ÖTVENHATODIK FEJEZET
1790 julius hó 14-ike

1790 julius 13-ának estéjén ért véget az az óriási munka, mely dombláncolattal körülfogott völgyfenékké tett egy végeláthatatlan sikságot. Egész Páris zsufolva volt idegennel. Minden fogadó megtelt; a vendéglősök mérsékelték amennyire csak birták, az áraikat; az érkezettek többsége pedig a polgároknál lakott ingyen. A párisiak vetélkedtek egymással az önzetlenségben és a hazaszeretetben.

Ugyanabban az időben két fontos határozatot hozott a nemzetgyülés. A nemesi rendet Lafayette inditványára megszüntnek nyilvánitották és kimondották, hogy senkinek elitélése nem jelent hátrányt rokonaira, feleségére és gyermekeire nézve, hogy még az apa kivégzése sem rontja le a gyermekek becsületét.

De ugyanekkor mégis minden irányban érvényesült Mirabeau befolyása, ékesszólása mind több és több hivet szerzett az udvarnak. Engedve pártoló inditványának, a nemzetgyülés huszonöt milliónyi civillistát szavazott meg a királynak és négy milliónyi özvegyi tartásdijat a királynénak. A gróf ezzel dusan téritette vissza azt a kétszáznyolcvanezer frankot, melyet kifizettek érette, és azt a hatezer frankot, mellyel havonta fizették. Helyesen itélte meg az országban uralkodó hangulatot. A képviselők ugyan Bailly előtt lengették kalapjukat, de XVI. Lajos előtt letérdeltek, lábához helyezték kardjukat és azt kiáltották: »Éljen a király!«

A költői képzelőerőben és lovagiasságban szegény uralkodó szerencsétlenségre nem tudott megfelelő választ adni a sziveknek erre az ömlengésére. Szerencsétlenségre a királyné is sokkal büszkébb volt, semhogy méltányolni tudta volna ezeket az őszinte hódolatnyilvánitásokat. Nála hozzájárult mindehhez még a Charny távolléte miatt érzett lehangoltság, mert Charny még mindig Metzben volt, bár nem volt már ott mit tennie. - Mirabeau tehetségeinek méltánylására pedig hiányzott a királynéból az igazi mérték, mert nagyon is az asszony szemével nézte ezt a férfiut. Utálta a betegesen elhizott, himlő helyes arcu, vérben uszó szemü és duzzadt nyaku embert. Összehasonlitotta Charnyval, az előkelő, viruló szép daliával, vállát vonta, és mélyen felsóhajtott. Mikor Olivérre gondolt, mit bánta a hullámzó néptömeget, mely trónjának lépcsőjéhez tódult ezzel a kiáltással: »Éljen a király! Éljen a királyné!«

Végre elérkezett julius 14-ike. Esős, borongós nap volt. De mit bánták azt a föllelkesült emberek? Az esőtől átázva, énekszóval és ujjongva vonultak ki a Mars-mezőre; és ámbár az esőnek sehogy sem akart vége szakadni, sok százezeren voltak, kik a mezőt körülvevő gáton foglaltak állást. A Mars-mező a nép küldötteinek megszámlálhatatlan seregeivel telt meg. Minden uj csoportot, mely áthaladt a diadaliveken, ujjongó rivalgással fogadták. Soha sem látott a világ ily látványosságot.

A mező közepén a haza oltára állt és hatalmas obeliszk emelkedett túl rajta. Mind a négy oldaláról lépcsők vittek fel hozzá. A kárpitokon, melyek boritották, feliratok diszlettek, melyek a nép szabadságát, az emberek jogait hirdették és felhivták a nemzeteket, hogy kövessék Franciaország példáját. Minden sarkán tömjén füstölgött. Zászlók és virágfüzérek diszébe öltöztetett karzatok várták a királyi családot, az udvart és a nemzetgyülés tagjait, egymáshoz teljesen hasonló két trónszék állt a király és a nemzetgyülés elnöke számára.

