NYOLCVANKETTEDIK FEJEZET
A fájdalom utja

A király, mikor menekülni indult, azt remélte, hogy hűnek találja a tartományokat. Azt hitte, csak Párisban van megmérgezve a nép lelke. S most látnia kellett, hogy a tartományokban nemcsak, hogy nem segitették, hanem még durvábban bántak vele, mint Párisban. És ha jelen lehetett volna mindenütt, ahol most elfogatásának hire ment, még rosszabb tapasztalásokat tett volna.

A népet mindenütt vad izgalom fogta el. És azokról a helyekről, melyek az országut közelében voltak, tömegesen csődültek ki az emberek, hogy lássák, hogyan vonul tovább a menet.

De a király el volt fáradva; egy pillantást sem vetett ki a kocsiból; kicsiny hija volt, hogy el nem aludt. A királyné nem akart látni semmit; nem is láthatott semmit, mert a düh könnyei vakitották szemét. Csak madame royale, az ifju, szőke hercegnő nézett nyugodtan és keményen a népsokaságba.

Végre kielégült a csőcselék vérszomjassága is. Mikor elhagyták St.-Ménéhouldot, mellén a Szent Lajos-rend szalagjával, egyenruhás lovas közeledett a királyi kocsihoz, levette kalapját, benézett a kocsi ablakán és »felség«-nek mondotta köszöntve a benne ülőket.

Ezt a köszöntést pedig: a nép nem akarta, többé hallani. Nem érzett már tiszteletet e cim iránt; és csakhamar szitkokban tört ki a nemes urral szemben.

- Lovag ur, - mondotta az érkezőnek a király - meg vagyunk hatva hűségének és tiszteletének ezektől a tanubizonyságaitól; de itt nem segithet rajtunk, csak romlásba dönti magát. Kérem, távozzék el!

- Sire, életem a királyomé, - felelte a nemes - és az lesz életem legszebb napja, melyen meghalhatok királyomért.

A kocsi körül állók hallották ezeket a szavakat és vad gunnyal kiáltottak fel:

- Menjen innen, menjen innen! - kiáltotta a király a nemesnek. - Emberek, bocsássátok át Dampierre urat!

Eleinte utat engedtek, de mindjárt azután vad csődület vette körül a lovast. Hiszen csak áldozatra vártak, s mikor szájról-szájra mentek azok a szavak, melyeket a lovas a király kocsijánál mondott, véres gunnyal jelentették ki, hogy kivánsága könnyen teljesülhet. Öklök emelkedtek föl fenyegetően; Dampierre megsarkantyuzta lovát, ugy hogy az állat felágaskodott és lecsapott patáival az emberek fejére. Ekkor többen kantárszáron ragadták a paripát. Eldördült egy lövés. Dampierre előkapta pisztolyát a nyeregkápából és vaktában a tömegbe lőtt. Ekkor ugy tünt fel, mintha lavina zugna át az őszhaju nemesen. Egy szempillantás alatt letépték az öreg embert a nyeregből; kiabáló, örvénylő, vonagló embergomoly hömpölygött néhány pillanatig azon a helyen, ahol eltünt, aztán lándzsavégen őszhaju véres fej emelkedett magasra az összevisszaság fölött.

A királyi kocsiból az iszonyat kiáltása hallatszott ki.

- Gyilkosok! Kannibálok! - orditotta Charny.

- Legyen csendben gróf ur, - kiáltotta Billot, mert nem kezeskedhetem semmiről.

- Torkig vagyok az élettel, - felelte Olivér. - Mi rosszabb történhetik velem, mint az öcsémmel.

- Ő megérdemelte, - felelte a parasztember - ön nem.

Charny olyan mozdulatot tett, mintha le akart volna ugrani a bakról; Malden és Valory visszatartóztatták, mert máskép beleesett volna a szuronyok fokába, melyek már felemelkedtek hozzá.

