HETVENKETTEDIK FEJEZET
A végzet

Eközben Choiseul ur Leonard fodrásszal együtt megérkezett Pont-de-Sommevellebe. Ott találta azt a negyven főből álló huszárosztagot, mellyel a királyi családot várták. De a végzet itt is beavatkozott a játékba. Éppen akkor viszály támadt Elbocusnénak, az ottani földbirtokosok egyikének gazdatisztje és a földmivelők közt, kik nem fizették meg a haszonbért, s azt hitték, azért rendelték oda azt a negyven huszárt, hogy kényszereszközökkel hajtsák be az esedékes fizetnivalókat.

Falusiak és polgárok csődültek össze; számuk percről-percre nőtt, és Choiseul ur nem kételkedhetett ez emberek ellenséges szándékaikban. Ha tettlegességre kerül a sor, kénytelen visszavonulni embereivel.

Váratlanul ujabb bonyodalom is támadt. Meg akarva nyugtatni az embereket, kijelentette, hogy a katonák azért vannak ott, mert pénzszállitmányt várnak, mely utban van Metz felé. Valaki ekkor azt felelte hangosan a tömegből, hogy dehogy várnak pénzküldeményt, hanem a királyi családot várják, mely mult éjszaka megszökött a Tuilériákból.

Ezek a szavak nagy zavart idéztek elő. Choiseul ur nem tudta, mitévő legyen. Ha ott marad, megerősitik azt a gyanut, mely anélkül is nagyon könnyen talált hitelre az izgatott tömegben. Ha visszavonul, megszegi igéretét, hogy itt várja be a szökevényeket. Ha minden az előre megállapitott terv szerint történt volna, meg kellett volna már érkeznie az utikocsinak is. Végre még is legjobbnak tartotta, visszavonulni embereivel, mert mig ő itt marad, a nép sem mozdul helyéből, tehát nem látott jobb módot, mint szabaddá tenni az utat.

Nagy nyugodtsággal fordult a postamesterhez.

- Pénzküldeményünknek rég itt kellett volna már lennie, - mondotta fennhangon. - Vajjon az utóbbi napokban vittek át többször itt eféle küldeményeket?

- Igen, csak ma reggel is egy postakocsi ment át két csendőr kiséretében s annak is százezer tallért kellett Metzbe szállitania, - felelte a postamester.

- Oh, akkor értek mindent, - kiáltotta Choiseul ur. - A miniszter több kisebb küldeményre osztotta fel a nagy szállitmányt. Akkor fölösleges tovább is itt várnunk. Lóra, legények!

A legénység mindjárt nyeregbe ült.

- Előre, indulj! - vezényelte Choiseul. - Négyes rendek - lépésben!

Mikor a helységen tul megtettek egy darab utat, mellékutra tértek, megkerülni Saint-Ménéhouldot, hol állitólag épp oly nagy izgalom uralkodott, mint Pont-de-Sommevelleben. De Charny Izidor most megérkezett a pont-de-sommevellei postahivatalba, kérdezősködött, hogy nem láttak-e a helységben huszárokat, s megtudta, hogy negyven huszár az imént indult el lépésben. Megrendelte a váltáshoz szükséges lovakat és utána száguldott Choiseul huszárjainak. De azok, mint tudjuk, rövid utat téve a helységen tul, mellékutra tértek s Izidor ilyképpen már nem találta meg őket.

Izidor után alig tiz perccel érkezett meg a királyi kocsi. De az ut szabad volt; a népsokaság szétoszlott. Csakhogy az érkezők nem látták sem Choiseul herceget, sem huszárjait. A király ezt aggasztónak tartotta és kinézett a kocsiból.

- Az Isten szerelmére, sire, - sugta Charny Olivér, ki a kocsi mellett állt - ne mutatkozzék igy. Majd érdeklődöm.

Öt perc mulva visszatért és jelentette, hogy mi történt. A hintó és kisérete folytatta utját. Olivér most is a kocsi mellett lovagolt.

Eközben Charny Izidor nem győzte csodálni, hogy nem lát egyetlenegy huszárt sem az országuton, pedig egy mérföldnyi messzeségig ellátott rajta. Megérkezett Saint-Ménéhouldba és látta, hogy ott nemzetőröket vezényeltek ki. A városban nagy mozgalmasság uralkodott. Dobpergést hallott. Nem törődött vele sokat, hanem a vásártérre lovagolt.

Az egyik háznak nyitott ablakában Dandoins márki állt. Izidor nem ismerte s minthogy a márki okvetlenül felismerhette benne a futárt s mégsem szólitotta meg, tovább lovagolt. A postaház előtt egy fiatalember állt, kinek álla alatt összeérő fekete pofaszakálla és Titusz-haja a forradalmárra vallott.

Izidor nem tudta, kihez forduljon.

- Mit kiván, uram? - kérdezte a pofaszakállas fiatalember.

- Beszélni akarok a postamesterrel, - felelte Izidor.

- Az éppen nincs itt, de én Drouet Jean Baptiste, a fia vagyok... Mondja meg, ha olyat kiván, amit én is megtehetek.

- Három pár lóra van szükségem két kocsi elé, meg hátaslóra egy futárnak.

Drouet biccentett a fejével, bement, az udvarba és hangosan megismételte a megrendelést. Ugyanabban a pillanatban érkezett oda Dandoins márki és megszólitotta Izidort.

- Uram, - kérdezte - ugy-e bár, a királynak rendeli meg a lovakat?

