HATVANKETTEDIK FEJEZET
Virág és asszony

Néhány hónappal az események után, 1791 március végén, egy kocsi állt meg Maraisban, Mirabeau kastélya előtt. Gilbert doktor szállt ki belőle, s a szolga a gróf hálószobájába vezette.

Csodálkozó pillantással nézett fel reá Mirabeau.

- Hogyan? - mondotta gyenge hangon - ily csekélység miatt orvost hivnak? Sajnálom, hogy alkalmatlankodtak önnek, doktorom.

- Sohasem alkalmatlankodnak, ha barátomhoz hivnak, akin segithetek, - felelte Gilbert. - De mondja meg, mi baj? Jules, nyissa ki az ablakot.

- A nemzetgyülésben tegnap megint nagy csatám volt, és fényes győzelmet arattam; ezt csak meg kellett ünnepelni? Meghivtam magamhoz néhány barátomat s igaz, hogy veszettül mulattunk reggel háromig. Akkor lefeküdtem, de öt órakor már szörnyü belső fájdalmak ébresztettek fel.

Gilbert hozzáfogott a beteg megvizsgálásához. Aztán elővette zsebéből a műszereit és mindenekelőtt eret vágott.

A beteg egy szempillantás alatt jobban érezte magát. Megkönnyebbült lélekkel mondotta:

- Határozottan nagy ember ön, doktorom!

- Ön pedig nagy bolond, grófom, hogy néhány órai képzelt öröm kedvéért kockára veti barátai és Franciaország számára oly drága életét.

- Drága? - kérdezte Mirabeau. - Ön maga sem hiszi komolyan.

- Ha most komolyan megbetegszik, holnap egész Páris az ablaka elé csődül, ha pedig meghal, egész Franciaország kiséri koporsóját.

- Nagy vigasztalás nekem, amit most mondott, - suttogta a gróf.

- Most hogyan érzi magát?

- Jelentékenyen könnyebben, de még mindig érzem a fájdalmakat.

- Kiszivatjuk majd egy kis mustártapasszal, grófom. Az érvágás megtette a magáét.

A komornyik meghozta azokat a szereket, melyekért az orvos elküldötte. Negyed óra mulva Mirabeau már egészen jól érezte magát.

- Most adok egy órai pihenőt, - mondotta Gilbert - aztán együtt kocsizunk be Párisba.

- Párisba? Egy óra mulva? - mondotta a gróf. - Nem, nem lehet, mert látogatót várok.

- Mikor idejöttem, temérdek illatos virágot láttam a szalonban; gyanitom, miféle látogatást vár, - jegyezte meg Gilbert. - Virág és asszony - gróf, megöli magát!

- Legalább szép öngyilkosság volna, - felelte Mirabeau.

- Ma nem tágitok mellőle, - mondotta az orvos.

- Istenem, doktor, szavamat adtam. Azt akarja, hogy megszegjem? Estére chaussée d’antini házamban leszek s otthon talál. Hiszen most egészen jól érzem magam...

- Más szóval, elküld magától?

- De szó sincs róla!

- No, egyébként sem maradhatnék tovább, mert szolgálatom van a Tuilériákban.

- Igen? Akkor látni fogja a királynét?

- Valószinüleg. Van valami üzenete számára?

- Nem venném magamnak azt a bátorságot. Jobban teszi, ha meg sem mondja, hogy beszélt velem. A királyné ugy is csak azt kérdezné tőle, hogy megmentettem-e, igéretem szerint, a királyságot, és kénytelen volna tagadó választ adni kérdésére. Egyébként a királyné épp oly hibás a dologban, mint én magam.

- Ne mondjam meg neki azt se, hogy buzgalmával, a szónoki emelvényen vivott harcaival a sirba dönti magát? - kérdezte Gilbert.

- Megmondhatja neki, - felelte Mirabeau. - De meg kell ismételnie előttem, hogy mit felel reá.

- Szóról-szóra. Addig pedig Isten önnel, gróf! S még egyet! Semmi ötven évesnél fiatalabb ápolónőt, megértette?

- Jól van, - kacagott Mirabeau. - Ha máskép nem lehet, fogadok két huszonöt-huszonöt éveset. Isten önnel!

A folyosón a komornyik várta Gilbertet.

- Oh, már elmegy doktor ur? - kérdezte.

- Igen, elküldöttek, barátom.

- És tudja-e, miért? - kérdezte a hű szolga és könny csillogott a szemében. - A miatt a szomszédban lakó hölgy miatt. Mert nagyon hasonlit a királynéhoz. Hogy az okos ember néha mily ostoba!

Kinyitotta a doktornak a kocsi ajtaját.

Gilbert meghökkent. Egy hölgy, ki hasonlit a királynéhoz? Kérdezni akart még valamit, de erőt vett magán. - Nem, - gondolta - az Mirabeau titka, és nincs hozzá közöm.

Hátradőlt a kocsiban.

- Párisba, kocsis! - mondotta.