HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Asszony férj nélkül - Szerető kedves nélkül

A királyné tévedett. Charny nem ment a grófnéhoz. A királyi postára sietett és pihent lovakat fogatott kocsija elé. De mig befogták a lovakat, bement a postamesterhez, tollat, tintát és papirost kért s levelet irt a grófnénak, s nyomban el is küldötte neki azzal a szolgával, ki visszavezette lovait.

Félig fekve egy pamlagon, mely a teremnek egyik sarkában állt a kandalló mellett, a grófné éppen ezt a levelet olvasta, mikor bevezették hozzá Webert, ki közölte vele a királyné üzenetét.

Andrée egyszerüen azt felelte, hogy a királyné parancsa szerint fog tenni. Azután minden türelmetlenség és minden félelem nélkül várta azt a pillanatot, mikor a Tuilériákba kell mennie.

Máskép a királyné.

Mély gondolatokba volt elmerülve akkor is, és felriadt, mikor estefelé jelentették neki, hogy Charny grófné azt a kegyet kéri tőle, hogy bocsássa maga elé. Egy pillanatig nem tudta elhatározni, hogyan szólitsa meg azt a fehér, komoly nőalakot, mely most a bágyadt fénnyel megvilágitott szobába lépett és lassan közeledett a négy viaszkgyertya fényköréhez. Végre kezét nyujtotta a grófnénak, ki oly sokáig volt barátnője, és igy szólt hozzá:

- Mindig szivesen látom magamnál, Andrée.

Andrée nem volt elkészülve erre a hangra, mely sok bizalmas csevegéssel töltött órák emlékét juttatta eszébe.

- Ha felséged mindig igy beszélt volna velem, - felelte szokott őszinteségével - akkor nem volna szüksége, hogy hivasson magához.

- Oh, kedves barátnőm, - folytatta a királyné - hiszen tudnia kellene, hogy csak rövid időre tünhet el a felhők mögött, mint a csillag, hogy aztán annál ragyogóbban jelenjék meg az égen, mikor elmult a vihar. Senkit sem ismerek, akiben annyi rendületlen derü és nyugodtság volna, mint önben. Sokszor kerestem és találtam önnél vigasztalódásomat.

- Felséged oly időkről beszél, melyek elmultak s melyekről magam is azt hittem, hogy feledésbe mentek.

- Kemény válasz, Andrée, de megérdemlem. Igen, mikor boldog voltam, nem gondoltam feláldozó engedelmességére, de képes lettem volna-e reá minden királyi hatalommal is, hogy érdeme szerint jutalmazzam meg érte? Amit hálátlanságnak hitt, talán nem volt egyéb gyengeségnél.

- Hogyan zugolódnám, mikor soha sem kértem semmit? - felelte Andrée.

- E világ dolgai iránt való közömbösségével, - felelte Mária Antoinette - majdnem megijeszt. Oly lényként tünik fel előttem, mely a miénknél tisztultabb világból szállt le a földre. Ilyen teremtésnél csak szabad vigasztalódást keresni?

- Oh, csak attól tartok, felség, hogy az eredmény nem fog megfelelni várakozásainak, - felelte a grófné.

- Elfelejti, Andrée, hogy mily rossz és szörnyü órákban vigasztalt meg már engem.

Andrée elsápadt és lehunyta szemét. Mária Antoinette kezét nyujtotta neki, hogy maga mellé késztesse a pamlagra, de a grófné állva maradt.

- Ha felséged, - felelte reszketve - részvétet érezne hű szolgálója iránt, megkimélné őt ily emlékektől. Az, aki még Istennél sem keres vigasztalást, nem vigasztalhat meg másokat sem.

- Hogyan? - istennél sem? - kérdezte Mária Antoinette.

- Nem, mert félek, hogy ő sem képes enyhiteni bizonyos fájdalmakat.

- Hát azokon a fájdalmakon kivül, melyeket megvallott nekem, vannak más fájdalmai is? - S mikor Andrée hallgatott, hozzátette: - Itt az ideje, hogy mondja meg, ami a szivét nyomja. Ezért is hivattam magamhoz. Ugy-e bár, szereti férjét?

Andrée halálosan elsápadt, de még mindig hallgatott.

- Ugy-e bár, szereti férjét? - ismételte meg a királyné.

- Szeretem, - felelte Andrée.

A királyné ugy szökött fel helyéről, mint egy megsebzett nőstény oroszlán.

- Oh, tudtam! - kiáltotta hirtelen. - Mióta?

- Attól az órától fogva, mikor először láttam.

Mária Antoinette meredten nézett erre a márványszoborra.

- Oly rég óta már, - hebegte - és szótlanul viselte terhét?

- Felséged jobban tudja, mint bárki más. Vagy felséged eddig nem vette volna észre, azért, mert felséged szerelmét viszonozta?

