KILENCEDIK FEJEZET
Andrée pavillonja

Nem kételkedett egy pillanatig sem: Igen, ez az a gyermek, kit mindjárt születése után elraboltak tőle, ez az a fiu, kit örökre elveszettnek hitt. Itt, ahol sohasem remélte megpillantani, a gyermek meglátta, anyjára ismert benne, kit még sohasem látott, érezte, hogy vonzódik hozzá, szerette és megcsókolta. S az ő anyai szive is feltárult - ajka, mellyel sohasem érintett idegen ajakat, megtalálta az elvesztett élet minden örömét abban az első csókban, melyet az anya ad gyermekének.

A Coq-Héron-utca 9. szám ugyanaz a kertben álló kis ház volt, melyben Sebestyén 15 évvel ezelőtt világra jött.

Andrée most visszatért ebbe a házba, mert elhatározta, hogy elhagyja a királynét s átengedi a csatateret vetélytársnőjének. És most visszavitte a fiát is ebbe a házba.

Mária Antoinette nem vetett akadályt Andrée utjába. A grófnénak, mikor hirül vette, hogy a Coq-Héron-utcai lakást rendbehozták, nem kellett engedélyt kérnie a távozásra, mert a királyné már reggel megengedte, hogy távozhassék. Teljesen zavartalanul, az udvar etikettjétől nem feszélyeztetve, tanuk nélkül, cselédség nélkül, minden korlátozás nélkül engedhette át magát Andrée az örömnek, hogy viszontlátja gyermekét. A kandalló tüzétől és két gyertya lángjától megvilágitott szobájában leült a pamlagra és magához vonta Sebestyént.

- Drága gyermekem, - suttogta s egy utolsó kétség reszkettette meg örömét, - csakugyan te volnál?

A fiu megint csak azt mondhatta: - Anyám! Anyám! - és hangjának melege üditő harmatként hullott a grófné lázasan dobogó szivébe.

- Itt, itt, - hebegte megindultan - itt születtél tizenöt évvel ezelőtt, most pedig, ily hosszu idő mulva, összehozott bennünket az Isten irgalmassága.

- Igen, különösen fordult, - mondotta Sebestyén. - Aggódtam atyám élete miatt, azért indultam Páris felé; de nem tudtam, hogyan jutok oda és vártam valakit az országuton, aki utbaigazithatna. Ekkor Charny Izidor urral találkoztam és ő magával hozott.

Sebestyén e szavainak hallatára: »Aggódtam atyám életéért« Andrée a fájdalom keserü érzelmével hanyatlott vissza. De az, hogy férjének öccse vezette el hozzá az elveszett gyermeket, megint megnyugtatta. Hálásan emelte ég felé szemét és ujra szivéhez szoritotta Sebestyént.

- Mondd, - kérdezte - hogyan ismertél reám? Hogyan van az, hogy mindjárt anyádnak szólitottál?

- Hogyan magyarázzam? - felelte a fiu. - Magamnak is ép oly titok, mint neked.

- De valaki mégis megmondhatta, mikor elmentem melletted.

- Igen, a szivem... de hallgass reám, valami csodálatos dolgot fogok most elmondani.

És elbeszélte, hogyan pillantotta meg már oly sokszor álmaiban, hogyan követte nyomon képét, mig el nem tünt az erdőben. E fiunak éber álmai annyira rokonok voltak sok mindennel, ami vele magával történt az életben, hogy Andrée felismerte önmagát gyermekében.

- Szegény fiam, - mondotta - Isten hát mindannyiszor közel hozott bennünket egymáshoz, ha az ellenséges szándék még ugy el akart bennünket választani egymástól. De én, gyermekem, nem voltam oly boldog, mint te; nem pillantottalak meg álmaimban; csak akkor mondotta meg egy belső hang, hogy ki vagy, mikor megszólitottál.

- Most egymásra találtunk, - mondotta a fiu. - Ugy-e, most már nem hagyjuk el többé egymást?

Andrée megijedt. Még egyáltalában nem gondolt a jövőre.

- Mily boldog volnék, - mondotta halkan, - ha lehetséges volna.

- Bizd reám, - mondotta Sebestyén. - Nem tudom ugyan, miért szakadtál el atyámtól, de kéréseim, könnyeim majd meggyőzik. Nagyon jó hozzám. Megmondom neki, hogy egymásra találtunk. Akkor aztán megfogom a kezed és hozzá vezetlek.

Andrée ellökte magától és felállt.

A fiu csodálkozva nézett reá; oly sápadtnak látta, hogy aggódott miatta.

- Soha! - mondotta ujra Andrée - soha!

És hangja egyuttal többet fejezett ki az ijedtségnél, mert fenyegetés volt benne.

A fiu visszasimult hozzá.

- És miért nem akarsz találkozni atyámmal? - kérdezte.

- Miért? Azt kérdezed? Megmondom! Azért, mert az atyád nyomorult, aláváló ember.

- Igy beszélsz atyámról? Gilbert doktorról aki felnevelt? Arról az emberről, kinek mindent köszönök, kit tisztelek és szeretek! Akikor tévedtem, asszonyom, akkor nem lehet anyám.

Elfordult tőle és az ajtó felé sietett, Andrée visszatartóztatta.

- Nem tudod, mi történt, tehát ne itélj.

De ebben a pillanatban kocsi robogott az udvarra. Léptek hallatszottak a folyosón. Behallatszott, hogy a kulcsár azt kérdi valakitől, hogy kit jelentsen be és ez volt a felelet:

- Charny gróf kéri, hogy a grófné fogadni kegyeskedjék.

- Hamar, Sebestyén, lépj be ide, nem szabad látnia, nem szabad tudnia létedről, - sugta Andrée és a megdöbbent fiut a szomszéd szobába késztette és behuzta mögötte az ajtót. - Várj itt, majd ha elment, megmondok mindent... de nem, nem mondok semmit, majd megölellek, és érezni fogod, hogy csakugyan én vagyok anyád.