ÖTVENÖTÖDIK FEJEZET
A Mars mezején

Egész Franciaországot felbonthatatlan kötelék füzte együvé s ennek hatása nem maradhatott el egész Európára nézve sem.

Mirabeau erre a nagy közösségre törekedett. A király aggodalmaira azt felelte, hogy ha van még menekülés Franciaországban a királyság számára, nem Párisban, hanem a vidéken kell azt keresni. Azonkivül nagy előny származnék az ország minden részéből összegyülekező emberek egyesüléséből, a király látná népét és a nép látná királyát. Franciaország egész népe, melyet háromszázezer testvéri szövetségbe állt polgár, hivatalnok, katona képviselne, azt kiáltaná a Mars-mezőn: »Éljen a nemzet!« és összefogna egymással a Bastille romjai fölött. Akkor nem mondhatná többé egynémely udvaroncok, hogy maréknyi lázadó vezetésével kiván Páris oly szabadságot, melyet Franciaország többi része egyáltalában nem kiván. Nem, Mirabeau a franciák szive mélyén akkor még elevenen élő királyhűségre épitett, és remélte, hogy az uralkodónak a néppel való ebből a szokatlan, előtte ismeretlen, hallatlan érintkezéséből szent szövetség támad, melyet semmi cselszövés nem lesz képes megdönteni.

Mikor Páris községtanácsa a nemzetgyülés elé terjesztette az általános testvériesülésre vonatkozó inditványát, nagy mozgás támadt a hallgatóságban. Ezt a Párisban, a nyugtalanságnak ebben az örök fészkében való népcsődületet a kamarának mindkét pártja, a royalisták és a jakobinusok pártja egyformán helytelenitette.

Ez azt jelentené, mondották a royalisták, hogy julius 14-ikének fokozott veszedelmét idéznők fel, oly veszedelmet, mely már nem a Bastille, hanem a királyság ellen irányulna. Mi lenne a különböző szenvedélyeknek ebben az összevisszaságában, az ellentétes nézeteknek ebben a szörnyü ütközésében a királyból? De a jakobinusok sem féltek kevésbbé ettől az összecsődüléstől, mert tudták, hogy XVI. Lajosnak mily hatása van még mindig a tömegekre. Ennek következtében mind a két párt igyekezett meghiusitani Mirabeau tervét. De nem sikerült nekik. A nemzetgyülés kénytelen volt beérni azzal, hogy korlátok közé szoritsa a mozgalmat, amennyire lehet. Evégből a küldöttségek felutazásának költségét az egyes községekre háritották, ugy, hogy a szegényebb községek kénytelenek voltak lemondani részvételükről.

De nem vetettek számot az általános lelkesedéssel. Akadt igen sok gazdag ember, aki sajátjából járult hozzá a költségek fedezéséhez. És az országutak mentén mindenhol táblákat állitottak ezzel a felirással: »Franciák, nyissátok ki ajtaitokat. Testvérek érkeznek a haza legmesszebb tájairól!«

És ekkor mindenfelől felhangzott a kiáltás: - Ide jöjjetek, testvérek, ide jöjjetek, zarándokok, ide, nemzetőrök és matrózok! Jertek be mind! Apát, anyát, testvért találtok itt! A vendégszeretet, a hazaszeretet egyetlen családdá tesz mindannyiunkat!

Franciaország minden tájáról háromszázezer francia vonult fel Párisba. Az egységes, szabad haza reménye járt előttük. Valamennyien ugyanazt az egy dalt énekelték, akár délről, akár keletről, akár északról, vagy nyugatról jöttek. Az a dal volt, melyet egykor Kisázsián át való utjokon a keresztes hadak zengettek. Senki sem tudja, kitől tanulták meg mind ezt a dalt, a hires »Ça ira«!-t; nem azt a véres dalt, mely utóbb a forradalom csatadala lett, hanem a régi ének eredeti, igazán jámbor szövegét.

Nagy tér kellett hozzá, hogy elhelyezhessék a jövevények százezreit s ráadásul Páris millióját és e célból Mars mezejére esett a választás. Elhatározták, hogy nagy körtöltés készitésével óriási amfiteátrummá alakitják át ezt a sikot. Tizenötezer embert küldöttek ki a munkára, de a hatalmas teljesitményre már csak három hét maradt, és két nap mulva látták, hogy három hónap volna reá szükséges.

Ekkor csoda történt, amelyen meg lehetett ismerni a párisiak lelkesedését. Az egész nép önként ment ki a munkára. Férfiak, fiatal legénykék és asszonyok százezrei jelentkeztek ásóval, lapáttal és csákánnyal meg taligával. Mások hordószámra szállitották ki a bort; még mások hegedüvel, sippal és dobbal mentek ki a dolgozók szórakoztatására. Dolgoztak éjszaka is a fáklyák fényénél.

A legszorgalmasabb munkások közt feltünt egy negyven éves, ember, ki sötét arccal, majdnem egy szót sem szólva végezte munkáját. Mellette egy körülbelül 20 éves egyenruhás legényke ásta a földet. Parasztos arcu, kék szemü, világosszőke haju és erőscsontu legény volt. Nagy könnyüséggel vitte a legnehezebb terheket, a legtelibb taligákat is ugy tolta, mintha üresek lettek volna, egyre énekelt és sohasem fáradt el. Ezt a két embert Billotnak és Pitounak hivták.

A parasztnak bizony volt oka a mogorvaságra, mert a házában legutóbb történt események keserüséggé változtatták minden örömét. Felesége nem vett rajta észre semmit, az ártatlan Pitounak is elkerülte figyelmét a változás; de ő, az apa, ki leányát mindenek fölött szerette, jól tudta, hogyan állnak a dolgok.

Leánya áldott állapotban volt. Egy arisztokrata iránt való szerelmében megfeledkezett szüzi erényeiről. Ő pedig nem ölhette meg családi becsületének meggyalázóját.

Egyelőre csak Raynal doktor tudott még titkáról. Az orvost egy éjszaka, rövid idővel azután, hogy a Boursonne-kastélyban járt, a vicomte ujra elhivatta, szolgájával és Clouis apó erdei lakába vitette. Ott találta Billot Katalint. A szegény leány fiunak adott keze alatt életet. Mikor Katalin ismét erőre kapott, a vicomte elment érte s bevitte Párisba, sógornőjének Andréenak házába. Erről Raynal doktor persze már nem tudott, és Billot apó sem gyanitotta, hogy mily közel van leányához, mikor a Mars mezejére Párisba ment.