- Hah, és azt akarja mondani, hogy csak most veszem észre, mikor már nem viszonozza szerelmemet?

Andrée nem felelt.

- Beszéljen már! - kiáltotta a királyné. - Mondja ki, hogy már nem szeret!

Andrée kitartóan hallgatott.

- Az ember beleőrülhet! - kiáltotta Mária Antoinette. - Beszéljen már, mert megöl! Ugy-e, nem szeret már?

- Azt csak a gróf mondhatná meg, - felelte Andrée. - Nem ismerem szivének titkait.

- Hogyan? Nem vonta bizalmába?

- Nem nyilatkozott előttem.

- Ma reggel sem? - kérdezte a királyné oly pillantással, mely mélyen akart hatni Andrée szivébe.

- Nem láttam ma reggel, - felelte a grófné.

- Azt akarja talán mondani, hogy nem tud az elutazásáról?

- Azt nem. Levelet kaptam tőle.

- Levelet? igen? de, ugy-e, történetesen nincs nála az a levél?

- De nálam van, felség. Itt van.

Reszkető kézzel vette át Mária Antoinette a levelet, melyet Andrée a kebléből vont elő. Kibontotta a papirlapot, közelebb huzta a karosgyertyatartót és olvasta:

»Asszonyom, egy óra mulva a király parancsára elhagyom Párist. Nem mondhatom meg, hova utazom, meddig maradok oda, mi teendőm. Nem is lehet fontos önre nézve, bár szerettem volna, ha közölhettem volna önnel. Meg akartam látogatni, de nem mertem megtenni engedelme nélkül...«

A királyné tudta, amit tudni akart, vissza akarta adni a levelet Andréenak, de az, mintha övé volna a parancsolás joga, igy szólt:

- Olvassa végig, asszonyom!

A királyné tovább olvasta:

»Mikor ő felsége a királyné akart elküldeni, nem akartam menni, mert szegény bolond létemre azt hittem, hogy valamelyes rokonérzés Párisban tart; azóta, sajnos, meggyőződtem az ellenkezőről, s örömmel kaptam az alkalmon, hogy eltávozzam oly szivektől, melyek nem törődnek velem. Ha ugy járnék utamon, mint boldogtalan György öcsém, megtörtént minden intézkedés, hogy önt értesitsék  e l s ő n e k  a szerencsétlenségről és arról, hogy visszanyerte szabadságát. Csak akkor fogja megtudni, asszonyom, mily mélyen csodáltam szivemben nemes engedelmességét, melyet oly rutul hálált meg az a nő, kiért feláldozta ifjuságát, szépségét és boldogságát. Egyetlen vágyam, melynek teljesülését akkor Istentől és öntől kérem, az, hogy szenteljen néha még egy gondolatot annak a boldogtalannak, ki oly későn ismerte fel az ön értékét. Szivének minden hódolatával  C h a r n y  O l i v é r  g r ó f.«

A királyné visszaadta a levelet Andréenak és erőtlenül, sóhajtva csüggesztette le a kezét.

- Nos, asszonyom, - kérdezte Andrée - elárultam önt? Nem igazoltam azt a bizalmat, melyet belém helyezett?

- Bocsásson meg, Andrée, - felelte a királyné. - Oh, annyit szenvedtem!...

- Szenvedett!... Ezt meri mondani nekem! Mit mondjak akkor én, uj szót kellene kitalálnom, mely képes volna kifejezni minden fájdalmat, megértetni minden kint... Ön szenvedett... de asszonyom, megtörtént önnel az, ami velem? A férfi, kit szerettem, elfordult tőlem és másnak adta szivét. Saját testvérbátyám is szerette ezt a másikat és megverekedett a szeretett férfival amiatt a másik miatt. Saját testvéremtől halálosan sebesitve, ott feküdt ágyában kedvesem és lázálmában egyre csak azt a másik nőt hivta; s mikor végigsettenkedtem a folyosókon, hogy hallgatódzhassam szobájának ajtaján át, akkor találkoztam azzal a másik nővel, ki tőle jött ki és szivében örömtől repesve hallgatta végig a lázas beteg szerelmi áradozását. Próbálta-e kolostorban, a feszület előtt ölni meg azt az égő szerelmet, mely összeszaggatta lelkét? Aztán mikor már egy éve imádkoztam és jajgattam tehetetlenül, eljött hozzám a kolostorba az a másik és esdve kért, hogy mentsem meg becsületét, méltóságát és menjek feleségül ahhoz az emberhez, ki őt szereti - legyek feleség, kinek nincs férje, legyek felesége a látszat kedvéért és az emberek szeme előtt, csakhogy az a másik e mögött a látszat mögött ujra élvezhesse boldogságát! Hozott ön ily áldozatot? Viselt oly jegygyürüt, mely semmitmondó szimbólum volt? Hagyta el ön a kedvesét, csak azért, hogy csak vetélytársnőjének szivében lássa viszont?