- Emberek! - kiáltotta Billot dörgő hangján. - Megtiltom, hogy ennek az embernek meggörbitsétek a hajaszálát is, bármit cselekedjék. Megesküdtem a feleségének, hogy épségben viszem haza.

Mária Antoinette hallotta ezeket a szavakat. Ugy érezte, mintha tőrt döftek volna szivébe. »A feleségének?« ismételte meg magában »a feleségének? Miért?«

Billot maga sem mondhatta meg. Mert csak éppen eszébe jutott, hogy ily hadicsellel éljen, mert azt hitte, ilyképpen még legtöbbre megy abban a tömegben, mely nagyobbrészt feleséges emberekből állott.

Az idő későre járt, mikor a menet elérte Chalonst. Futárokat küldöttek előre, hogy rendbehozassák a gondnoki lakást. Az udvar tele volt nemzetőrökkel és kiváncsi polgárokkal; és ki kellett küldeni az embereket, hogy helyet csinálhassanak a királyi családnak.

A király elsőnek szállt ki a kocsiból, utána következett a királyné a dauphinnel karján, Erzsébet hercegnő a király leányával és végül Tourzelné. Mikor XVI. Lajos a gondnoki épület lépcsőjére tette lábát, eldördült egy lövés és a golyó közvetlenül a király füle mellett fütyült el. Gyilkosságot akartak-e elkövetni, vagy csak gondatlanság történt? Sohasem lehetett megállapitani.

- Mily vigyázatlanság! - mondotta a király hangosan. - Még is csak jó volna vigyázni, hogy ne süljön el a fegyver. Mily könnyen megesik a szerencsétlenség!

De a fogadtatás Chalonsban barátságosabb volt, mint ez után a halálos üdvözlet után várni lehetett volna. Az első emelet egyik szobájában teritett asztal várta a királyi családot. A hálószobákat szép tisztán rendezték be; sőt még a cselédséget is rendes szállás várta.

A foglyok csodálkozva néztek egymásra.

Charny Maldenhez és Valoryhoz csatlakozott és kivette magának azt a jogot, hogy most a királyi család szolgájaként viselkedjék. Remélte, hogy ilyképpen a királyné közelében marad és szükség esetében mindjárt rendelkezésre állhat. Mária Antoinette megértette, hogy mire gondol; de reá sem nézett; sem szóval, sem pillantással nem köszönte meg feláldozását. Mióta Billot azt mondotta, hogy kezeskedett feleségének szemben az életéért, ellenséges indulattal viseltetett iránta.

Charny nem gyanitotta, hogy mi történik a királyné szivében; mert nem tudta, hogy a királyné hallotta azokat a szavakat. Uj remény ébredt benne. Chalonsban sok jómódu polgár, nyugdijas, nemes és tőkepénzes lakott; azt hitte, hogy van ott még királyhűség.

Ugy látszott, nem is csalódott ebben, mert mig a királyi vendégek asztalnál ültek, belépett a ház ura, ki a városnak birája volt, meghajolt a királyné előtt és igy szólt:

- Asszonyom, Chalons fiatal leányai azt a kegyet kérik, hogy virágot adhassanak át felségednek.

Mária Antoinette előbb a leányára, aztán a királyra vetett csodálkozó pillantást.

- Virágot? - mondotta.

- Asszonyom, - mondotta a biró - ha rosszul választottuk meg az időt, vagy merésznek tünik fel kérésünk, nem fogom felengedni a leányokat.

- Ellenkezőleg, - felelte Mária Antoinette. - Vezesse fel őket.

A biró kiment. Néhány perc mulva tizenkét fiatal leány lépett be. A város legszebb leányai voltak.

- Jertek csak közelebb, gyermekek! - kiáltotta nekik a királyné és eléjük tárta karját...

A legnagyobb leány csinos beszédet gondolt ki, s most el akarta mondani; de a fogadtatás, melyben a királyné részesitette őket, oly mélyen meghatotta a szegény gyermeket, hogy sirva fakadt és csak ennyit mondhatott:

- Oh, felség, - mily szerencsétlenség...!