Viharban és esőszakadásban vonultak be a szövetségesek a diadaliv három kapuján át a tágas arénába. Elsőnek jöttek Páris választói, a községi képviselők, a nemzetgyülés tagjai. Ez a menet egyenes vonalban haladt előre, mig a haza oltára a folyam közepén felmeredő szikla módjára ketté nem osztotta. A menet eleje már az emelvényekig ért, mikor a vége még a diadalivnél tartott. Ez a temérdek ember mind az emelvényeken foglalt helyet.

Utána a népképviselők, a katonai küldöttségek és a nemzetőrségek menete következett. Minden megye saját zászlaja alatt jelent meg.

Ugyanakkor helyet foglalt a király és a nemzetgyülés elnöke, mindegyik a saját trónján, a királyné az emelvényen.

Mária Antoinette kisérete nevetségesen kicsiny volt. A királynét elhagyták legjobb barátai és barátnői. Hogy Olivér nincs Párisban, tudta, azért nem is kereste. De szerette volna látni és maga mellett tudni az öccsét. Csakhogy nem mondhatta meg neki senki, hogy hol van. Ha megtudta volna, hogy ugyanabban az időben helyezi el a Bellevue egy kis házában kedvesét, a parasztember leányát, bizonyára szánakozva vonta volna vállát. De ki tudja, hogy ez a királynő nem adta volna-e oda szivesen koronáját és trónját, ha Olivér ugy szeretné még, mint ahogy Katalin szerette Izidort.

»Oh, Charny! Charny!« sóhajtotta, miközben a dobok peregtek, a trombiták harsogtak és az ezerfőnyi tömeg harsányan kiáltotta: - Éljen a király! Éljen a törvény! Éljen a nemzet!

Kétszáz papi diszbe öltözött lelkész közeledett az oltárhoz Talleyrand urnak, Autun volt püspökének vezetésével. Talleyrand béna lábával lépdelt fel az oltár elé. Mefisztófelesz várta Fausztot, de ugy volt megirva a sors könyvében, hogy csak vendémiaire 13-án találja meg.

Talleyrand mondott misét - és ez volt ennek a napnak egyik baljóslatu eseménye. Az idő viharosabbá vált - ugy látszott, mintha az ég is ez ellen a hamis próféta ellen akarna fordulni. A háromszinü zászlók, melyek az oltár köré sereglettek, suhogtak és pattogtak a szélfuvásban. Mise után Talleyrand ur megáldotta a nemzet zászlaját és a megyék lobogóit. Aztán megkezdődött az ünnepélyes eskütétel.

Elsőnek Lafayette esküdött fel az ország minden nemzetőrsége, a nemzeti gárdák nevében. Aztán a nemzetgyülés elnöke Franciaország nevében; aztán a király a maga személyében.

- Hűséget esküszünk a nemzetnek, a törvénynek és a királynak - esküszünk, hogy erőnkből telhetőleg megóvjuk a nemzetgyülés által elfogadott és a király által jóváhagyott alkotmányt - gondoskodunk az egyes ember és a tulajdon biztonságáról, az ország belsején való közlekedésről és az adó behajtásáról - hogy testvéri szövetségre lépünk minden franciával.

Igy esküdött Lafayette és száz ágyu dörgése adta meg reá a választ.

- Hűséget esküszöm a nemzetnek, a törvénynek és a királynak. Esküszöm, hogy megtartom a nemzetgyülés által elfogadott és a király által jóváhagyott alkotmányt!

Igy esküdött az elnök. És ujra megszólalt száz ágyu.

Most a királyra került a sor.

- Én, a franciák királya, - mondotta XVI. Lajos - esküszöm, hogy arra forditom teljes hatalmamat, melyet az állam alkotmányos törvénye reám ruházott, hogy fenntartom a nemzetgyülés által elfogadott és általam jóváhagyott alkotmányt.

A száz ágyu ujra megszólalt.