- Mindenesetre. De hol maradt ön és hol maradtak az emberei?

- Nem kaptunk hiradást, - felelte a márki. - Egyébként a nép fenyegetően viselkedik. Fel akarják izgatni és pártjukra akarják csábitani embereimet.

- A király kocsija minden pillanatban megérkezhetik, - mondotta Izidor. - Nézzen utána, mit lehet tenni. Mindenesetre fedezze a felségek hátát - de csitt, figyelnek bennünket, ez az ember talán meg is hallotta már, hogy mit beszéltünk egymással. Menjen ön embereihez és kövessen el mindent, hogy fenntartsa köztük a fegyelmet.

Dandoins elment. Mindjárt azután a postaház elé érkezett a királyi utikocsi. Dandoins megfordult s egy szökéssel ott termett, köszönteni a királyt. XVI. Lajos arca eközben többször megjelent az ablak mögött. Drouet Jean Baptiste kiváncsian oldalgott oda s kémlelő pillantásokat vetett a kocsi belsejébe. Látta már a királyt Párisban a Mars-mezőn s ugy vélte, hogy reáismert. De meg akarva bizonyosodni dolgában, elővett a zsebéből egy bankópénzt s a királynak rajtalevő képét összehasonlitotta azzal az arccal, melyet a kocsi ablakában látott. Most aztán már nem kételkedett tovább: az utas senki más, mint a király.

Izidor figyelemmel kisérte Drouetet és átlovagolt Olivérhez.

- A királyt felismerték, - sugta gyorsan a fülébe. - El innen, nincs vesztegetni való pillanat. És ne vedd le a szemedet arról a feketeszakállas emberről. A postamester fia. Drouet Jean Baptistenak hivják.

- Jól van, vigyázok reá, - felelte Olivér. - Te pedig siess!

Izidor elvágtatott, megrendelni Clermontban a sorra következő előfogatokat. Néhány perccel utána elindult az utikocsi is.

Olivér élesen szemmel kisérte Drouetet; a postamester fia néhány halk szót mondott a lovászainak, egyébként pedig nem mozdult helyéből.

Charny odalépett hozzá:

- Nem rendeltek hátaslovat a futárnak? - kérdezte tőle.

- De rendeltek, csakhogy már nincs lovam, - felelte Drouet.

- Hogyan, hogy nincs? Hiszen itt áll egy, - mondotta Olivér.

- Saját lovam az. Magamnak van szükségem reá.

- Nem engedné át nekem? Bármily árat megfizetek érte.

- Fontos és halaszthatatlan ügyet kell elintéznem.

Charny nem ostromolta tovább kéréseivel, mert nem akart gyanut kelteni. De szerencsére ott állt még Dandoins márki, mert utána nézett a király kocsijának.

Olivér odalépett hozzá.

- Csitt, - mondotta neki halkan. - Én vagyok, Charny gróf... nem kapok lovat, engedjen át egyet dragonyosainak lovaiból... sietnem kell a király kocsija után.

- Gróf, - felelte Dandoins - adok önnek egyet a saját lovaimból.

De a márki szállása - szerencsétlenségre - ötszáz lépésnyire volt a vásártérről s elmult negyed óra, mire a lovat megnyergelték. Még végére sem jutottak ennek a munkának, mikor vad lárma riadt fel a vásártéren. Charny világosan hallotta ezeket a kiáltásokat: »A király! A királyné!«

Kisietett. Azt mondotta, vezessék utána a lovat a vásártérre, aztán elsietett. Mikor a vásártérre ért, éppen hallotta még, mikor a postamester fia hangosan kiáltotta: - Abban a kocsiban, mely éppen most indult el innen, a király ül a családjával. - Igy szólva, lóra pattant és elvágtatott.

Charny a lováért kiáltott. Futva ment vissza Dandoinshoz. Ott találta már a polgármestert a hatóság néhány hivatalnokával, kik felszólitották a dragonyosokat, hogy térjenek vissza kaszárnyájukba, mert nyolc óra van.

Végre elővezették lovát.

- Hogy vagyunk? Hogy vagyunk? - kiáltotta a márki, mig Charny nyeregbe ült.

- Felismerték a királyt! - fakadt ki a gróf. - Drouet már utban van Clermont felé. Minden az ön lovának gyorsaságától függ. Jól fut?

- Mint a szél.

- Utol kell érnem, hogy lelőhessem!

Azzal megsarkantyuzta lovát és elvágtatott.

- Lelőhesse? - kiáltotta utána Dandoins. - Megálljon! Megálljon! Hiszen elfelejtettem megtölteni a pisztolyokat.

De Charny már nem hallotta.

Dandoins nem küldötte dragonyosait a kaszárnyába, hanem lóra ültette őket. De az országuton oly sürü néptömeg csődült össze, hogy lehetetlen volt előrejutniok. Az embersokaságban nagyon sok volt a fegyveres nemzetőr is. Összecsapni ezekkel, kárára lehetett volna a király érdekének. Tehát a márki jobbnak látta, az alkudozás utjára térni. Megkérdezte az emberektől, hogy mire vélje ezt a népcsődületet? Hogy mi a kivánságuk? Miért viselkednek oly fenyegetően?

Ezzel csak időt akart nyerni, mert a király eközben Clermontba érkezik, ott pedig Damas gróf várja már száznegyven dragonyossal. Ha lett volna neki is annyi lovasa, mégis szerencsét próbált volna. De mit tegyen harminc emberével ily népsokasággal szemben?