Mária Antoinette átvette a virágbokrétát és megcsókolta a leányt.

Eközben Charny lehajolt a királyhoz és sugva mondotta:

- Sire előnyösen lehetne kihasználni azt a kedvező hangulatot, mely ebben a városban uralkodik. Kérem felségedet adjon egy órai szabadságot. Meg fogom látni, hogyan állnak a dolgok, aztán jelentést teszek felségednek.

- Menjen, gróf, - helyeselte XVI. Lajos - de legyen óvatos. Vigasztalhatatlan volnék, ha szerencsétlenség érné. Két öccse már elesett érettem.

- Sire, életem, mint testvéreim élete is, az öné, - felelte Olivér.

Kisietett. A királynak nem kellett volna Györgyre és Izidorra emlékeztetnie. Olivér belső zsebében tartotta még azokat a vérfoltos irásokat, melyeket a legutóbb elesett Charny adatott át az életbenmaradottnak. Elhatározta magában, hogy elolvassa, mihelyt szabad pillanata lesz, és lelkiismeretesen teljesiti öccsének minden abban kifejezett kivánságát.

A leányok mögött a szülők is mutatkoztak, bátortalanul, tiszteletteljesen, attól a kivánságtól hatva át, hogy üdvözölhessék a szerencsétlen uralkodópárt. Tekintélyes polgárok és öreg nemesek voltak.

XVI. Lajos felállt, és Mária Antoinette legszelidebb hangján mondotta:

- Csak jöjjenek be!

A foglyok azt hitték, hogy álmodnak; ugy tünt fel nekik, mintha más világba jutottak volna. Csak az imént látták Dampierre ur fejét egy dárda hegyén. Most pedig alázattal meghajló alakok álltak előttük.

Charny fél óra mulva visszatért. A királyné látta elmenni és látta visszajönni; de arcának semmi kifejezésével nem árulta el, hogy érdeklődik azok iránt a lépések iránt, melyeket tenni szükségesnek látott.

Charny a királyhoz lépett és halkan mondotta:

- Minden jól megy, felség. A chalonsi nemzetőrség kész, holnap Montmédybe kisérni felségeiteket. Fejezze ki felséged holnap reggel azt a kivánságát, hogy misét akar hallgatni. Nem tagadhatják meg felségedtől, mert Urnap lesz. Mikor ki fog jönni a templomból és kocsijába lép, adja ki ujra a parancsot, hogy Montmédybe akar menni.

- Jól van, gróf, - felelte a király. - Köszönöm. Ha holnapig minden ugy marad, követni fogjuk tanácsát. De most pihenjen le a többi urral együtt. Nagyobb szüksége van a pihenésre, mint nekünk magunknak.

Kiki a hálószobájába vonult. Csak az ajtó előtt álló őr emlékeztette a felségeket arra, hogy fogolyként őrzik őket; de az őr tisztelgett.

Eközben Billot és Drouet észrevette, hogy a hangulat Chalonsban nem kedvez szándékaiknak. A környékbeli falvak népe kiváncsiságból a városba özönlött, de mikor látta a királyt, hazatért, hogy otthon vehessen részt az urnapi körmenetben. Az a nagy néptömeg, mely Varennesből jött oda, szintén jelentékenyen megcsökkent. Ennek következtében komolyan lehetett tartani tőle, hogy siker koronázna minden oly merész kisérletet, mellyel ki akarnák szabaditani a királyt. Billot gyors elhatározással éjnek idején lóra vetette magát és Reimsbe vágtatott, Drouet pedig Vitry-le-Français-ba lovagolt.

Charny lelkiismeretesen maradt őrhelyén; nem kerülte el éberségét e különböző mozdulatok egyike sem. Kiszámitotta magában, hogy Billot legfeljebb néhány száz emberre számithat. Chalons királyhű polgárai közt legalább ép oly számu ember akadt. Több katonatiszt buzgón támogatta toborzó munkájában és reggel hat órára a birói lak udvarán összesereglettek a királypártiak és polgárok legmegbizhatóbb emberei.

