ÖTVENKETTEDIK FEJEZET
Mirabeau nagy árulása

Az olvasó emlékezhetik azokra a szavakra, melyeket Mirabeau mondott a királynénak abban a pillanatban, mikor az csókra nyujtotta neki kezét: »Ez a csók, asszonyom, megmentette a királyságot.«

Bizva saját erejében, Mirabeau hozzáfogott a nagy feladathoz, melyre kötelezte magát. Mikor néhány nappal a királynénál történt kihallgatás után a nemzetgyülésbe ment, nyugtalan, zajongó embercsoportokat látott az utcán. Közeledett hozzájuk, és látta, hogy röpiratokat osztogatnak közöttük. Az az ember, aki osztogatta, mindegyre ezt kiáltotta:

- Mirabeau ur nagy árulása! Mirabeau ur nagy árulása!

A gróf elővett a zsebéből egy pénzdarabot és odament az árushoz, ki néhány vékára való ily röpiratot tartott még maga mellett a földön.

- Barátom, - mondotta neki - mibe kerül Mirabeau ur nagy árulása?

Az ember reánézett és felismerte.

- Gróf ur, a röpiratot ingyen osztogatják, - mondotta, és halkan hozzátette: - Százezret nyomattak belőle.

Mirabeau gondolatokba mélyedve ment tovább. Százezer példány! És ingyen osztogatják!

Kis idő mulva megállt és pillantást vetett a röpiratba, melyet ingyen kapott. Első oldalán adósságainak pontos jegyzékét találta. Megfelelt az utolsó betüig. 280.000 frank. Alatta állt naptári pontossággal az a nap, mikor Fontanges ur, a királyné alamizsnása, folyósitotta ezt az összeget. Aztán annak az összegnek megemlitése következett, melyet az udvar havonkint fizetett ki neki: 6000 frank. Befejezésül részletes tudósitás volt a füzetben a királynéval folytatott beszélgetéséről. Érthetetlen! Mirabeau azt várta, hogy gyülölködő, értéktelen pamfletet fog olvasni és nem talált egyebet pőre valóságoknál. Ki az a titkos, jól értesült ellenség, aki igy üldözi?

A házaló ismerte. Mirabeau tehát még egyszer visszafordult, de ekkor már más ember állt a kosarak mellett.

A véletlen ugy hozta, hogy éppen akkor ment arra Gilbert doktor. Az az ember odanyujtott neki egy röpiratot, ezzel a kiáltással: - Mirabeau ur nagy árulása! - De mikor meglátta a doktort, csak leesett az álla.

Gilbert félredobta a kezébe adott röpiratot s egy pillantást sem vetett belé.

- Rossz mesterséget üz itt, Beausire ur! - mondotta a házalónak. Aztán megpillantotta Mirabeaut, karonfogta és vele ment a nemzetgyülésbe.

- Ismeri azt az embert? - kérdezte a gróf utközben.

- Valamikor alhadnagy volt, most a legrosszabb fajtáju kártyás és szerencselovag. Ne vegye szivére, gróf, ezt a rágalmat!

- Nem ismer engem, doktor! - felelte Mirabeau nagy indulattal. - Mit bánom, hogy tegnap kedvelt ember voltam s ma már nem vagyok az? Nem bizonyos-e a jövőm? Engem csak az az igéret nyugtalanit, melyet a királynénak tettem. Azt hiszem, nem leszek képes beváltani. Tudja, hogy beszélgetésem volt vele, és azután egy pillanatig arról álmodtam - ostoba álom volt - hogy nem a király minisztere leszek, mint Richelieu, hanem a királyné szeretője, mint Mazarin. De mit tett Mária Antoinette? Alig, hogy elbocsátott, levelet irt Flachsland urnak, németországi megbizottjának, hogy közöljék Lipót testvérével, hogy megfogadja tanácsát s elfogadja Mirabeau gróf szolgálatait - de a világért sem veszi komolyan hozzá való viszonyát.

- Bizonyosan tudja?

- Mindenesetre... de most jön még a java... Mit gondol, miről lesz ma szó a képviselőkamarában?

- Azt hiszem, a háboruból, melynek okaival egyébként nem vagyok tisztában.

- Oh, a dolog egészen egyszerü. Európa két táborra szakadt, egyik részen Ausztria és Oroszország, a másikon Anglia és Poroszország - de azért mind a négyen egy lélekkel gyülölik Franciaországot és a forradalmat. Ausztriának és Oroszországnak nem kell titkolnia érzelmeit; de a szabadelvü Angolország és a filozóf Poroszország nem ismerheti be csak ugy egyszerüen, hogy ellensége a szabadságnak. Átengedik a kezdést Lipótnak. Közben Anglia beleköt a mi szövetségesünkbe, Spanyolországba. Már most vita fog kerekedni arról, hogy kit illet meg, dönteni a háboruról. A belügyet meg az igazságügyet már kivették a király kezéből. Ha megfosztják a hadüzenet jogától is, akkor mi marad meg neki? És hiszi-e, hogy kezében hagyják a királynak, ki gyanussá tette magát, a legfontosabb és legveszedelmesebb döntést? De én, adott igéretemhez képest, követelni fogom, hogy hagyják meg neki ezt a hatalmat, készülök kockára vetni népszerüségemet, sőt talán életemet is azzal, hogy el akarom fogadtatni ezt a követelésemet. Jöjjön, doktor, kezeskedem, hogy szép ülésnek lesz tanuja.

Mirabeau nem hazudott, s már belépésének pillanatában bizonyságot tett bátorságáról. Mindenki a szemébe kiáltotta: Árulás! - és az egyik kötelet, a másik pisztolyt mutatott neki. De Mirabeau utat tört magának a sokaságon át.

Az ülésteremben megismétlődtek az ily kiáltások:

- Itt van már! Az áruló! A pénzen megvásárolható!

Barnave állt a szószéken és igy kezdte beszédét:

- Igen, áruló vagy, és ellened beszélek!

- Ha te beszélsz ellenem, - felelte Mirabeau - akkor ráérek még fordulni egyet a Tuilériákban, egész bizonyosan itt leszek, mire bevégezed.

Csakugyan kiment és a Tuilériák felé tartott. Hangos szitkok kisérték ki a teremből.

Két óra mulva tért vissza. Barnave éppen akkor szállt le a szószékről. Egyikét mondotta el azoknak a homályos beszédeinek, melyek tetszeni szoktak minden pártnak.

Mirabeau felment a szószékre s a szitkok és kiabálások viharával fogadták. De ő felemelte hatalmas kezét, aztán élve a csendnek néhány pillanatával, odakiáltotta:

- Jól tudtam, hogy a tarpéji szikla nincs messze a Kapitóliumtól!

Ez a néhány szó elhallgattatta a legjobban háborgókat is. Csend lett a teremben, s Mirabeau ezzel félig már győzött is.

Ötször lépett a szószékre ezen az ülésen és összesen három óra hosszáig beszélt. Végre elérte a következő határozatokat: A királynak joga van, belátása szerint felkészülni a háborura és rendelkezni a haderőről. A hadüzenetre nézve joga van javaslatot terjeszteni a nemzetgyülés elé, mely nem határozhat el semmit a királyi szentesités nélkül.

Mikor odahagyta az üléstermet, a künn várakozó nép majdnem darabokra tépte. Ellenben Barnaveot ünnepléssel vették körül. Szegény Barnave, nincs már messze az idő, mikor te fogod hallani ezt a kiáltást. »Barnave ur nagy árulása!«