ÖTÖDIK FEJEZET
A Tuilériák

Eközben a király, a királyné és a királyi család folytatta utját Páris felé. A szörnyü tolongás miatt, mely körülvette a kocsit, lassan juthatott előre. Csak este hat órakor érkezett a királyi hintó a kapu elé.

Utközben a trónörökös megéhült és enni kért. Könnyü lett volna kenyeret szerezni, mert hiszen minden gárdista vitt magával egy kenyeret. De Gilbert doktor eltünt és idegenektől a királyné nem kérhetett kenyeret.

- Várj estig, gyermekem, - mondotta a trónörökösnek. - Itt most nincs kenyerünk.

A kis fiu a katonákra mutatott.

- Ezeknek van, - mondotta.

- Ők maguk is éhesek, kell nekik maguknak is, - felelte anyja.

Erre a gyermek elhallgatott és aludni próbált, a szegény királyi gyermek, kire az a sors várt, hogy nem egyszer fog még hiába kérni kenyeret!

A kapunál ujra megálltak, mert a nép dalokkal és tánccal akarta ünnepelni a király megérkezését. A halárus asszonyok leszálltak lovaikról, azaz, hogy a gárdisták lovairól; a csarnok hölgyei és urai elhagyták az ágyukat, melyeknek tetején ütöttek tanyát. Hátraszoritották a gárdistákat és polgárokat, s kurjongatva és ugrándozva vették körül a király kocsiját. Néhány fáklya lángja kisérteties fényt vetett a vad jelenetre, mert közben besötétedett. Időről-időre üdvlövések durrogtak, s minden lövés után ijedten jajdultak fel a király gyermekei.

Fél órai kiabálás, dalolás, tombolás és tánc után a menet ujra elindult. A városháza előtt csapatok álltak. A királyné ott a csődületben megismerte a komornyikját, Webert. Ez az ember, kinek anyja valamikor a dajkája volt, vele jött Bécsből Párisba. Magához szólitotta. Weber, minthogy Versaillesben felismerte, mily fontos szerep jutott ez idő szerint a nemzetőrségnek, maga is egyenruhát öltött, gondolva, hogy ebben az álruhában inkább lehet hasznára a királynénak. Utközben, hogy gyanut ne keltsen, nem maradt a kocsi közelében, hanem udvari paripán előrelovagolt. Most sietve engedett a királyné szólitásának.

- Mit keresel itt a városháza előtt? - kérdezte a királyné. - Itt nem segithetsz rajtam.

- Hát hol, felség?

- A Tuilériákban. Ott nem vár bennünket senki, és ha te nem gondoskodol, nem lesz ágy, hova lefeküdjünk és nem lesz mit ennünk.

- Jó gondolat, asszonyom, - szólalt meg a király angolul. Mária Antoinette németül beszélt, a király pedig értett ugyan, de nem beszélt németül. Ily esetekben az angol nyelvhez szokott folyamodni.

Bailly, Páris polgármestere, ki akkoriban egyike volt a nép kegyenceinek, a fogadás alkalmára hevenyében összeácsolt trón lépcsőjénél várta a királyt meg a királynét. Csak néhány üdvözlő szót mondott, mire a király igy felelt:

- Mindig örömmel és bizalommal jövök jó Páris városom lakóinak körébe.

A király halkan, az éhségtől és fáradtságtól bágyadt hangon beszélt. Bailly egész hangosan ismételte meg a mondatot, de kihagyta belőle ezt a szót: »bizalommal«, nem bizonyos, hogy szántszándékkal-e, vagy véletlenül.

A királyné észrevette.

- Bocsásson meg, polgármester ur, - mondotta elég fennhangon, hogy a körülállók minden szavát megértették - rosszul hallotta, vagy rossz emlékezőtehetsége van. A király azt mondotta, hogy mindig örömmel és bizalommal jön jó Páris városának s lakóinak körébe; minthogy pedig kétségbe lehet vonni, hogy örömmel jön ide, legalább tudják meg, hogy bizalommal jön.

Aztán felhaladt a trón lépcsőin és leült a király mellé.

