   R o y a l e  XVI. Lajos leánya, a későbbi Angouléme hercegnő. A  p r o v e n c e i   g r ó f  XVI. Lajos legidősebb öccse, a restauráció után XVIII. Lajos király,  E r z s é b e t  asszony, a király nővére.  T a v e r n e y  Andréet ismerik  A  V a r á z s l ó  és az  A n g e   P i t o u  című regények olvasói.

^[3] I. Lesczynski Szaniszló lengyel király felesége XV. Lajos francia király Mária nevü leánya volt.

^[4] A   V a r á z s l ó  olvasója ismeri már ezt a két alakot, Taverney Andrée egykori komornáját és kedvesét, kiknek „A Madame Dubarry bukása” cimü regényben is jelentékeny szerepük van.

^[5] A provencei gróf szavai történelmiek. A szerző megjegyzése.

^[6] Szintén történelmiek. A szerző megjegyzése.

^[7] Lilla pedibus destrue - taposd el a liliomokat. Tudniillik a Bourbonok liliomait.

^* ÖTVENNYOLCADIK FEJEZET nincs! (az elektronikus változat szerkesztője)

^[8] Ez a gyűlés A varázsló cimü regény elején van leirva.

^[9] Hagyjatok fel minden reménnyel.