Reggel hét órakor a király felkelt és kifejezte azt a kivánságát, hogy misére viteti magát. Keresték Billot-t, keresték Drouetet, hogy közöljék velük ezt a kivánságot, de nem találták egyiköket sem. Charny sietve ment a királyhoz és megmondotta neki, hogy az ellenség két vezető embere nincs Chalonsban. XVI. Lajos örült, de Charny, rosszat gyanitva, a fejét rázta.

Eközben minden kedvezni látszott. Az utcákon hemzsegett a nép, melynek őszinte részvétében nem lehetett kételkedni. Bár nagy volt a tömeg, mindaddig, mig a hálószobák ablakai ki nem nyiltak, nem volt semmi lárma, semmi kiabálás, mely megzavarta volna a királyi utasok pihenését. Mikor aztán Mária Antoinette megjelent a nép előtt, hangos üdvriadal támadt és a szerencsétlen királyi család először hallotta ismét, hogy:

- Éljen a király! Éljen a királyné!

A templom tornyában megszólaltak a harangok. Charny megkopogtatta a király ajtaját.

- Jól van, - mondotta XVI. Lajos - készen vagyok.

A kocsi ott állt az ajtó előtt. A királyi család helyet foglalt benne. Nem hallatszott most gunyolódó kiáltás a sokaságból; sokan tódultak oda, hogy egy pillantást, egy kegyes szót kaphassanak vagy éppen, hogy megcsókolhassák egy ruha szegélyét.

Ellenkezés nélkül hajtatott a kocsis a templom elé. Ott Charny, ki semmitől sem félt annyira, mint az ujabb idővesztéstől, megüzente a papnak, hogy a mise nem tarthat negyed óránál tovább.

A mise csakugyan nem tartott tovább egy perccel sem; a királyi család visszatért kocsijába, s mikor a kiséret is elfoglalta helyét, XVI. Lajos igy szólt hangosan:

- Uraim, tegnap erőszakot alkalmaztak ellenem Varennesben. Montmédybe akartam menni, de kényszeritettek, hogy idejöjjek, hogy kiszolgáltathassanak a fővárosban levő lázadóknak; tegnap lázadók vettek körül, ma hű barátok közt vagyok. Tehát megismétlem parancsomat, melynek tegnap megtagadták az engedelmességet: Montmédybe!

- Montmédybe! - ismételte meg Charny.

- Montmédybe! - kiáltotta a chalonsi nemzetőrség.

Billot kisérete nem mert ellenvetéssel élni, mert látta, hogy kisebbségben van. A kocsi elindult abban az irányban, melyből tegnap érkezett.

Charny ujjongott - sajnos korán. Alig, hogy kiértek a városból, az országuton zsivajt hallottak, mely mind jobban és mind hangosabban közeledett hozzájuk.

Olivér elsápadt és Malden karjára tette kezét.

- Minden elveszett! - kiáltotta.

- Hogyan? - mondotta Malden és Valory.

- Meg fogják látni! - mondotta Charny.

Néhány perc mulva nagy nemzetőrsereget láttak közeledni dobpergés és zászló lobogása közben Montmédy felől a kocsihoz. Élén Billot és, Drouet haladt. Az osztagok, melyeknek egyikét Reimsből, másikát Vitry-le-Françaisból hozták, nem sokkal Chalons előtt egyesültek.

A kocsi nem mehetett tovább. XVI. Lajos kinézett és kérdezte, hogy mi történik. Csakhamar megértette.

- Sire, - mondotta Charny - parancsolja, és megszalasztjuk őket.

De a király szomoruan rázta fejét.

- Elég vér folyt érettem, vér, melyet keservesen siratok. Nem akarom, hogy még egy cseppet is kiontsanak. Visszatérni!

Charny leugrott a bakról, gyeplőn ragadta a hámoslovakat és visszaforditotta a kocsit.

- Uraim! - kiáltotta - visszafordulni, ő felsége kivánja!