Eközben Weber eljutott a Tuilériákba és elrendezett mindent a királyi család fogadására. Mikorra az megérkezett, már készen állt az estebéd.

- Oh, mily bővében van mindennek ez a Weber! - kiáltotta a király. - Asszonyom, lesz szives megmondani neki, hogy meg vagyok vele elégedve.

- Sire, nem fogom elmulasztani, hogy megmondjam neki, - felelte a királyné.

Az ebédlőben teritve volt, a királyi családnak, de Andréenak nem. Éhességében a király nem vette észre a mulasztást, amiben egyébként nem volt semmi sértő, mert megfelelt a legszigorubb etikett parancsának. De a királyné, kinek figyelmét semmi sem kerülte el, az első szempillantással észrevette és igy szólt:

- A király meg fogja engedni, hogy Charny grófné velünk vacsorázzék.

- Hogyne? - kiáltotta a király - ma családi körben étkezünk, és Charny grófné a családhoz tartozik.

- Sire, - felelte a grófné - parancs ez, melyet a királytól kapok?

A király csodálkozva nézett a grófnéra és igy felelt:

- Nem, asszonyom, csak kérés, amellyel a király fordul önhöz.

- Akkor, - mondotta a grófné - arra kérem a királyt, hogy bocsásson meg; nem vagyok éhes.

- No, - jegyezte meg a király s a tányérját nyujtotta és másodszor is kért a levesből. - Nincs igaza, grófné, ez a leves csakugyan kitünő! Miért történik most először, hogy ilyet adnak az asztalomra?

- Azért, mert uj szakácsa van, sire, Lamark grófné, kinek szobájában lakunk.

- Megtartom szolgálatomban, tartozzék ezentul az én háztartásomhoz... Ez a Weber csakugyan bámulatos ember, asszonyom.

- Igen, - mondotta halkan és szomoruan a királyné - mily szerencsétlenség, hogy nem lehet miniszterré tenni!

A király nem hallotta, vagy nem akarta hallani; csak látva, hogy Andrée nagyon sápadtan áll az asztal közelében - mig a királyné és madame Elisabeth, bár épp ugy nem ettek, mint Andrée, az asztalnál ültek - a következő szavakkal fordult Charny grófnéhoz:

- Asszonyom, ha már nem akar enni, remélem, legalább akar aludni. - Aztán, a királynéhoz fordulva, igy szólt:

- Asszonyom, kérem, bocsássa el Charny grófnét: látjuk, hogy nem eszik, de alvásra szüksége van.

És a cselédséghez fordulva kérdezte:

- Remélem, Charny grófné asszony ágyával nem vagyunk ugy, mint a teritékével, s nem feledkeztek meg, fenntartani számára egy szobát.

- Oh, sire, - felelte Andrée - ily izgalmak közt hogyan gondoltak volna reám? Jó lesz nekem egy karosszék is.

Aközben jött egy udvaronc és jelentette, hogy Weber ur a grófnénak a királyné szobája mellett levő szobát tartotta fenn. A királyné megrázkódott arra a gondolatra, hogy ha a grófné számára csak egy szoba van, akkor csak egy szoba van a grófné és a gróf számára is.

Andrée észrevette a borzadályt, mely végigfutott a királyné erein.

- Ma éjszakára, de csakis ma éjszakára elfogadom, asszonyom, - mondotta. - Ő felsége lakása sokkal szorosabb, semhogy kényelmének rovására elfoglalhatnék tőle egy szobát: a kastély manzardjain bizonyára találkozik majd számomra egy kis zug.

A királyné pár érthetetlen szót rebegett.

- Grófné, - mondotta a király - holnap majd szépen rendbe hoznak mindent.

A grófné hódolattal hajolt meg a király előtt és kiment.

A király, villáját a szája magasságában tartva, egy pillanatig utána nézett. - Csakugyan elragadó teremtés ez az asszony, - mondotta - és Charny gróf boldognak vallhatja magát, hogy ily tüneményt talált az udvarnál.

A királyné hátradőlt karosszékében, hogy elpalástolja sápadtságát, nem a király előtt, aki nem látta, hanem madame Elisabeth előtt, aki megijedt volna láttára. Mária Antoinette közel volt az ájuláshoz.