HETEDIK FEJEZET
Páris országutján

Ugyanaznap este komoly esemény hozta izgalomba Fortier abbé egész nevelőintézetét. Gilbert Sebestyén este tiz óra tájban eltünt és akárhogyan keresték, nem találták sehol.

Csak Angelika néni vélte látni a templomból hazajövet a templom és a kert között.

Ez még inkább fokozta az abbé nyugtalanságát. Tudott Gilbert különös ábrándjairól, melyek különösen akkor ejtették hatalmukba a fiut, mikor néha megjelent neki egy nő, kit anyjának mondott. Az abbé akárhányszor követte szemével a fiut, mikor látta, hogy nagyon is mélyen megy be az erdőbe és intézetének legjobb futóit küldötte utána. De még soha sem volt szükség arra, hogy éjnek idején hajszolják. Tehát rendkivüli dolog történhetett.

- Angelika néni nem tévedett, Gilbert Sebestyén volt, akit látott a sötétben tovasurranni, aztán teljes erejéből futni a park virágos kertjében. Mikor odaért, a fácánosba, onnan pedig a kis erdei ösvényre sietett, mely egyenesen Haramontba visz. Háromnegyed óra alatt megérkezett a faluba és kereste Pitout, de az a másik végen ment ki a faluból.

Bárhol tudakolták, hova tünt Sebestyén, nem mondhatta meg senki. Az abbé mindjárt arra a nőalakra gondolt, kit a fiu már több izben emlegetett előtte. Ő maga is sokszor ment ki Sebestyén után az erdőbe, de soha egy pillanatra sem láthatta saját szemével azt a rejtelmes nőalakot. Ugy lehet, mégis ujra megjelent a fiu előtt és az erdő mélyébe csábitotta, hol aztán a fiu, mint eddig mindannyiszor, erejét vesztve roskadt össze és az erdei pázsiton töltötte az éjszakát. Tehát türni kellett békén, mig reggel keresésére indulhatnak.

De Fortier abbé ez egyszer tévedett. Senki sem világosithatta volna fel inkább, mint egykori tanitványa, Pitou Ange, kit most nagyon gyülölt. Mert mig Pitou Billot Katalin után sietett, ki Charny Izidortól való bucsuzása után ájultan esett össze az uton, Sebestyén felkereste házacskájában, s minthogy nem találta otthon, levelet hagyott neki, melyben a következőket irta:

»Édes Pitoum! Fortier abbé és a villers-cotteretsi pap beszélgetéséből megtudtam, hogy Versaillesben ellenforradalomra készülnek. Ezért aggódom apám miatt, mert hiszen tudod, hogy ellensége az arisztokratáknak. Ujabban hallottam még azt is, hogy a csőcselék kiment Versaillesbe és megölt sokakat, köztük Charny Györgyöt. Én tehát megszöktem az intézetből s el vagyok szánva, hogy Párisba megyek. Ne félj, nem fogok eltévedni. Van két louisdorom és felkaphatok az első kocsira, mellyel utközben találkozom. Nyugtasd meg holnap az abbét eltünésem miatt. Szerető Sebestyéned.«

Sebestyén mindenesetre kissé kellemetlenül érezte magát, mikor éjnek idején oly hosszu utra indult, de nem, mintha félt volna, mert már tizenöt éves volt, és az olyan fiu, ki egy Gilbert vérmérsékletét és egy Andrée akaraterejét örökölte, ebben a korban már kész férfi.

De mikor a nagy országutak első keresztezéséhez ért, nem tudta, melyik irányban induljon tovább. Leült az agyagpart mellett és gondolkozott. Egyszer csak ugy rémlett, hogy lódobogást hall Villers-Cotterets felől. Nem tartott soká, és két lovast pillantott meg. Sebestyén kilépett az országutra, hogy feltartóztassa őket s megkérdezze tőlük, merre menjen. Azok megállitották lovaikat, mikor emberalakot pillantottak meg az országut közepén és a pisztolyukhoz kaptak.

- Nem vagyok utonálló, - kiáltotta nekik Sebestyén - csak kérem, mondják meg, merre jutok itt Párisba?

- Kicsoda ön, fiatalember? - kérdezte az egyik a két lovas közül.

- Én sem kérdeztem, hogy kicsodák, - felelte a fiatal Gilbert. - Csak tudni akarom az utat, melyen atyámhoz juthatok.

- Én is Párisba megyek, - felelte a lovas - de az utat magam sem tudom határozottan; csak éppen hiszem, hogy arra felé kell tartanunk.

Sebestyén megköszönte és a két lovas folytatta utját. Mikor kissé eltávoztak már, a második lovas, ki az első szolgájának látszott, kérdezte gazdájától, hogy nem ismerte-e meg a gyereket.

- A fiatal Gilbert Sebestyén volt, aki Fortier urnál van nevelőben, - tette hozzá.

- Az ám, most már nekem is eszembe jut, - felelte a másik. - Hiszen néhányszor künn járt a hosszu Pitouval Katalinnál a birtokon.

Megállitotta lovát és visszakiáltott:

- Csakugyan maga az, Sebestyén?

- Én vagyok vicomte ur, - kiáltotta Sebestyén, ki maga is mindjárt reáismert a lovasra.

- No, akkor jöjjön ide és mondja meg, miért találom itt az elhagyott országuton.

- Hiszen megmondottam, - felelte Sebestyén. - Meg akarom tudni Párisban, hogy atyám él-e még, vagy elpusztult-e.

- No magamat is ehhez hasonló szándék visz oda. György bátyámat tegnap Versaillesben agyonverték.

- Oh Charny ur! - kiáltotta Sebestyén és odanyujtotta mind a két kezét a vicomtenak. Az elfogadta és melegen kezet szoritott vele.

- Egy irányban megyünk, tehát maradjunk együtt, fiatal barátom, - mondotta. - Szálljon fel a lovászom háta mögé.

- Köszönöm, vicomte ur, - felelte Sebestyén, és Charny ur észrevette a hangján, hogy megsértette a büszke fiut azzal az ajánlatával, hogy a lovásza mögé üljön.

- Annál jobb, Sebestyén, - mondotta - tehát üljön fel hozzám. Együtt megyünk Dammartinig, onnan visszaküldjük a lovásszal mind a két lovat és külön postakocsira szállunk. Ugy is az volt a szándékom. Szállj le, Baptist és segits a fiatal urnak.

- Oh, nem szükséges, - felelte Sebestyén gyorsan és egyszerre felkapott Izidor mögé. Aztán vágtatásnak indultak és csakhamar eltüntek a gondrevillei uton.