TIZENKETTEDIK FEJEZET
Mi lett Sebestyénből?

Csakugyan Gilbert doktor volt. A királynál volt, mikor Izidor parancsára és Sebestyén kérésére egy udvari szolga keresésére indult. Mikor kilépett a király szobájából, az előteremben Izidor vicomte-tal találkozott. Tőle tudta meg, hogy Sebestyén Párisba jött, keresni az atyját, hogy ő hozta magával, hogy szintén ott van a palotában, s a vicomte megmondotta azt is, hol hagyta el.

Csakhogy nem találta már ott. Érdeklődött a cselédségnél és hallotta, hogy a fiu elment egy hölggyel. Egy szolga, kinek az udvarban volt dolga, azt is megmondhatta neki, hogy a fiu kocsiba szállt azzal a hölggyel és hogy a hölgy azt parancsolta a kocsinak, hogy Coq-Héron-utca 9. számu házához vigye.

Gilbertnek mindjárt eszébe jutott, hogy ez az a ház, hol régente Andrée lakott a bátyjával. Odasietett, és hamar megtalálta azt a helyet, ahol egykor átmászott a falon. Mikor végigment a park ösvényén, azon gondolkodott, mit tegyen, ha Andrée nem volna egyedül. Minden áron visszaakarta szerezni fiát, de nem szerette volna kényes helyzetbe hozni Andréet sem.

Ott állt most az előtt az ablak előtt, melyet Andrée haragosan becsapott előtte akkor éjjel, mikor Balsamo százezer tallérjával zsebében megkérte kezét. Ebből az ablakból a szalonba vitt az ut; de minthogy a függönyöket összehuzták, nem láthatta, mi történik benn. Továbbment s egy nyitott ablakhoz érkezett, melyből bágyadt világosság esett a kertbe. Az az ablak volt, melyen át, tizenöt évvel ezelőtt megszökött azzal a gyermekkel, kit most keres. Benézett a szobába és az ágyon egy halkan siránkozó nőalakot látott. Semmi kétség, Andrée. És egyedül.

Habozás nélkül lépett be a szobába és a delejes erő, melynek hatalma iránt oly érzékeny volt, hatni kezdett Andréera. De mielőtt teljesen hatalmába került volna ennek az erőnek, a szive még ráért, hogy teljesen átérezze azt az utálatot, mely még mindig eltöltötte ez ember iránt. Az ő szemében Gilbert, ki Washingtonnal és Lafeyette-tel érintkezett, kit megnemesitettek a tudomány, a tanulmányok és a lángész, még mindig az a trianoni nyomorult kis Gilbert volt.

Viszont Gilbert nem érezte többé Andrée iránt azt az égő szerelmet, mely fiatal korában bünre késztette, de érezte magában azt a gyöngéd, mély részvétet, mely szolgálatába állitotta, még ha életébe kerül is.

- Mit keres itt? - támadt reá Andrée.

- Legyen nyugodt, - felelte Gilbert - nem látott senki, nem tudja senki, hogy itt vagyok. Mit keresek itt? Azért jöttem, hogy elvigyem a fiamat, ki legdrágább nekem, holott kegyednek nem oly tulajdon, melyre különösebb sulyt helyez.

- Megszökött, nem tudom hova. Hiszen arra tanitotta, hogy gyülölje anyját, - felelte Andrée.

- Tehát nem tudja, hol van?

- Itt volt, bejöttem érte, de üresen találtam a szobát és nyitva az ablakot.

- Istenem, - hebegte Gilbert. - Hova mehetett? Szegény fiu idegen Párisban és elmult éjfél.

- Azt hiszi, hogy szerencsétlenség történhetik vele?

- Meg kell tudnom, és kegyednek kell megmondania.

Azzal kinyujtotta kezét Andrée felé.

Andrée halkan rebegte még Sebestyén nevét, aztán egy székre roskadt.

- Aludjék és lásson álmában! - mondotta Gilbert. - Kifejtsem akaratomnak teljes erejét, vagy önként is felelni fog?

- Megengedi-e, hogy viszontlássam fiamat, ha megtalálta?

- Szereti?

- Oh mindenkinél jobban szeretem, hiszen az a gyermek ő, kit a szivem alatt hordottam!

- Akkor ép ugy anyja, mint én atyja vagyok. Viszont fogja látni.

- Köszönöm... kérdezzen... látok...

- Kövesse attól a helytől fogva, hol először pillantotta meg.

- Igen, a zöld teremtől fogva.

- Hova sietett kegyed után?

- A folyosókon át, mig a kocsimnál utol nem ért. Aztán a szalonba vezettem itt e mellett a szoba mellett.

