TIZENEGYEDIK FEJEZET
A hálószoba

Charny megfogódzott a pamlag támlájába és felsóhajtott. Andrée kezére hajtotta fejét. Maga sem tudta volna megmondani, mi háborog a szivében. Négy éve felesége ennek az embernek, kit végtelenül szeret - de az más nőnek ajándékozta szivét és nem gyanitja, mily áldozatot hozott érette, mikor felesége lett. Nehéz harcban állt kettős kötelességével ugy is mint hitves, ugy is mint alattvaló s végignézett mindent, elviselt mindent, hallgatott mindenről, mig férjének néhány gyöngéd pillantása, a királyné néhány barátságtalan szava el nem árulták előtte, hogy átérezték önfeláldozását. A legutóbbi rémes napokban talán Andrée volt az egyetlen az udvarnál, ki valamennyire örülni is tudott; mert nagyot dobbant a szive, valahányszor férjének pillantása megmondotta neki, hogy aggódik miatta. Édes borzadály hatotta át ezt a hideg lelket, mely a szerelmet eddig csak a fájdalmas oldaláról ismerte.

De most hozzájárult mindehhez az, hogy megtalálta gyermekét, és az a szerelem, mellyel férje most feléje közeledett, szükségképpen utját kellett, hogy állja gyermekéhez való szeretetének. Igy hát reá nézve az egyik boldogság mintegy megszüntette a másikat.

Charny természetesen nem találhatta ki gondolatait. Néhány pillanatig reánézett, aztán felsóhajtott és kérdezte tőle:

- Tehát mit jelentsek a királynak, asszonyom?

Andrée megrázkódott e hang hallatára; aztán a grófra vetette tiszta, átható szemét és igy felelt:

- Uram, annyira szenvedtem, mióta az udvarnál vagyok, hogy hálásan fogadom el az elbocsátást, melyet a királyné kegyes volt megadni számomra. Nem arra születtem, hogy a nagyvilágban éljek, és mindig az egyedüllétben találtam, ha nem is boldogságomat, de legalább nyugalmamat. Engedelmével, uram, ebben a pavillonban akarok lakni, melyhez annyi emlékem köt, mely ha szomoru is, nincs egészen édesség nélkül.

Charny meghajolt, mint aki kész nemcsak kérést teljesiteni, hanem engedelmeskedni a parancsnak is.

- Asszonyom, - mondotta - ez hát a végső elhatározása?

- Igen, uram, - felelte Andrée szeliden.

Charny ujra meghajolt és igy szólt:

- Most még csak egyet kell kérdeznem, asszonyom: Szabad-e, meglátogatnom itt?

Andrée reávetette nagy, átható, rendszerint nyugodt és hideg, de most csodálkozással és szelid nyájassággal tele szemének pillantását és igy felelt:

- Mindenesetre uram, s minthogy egyébként senkit sem fogadok, mindig hálás volnék önnek, ha néhány pillanatot szentelne nekem.

Charny még sohasem tapasztalt annyi gyöngédséget Andrée hangjában, mint most. Ugy érezte magát, mint a balga pásztor, ki az első csókot akarja kérni kedvesétől. Szeretett volna még egyszer leülni hozzá, de nem merészelt, mert hiszen azt hitte, hogy az imént eltaszitotta magától. Andrée pedig éveket adott volna oda az életéből, ha maga mellett látta volna. Egyikök sem tudta, mi történik a másiknak szivében és mindketten megmaradtak kinos elfogódottságukban.

- Azt hiszem, nem talál itt nagy kényelmet, - mondotta a gróf. - Engedje meg, hogy kissé gondoskodjam róla és megnézzem, mire van szüksége, hogy a lakás kényelmesebb legyen. Egy előszobán jöttem be, itt a szalonban vagyok, az az ajtó az ebédlőbe visz és ez itt?

Ahhoz az ajtóhoz tartott, mely mögött Sebestyén eltünt. Andrée elállta utját.

- Kérem, gróf, egy lépéssel se tovább!

- Oh, megérthetem, - mondotta - ez az ajtó tehát a hálószobájába nyilik.

- Ugy van, gróf, - felelte Andrée sápadtan, reszkető hangon, s a vonásai szinte eltorzultak.

Charny reánézett és arcának sajátszerü kifejezését megint nem magyarázhatta másra, mint arra, hogy megismételt közeledése irtózattal tölti el.

- Oh, tudtam, hogy nem szeret, - mondotta mély fájdalommal - de azt nem tudtam még, hogy gyülöl.

Megtántorodott, mint a mámoros ember, aztán oly kiáltással, mely elárulta szivének fájdalmát, kirohant a szobából. Andrée utána nézett és hallgatódzott, mig a kocsi zörgése elhalt, aztán gyorsan kinyitotta a hálószoba ajtaját és kiáltotta:

- Sebestyén! Sebestyén!

Senki sem felelt. Andrée belépett és körülnézett az éji lámpával megvilágitott szobába. A szoba üres volt.

- Sebestyén! Sebestyén! - kiáltotta ujra.

Ekkor észrevette, hogy az ablak nyitva van.

- Oh, - sóhajtotta - gondolhattam volna. Hiszen mondotta is, hogy nem vagyok anyja.

Igy tehát egyszerre elvesztett ismét mindent, a férjét és a gyermekét. Kimerülten dőlt le az ágyra. Nem volt már ereje, már csak sirhatott és jajveszékelhetett.

De egyszerre ugy rémlett neki, mintha valami még borzalmasabb érzés vegyülne fájdalmába és könnyei közé. Oly érzés, melyet életében néhányszor már érezett és melyre mindig borzadva gondolt vissza. Felegyenesedett, zokogása elhallgatott, rajta kivül álló hatalom markolt a szivébe. Megfordult, s mintegy ködfátyolon át vette észre, hogy már nincs egyedül. Ágya előtt egy férfi állt, ki ugy lehet, az ablakon jött a szobába. Segitségért akart kiáltani, a csengő zsinórjához akart nyulni, de bénának érezte tagjait. Erőt vett rajta az a le nem győzhető meredtség, mely régente Balsamo közeledtét jelezte neki.

Abban az emberben, ki oly hatalmat gyakorolt reá, Gilbertre ismert.

Hogyan került Gilbert, a gyülölt apa, forrón szeretett fiának helyére?