A királyné felemelte erőtlen kezét s meg akarta ragadni Andrée kezét, de az hátrált egy lépéssel.

- Nem igértem semmit, - mondotta - és megtettem ezt; ön, asszonyom, - folytatta vádoló hangon - kettőt igért nekem.

- Andrée! Andrée!

- Megigérte, hogy nem látja viszont Charny grófot; ez az igéret annál szentebb volt, mert nem kértem öntől.

- Andrée! Andrée!

- Aztán megigérte nekem, - oh, ezuttal irásban - megigérte nekem, hogy ugy bánik velem, mint testvérével; ez az igéret annál szentebb igéret volt, mert nem kértem.

- Andrée!

- Mit irt akkor nekem? Igy szólt a levele: »Andrée, megmentett engem! Visszaadta becsületemet, életem az öné! E becsület nevében, mely oly sokjába került önnek, esküszöm, hogy testvérének szólithat. Próbálja meg, nem fog rajta érni, hogy elpirulok miatta! Kezébe adom ezt a levelet; fogadja hálám zálogául; hozományként adom önnek. Nincs nemesebb sziv, mint az ön szive; hálás lesz nekem ezért az ajándékért.  M á r i a  A n t o i n e t t e«.

A királyné csak egy sóhajtással felelt.

- Oh, értem, - folytatta a grófné - azt hitte, ez a levél nem maradt meg az emlékezetemben, mert elégettem. Nem, felség, megjegyeztem minden szavát.

- Bocsásson meg, Andrée, azt hittem, hogy Charny szereti...

- Azért, mert elhidegült ön iránt, azt hitte, hogy okvetlenül mást szeret?

Andrée annyit szenvedett, hogy most már ő is kegyetlen volt.

- Tehát észrevette, hogy elhidegült tőlem? - kérdezte Mária Antoinette és hangja elárulta mély fájdalmát.

Andrée hallgatott és alig észrevehetően mosolyogva nézett a boldogtalan királynéra.

- Oh, Andrée, Andrée, - kiáltotta Mária Antoinette és melléhez szoritotta kezét - mit tegyek, hogy megtartsam szerelmét... mert hiszen csak abban élek! Andrée, barátnőm, testvérem, ha megmondhatod, mondd meg, kérve kérlek!

Kinyujtotta Andrée felé mind a két kezét, de az visszahátrált.

- Hogyan tudjam? Hiszen engem sohasem szeretett!

- De fog szeretni, a lábadhoz fog esni és bocsánatot fog kérni tőled, s egy szerető férj karjában az ember szivesen megbocsát.

- Ha megtörténnék ez a szerencsétlenség, - mondotta Andrée hidegen - ön tudja, asszonyom, hogy abban az órában elmondanék neki egy titkot, melyet önnek már elmondottam...

- Megmondaná neki, hogy Gilbert meggyalázta?... Megmondaná neki, hogy gyermeke van?

- Valóban, asszonyom, kinek néz engem, hogy kételkedik benne?

A királyné nagyot sóhajtott.

- Tehát nem lenne semmit, amivel visszahódithatná Charny urat?

- Nem, asszonyom. A jövőben épp oly kevéssé, mint ahogy nem tettem eddig.

- Nem fogja megmondani neki, nem fogja sejtetni vele, hogy szereti?

- Ha nem jön ő maga, és nem mondja, hogy szeret, nem, asszonyom.

- És ha azt mondja önnek, hogy szereti, ha ön mondja neki, hogy szereti, megesküszik nekem...

- Oh, asszonyom, - vágott Andrée a királyné szavába.

- Igen, - mondotta a királyné - igen, igaza van, Andrée, testvérem, barátnőm, s én igazságtalan, követelő és kegyetlen vagyok. Oh, de ha már minden elhagy, szeretném legalább, ha megtarthatnám ezt a szerelmet.

- Most pedig, asszonyom, - mondotta Andrée - kiván még felvilágositást tőlem valami másról... van még parancsa számomra?

- Köszönöm, nincs. Vissza akartam adni önnek a barátságomat, de visszautasitja... Isten önnel, Andrée; vigye magával legalább a hálámat.

Andrée oly mozdulatot tett a kezével, mely láthatóan utasitotta vissza ezt a második érzelmet épp ugy, mint ahogy visszautasitotta az elsőt, és hidegen, mélyen hajolva meg, lassu léptekkel és némán ment ki a szobából.

- Oh! nagyon igazad van, márványhideg test, gyémántsziv, lánglélek, hogy nem kérsz sem hálámból, sem barátságomból; érzem - és bocsánatot kérek érte Istenemtől - hogy gyülöllek, mint még sohasem gyülöltem senkit... mert ha most nem is szeret... oh! szentül meg vagyok győződve, hogy még szeretni fog!...