- Miért küldötte be a hálószobába?

- Mert idejött a férjem.

- Mondott a fiu valamit, mikor elhagyta kegyedet?

- Igen, azt mondotta, hogy még sem lehetek az anyja.

- Miért mondotta?

- Azért, mert gyalázatos embernek mondottam az atyját.

- Gilbert egy pillanatig diadalmasan hallgatott.

- Mit tett Sebestyén, mikor ebben a szobában volt? Látja őt?

- Látom. Az ajtóhoz megy és figyel. Hallgatja, mint mond nekem a gróf...

- Mikor határozta el, hogy elhagyja a szobát?

- Mikor látta, hogy a gróf megcsókolta a kezem. Látom, hogy megijed amiatt és haragjában melléhez szoritja kezét! Oh Sebestyén, mily igaztalan vagy hozzám!

- Gondoljon csak reá! Ne tévessze szem elöl! Mit tesz azután?

- Kilép az ablakon és eltünik a sötétségben.

- Kövesse nyomon!

- Nem tehetem... nagyon sötét van.

- Ne legyen számára éjszaka, - mondotta Gilbert és végighuzta kezét a szemén.

- Igen, most látom. A kertajtóhoz fut, kinyitja az ajtót és kisiet. Künn egy asszonnyal találkozik. Megáll és kérdez tőle valamit.

- Mit kérdez tőle? Jól figyeljen, akkor megérti.

- Azt kérdi, merre menjen a Saint-Honoré-utcába.

- Ah, én lakom ott, - mondotta Gilbert halkan. - Várni fog reám. Szegény Sebestyén.

Andrée a fejét rázta.

- Nem, nincs ott... nem vár... látom... a Grenelle-utcában van... most a Saint Honoré-utcába ér... most a Richelieu-utcába... most a rue des Frondeurs-be. Állj meg, szegény gyermek! hova mégy? Állj meg! Nem látod azt a kocsit, mely bekanyarodik a rue de la Sourdiére felől? A lovak... a lovak... oh, Istenem!

Andrée felsikoltott. Veritékcseppek gyöngyöztek homlokán. Gilbert a feje fölé tartotta kezét.

- Oh, hála Istennek! - folytatta Andrée. - A ló félrelökte, a kerekek nem gázoltak át rajta. Eszméletlenül fekszik az utcán, segitség, segitség, az én gyermekem!

Félájultan roskadt vissza a székre. Gilbert szünetet tartott, hogy kissé megpihenhessen. De mihelyt kissé magához tért, folytatta a kihallgatást.

- Tovább! - parancsolta.

- Várjon, - dadogta Andrée. - Emberek állják körül. Oh, engedjetek hozzá... hiszen Sebestyén az, az én fiam! Hát nincs orvos sehol?

- Én megyek hozzá! - kiáltotta Gilbert.

- Várjon, - mondotta ismét Andrée. - Az emberek most helyet engednek. Egy ember jön... szent Isten, mi az? - sikoltotta. - Ne nyuljon az az ember az én gyermekemhez! Nem is ember, hanem törpe, gnóm, vámpir... Óh, mily undoritó!

- Kisérje szemmel! Mit művel az az idegen?

- Elviszi Sebestyént... végig a rue de la Sourdiére-on. Most balra fordul egy kis mellékutcába... belép egy házba, felmegy a lépcsőn, az asztalra fekteti a fiut; lehuzza róla a kabátot; felgyüri az ingujját; fojtóra köt egy szalagot a karján; elővesz egy lancettát; eret akar vágni rajta... Oh! nem akarom látni... nem akarom látni a fiam vérét!

- Akkor menjen ki és nézze meg jól a kaput, mely az orvos házába visz. Nem tünik fel rajta valami?

- Négyszögletü kis ablak van rajta keresztberakott kis vaspálcákkal.

- Menjen le és számlálja meg az utcára vivő lépcsőfokokat.

- Tizenegy lépcső, - felelte Andrée.

- Sietek oda és meg fogom találni, - mondotta Gilbert. - Akarja, hogy mindjárt felébresszem és megtarthasson mindent az emlékezetében, vagy csak holnap reggel akar magához térni és el akar felejteni mindent?

- Nem, most mindjárt, és emlékezetemben akarok tartani mindent!

Gilbert végighuzta két hüvelykujját a szemöldökén, reálehelt homlokára és igy szólt:

- Ébredjen fel!

Andrée mindjárt kinyitotta szemét és teste visszanyerte hajlékonyságát. Az ijedtségnek majdnem minden jele nélkül nézett Gilbertre.

- Siessen, siessen! - kiáltotta - és ragadja ki a kezéből annak az embernek!