HUSZONEGYEDIK FEJEZET
A királynénál

Charnyban az érzelmek nagy csatája dult, mikor elment a királytól. Fájt neki, hogy éveken át mily igaztalanul bánt ezzel a derék emberrel. Mennyire örült most, hogy eltávozhatik az udvartól, hogy végre megszakadt minden összeköttetése az uralkodó hitvesével. Néhány nap előtt még élt benne a halovány remény, hogy szeretetben fog együttélni Andréeval. De ez a remény meghiusult. Most már semmi sem tartóztatta. Azzal a szilárd elhatározással ment fel szobájába, hogy a királynéval irásban közli elhatározását.

De ajtaja előtt ott állt Weber komornyik és várta. Ő felsége azonnal beszélni kiván vele. Charny nem ellenkezhetett ezzel a paranccsal. Néhány utasitást adott szolgájának az utazás előkészületére nézve, azután követte a királyné tejtestvérét.

Mária Antoinette egészen más lelki állapotban volt, mint Charny. Megbánta már, hogy hidegen bánt vele. Megint tévesnek tartotta már azt a feltevését, hogy Olivér ujra ébredő szerelemmel fordul feleségéhez. Igaz, haladéktalanul sietett Andréehoz, mikor az odahagyta a Tuilériákat, de nem tért-e vissza már egy óra mulva? S azóta nem hagyta el szobáját. Elmaradt volna-e napokig a feleségétől, ha szeretnék egymást? Igen, kegyetlen és igazságtalan volt Charnyval szemben, és alapjában véve miért? Azért, mert volt egyszer egy pillantása a felesége számára is! Megbánással telve visszautasitó magatartása miatt, a szeretett férfi iránt való uj hevülettel látta most belépni szobájába.

Charny meghajolt és megállt majdnem a küszöbön. A királyné körülnézett, mintha azt kérdezte volna magában, hogy mi tartja vissza a szoba másik végében, s mikor meggyőződést szerzett arról, hogy Charny szántszándékkal tartja meg a távolságot, igy szólt hozzá:

- Jöjjön közelebb, Charny ur, magunkra vagyunk!

Charny közeledett. Aztán csendes, de egyben oly határozott hangon, hogy lehetetlen volt abban a legkisebb lelki izgalmat venni észre, igy szólt.

- Itt vagyok felséged parancsára, asszonyom.

- Gróf, - folytatta a királyné legkedvesebb hangján - nem hallotta, hogy azt mondottam, magunkra vagyunk?

- Igen, asszonyom - felelte Charny - de nem látom, mi tekintetben változtat ez az egyedüllét azon a módon, amelyen egy alattvalónak kell beszélnie uralkodónőjével.

A királyné keserüen mosolygott.

- Mindenesetre azt hittem, - felelte - hogy jóbarát jött a barátnőjéhez. De persze, igazságtalan voltam Versaillesben - itt Párisban szeszélyesnek fog mondani.

- Igazságtalannak és szeszélyesnek lenni, - felelte Olivér - minden hölgynek szabad, hát még egy királynénak!

- Kedves barátom, - felelte a királyné azzal az igézetességgel, melyet pillantásával és hangjával csak kifejezhetett - egy nő szeszélyei nem fontosak. Hiszen a királynénak mint tanácsadó, a hölgynek mint jóbarát nélkülözhetetlen ön.

És odatartotta neki fehér, kissé megsoványodott, de még mindig szép kezét. Charny az ujja hegyével érintette meg, és csókot nyomott reá. El akarta bocsátani, de a királyné nem bocsátotta el kezét.

- Igen, igazságtalan voltam önnel szemben. Egyik öccse szolgálatomban vesztette életét, együtt kellett volna siratnom önnel ezt a veszteséget, de gróf, e tiz napi egyedüllét alatt helyre pótoltam. Láthatja, gróf, hogy még mindig sirok.

Kissé hátravetette fejét, hogy láthassa Charny azokat a könnyeket, melyek bánatos szemében csillogtak.

Oh, ha tudta volna, mily sok könnyet fog még hullatni ez a szerencsétlen uralkodóné, lábához esett volna és bocsánatot kért volna minden szomoruságért, melyet okozott neki. De nincs emberi kéz, mely félrevonhatná a jövő fátylát, és azt a fekete szövedéket, melyből Mária Antoinette jövője volt szőve, látszat szerint oly gazdagon boritotta még aranyhimzéssel, hogy senki sem tartotta volna gyászfátyolnak.

- Biztositom felségedet, - felelte Charny - nagyon hálás vagyok azokért a könnyekért, melyeket öcsémért hullatott; de alig lesz reá időm, hogy bebizonyitsam hálámat... mert...

- Hogyan? Mit akar azzal mondani? - kérdezte Mária Antoinette csodálkozva.

- Egy óra mulva elhagyom Párist.

- Hogyan? elutazik? El akar hagyni bennünket, mint a többiek?

- A király megbizásából, - felelte Charny, - és bántva érezte magát, hogy a királyné kételkedik hűségében.

- Meddig marad oda?

- Még nem tudom.

- Egy héttel ezelőtt el akartam önt küldeni, de akkor kijelentette, hogy nem hagyja el Párist. Miért fogadja el most azt a megbizást?

- Hamar változhatik meg egy és más egy ember életében, tehát elhatározásaiban is.

A királyné nehezen küzdött izgatottságával.

- És egyedül utazik? - kérdezte.

- Ugy van, asszonyom.

Mária Antoinette megkönnyebbülten lélekzett fel, hátradőlt és homlokához szoritotta battiszt zsebkendőjét.

- És hová?

- Tudom, hogy ő felségének nincs titka felséged előtt, - felelte Olivér. - Kegyeskedjék tehát felséges férjénél érdeklődni utazásom célja és iránya felől. Ő felsége meg fog mondani mindent.

A királyné megütközve nézett reá.

- Miért kell előbb a királytól kérdeznem? Miért nem tudhatom meg mindjárt öntől?

- A titok a királyé, nem pedig az enyém, - felelte Olivér.

- Azt hinném, - jegyezte meg a királyné rosszkedvüen - hogy a királynak minden titka az én titkom is.

- Semmiesetre sem vonom kétségbe, - felelte Charny - de csak a királyt illeti meg a jog, hogy közölje felségeddel.

- Külföldre utazik-e, vagy Franciaországában, marad?

- Erről felséges férjétől kaphat felvilágositást asszonyom.

Meghajolt s várni látszott, hogy a királyné elbocsátja. De Mária Antoinette nagyot sóhajtott és csak nagy erőfeszitéssel fojtotta vissza könnyeit.

- Jól van, uram, távozzék.

Charny ujra meghajolt és szilárd léptekkel tartott az ajtó felé. De abban a pillanatban, mikor az ajtó kilincsére tette kezét, a királyné karját feléje tárta s kiáltva mondotta: - Charny!

A gróf megrázkódott és sápadtan fordult vissza.

- Charny, - folytatta Mária Antoinette - jöjjön ide!

Charny támolyogva közeledett hozzá.

- Jöjjön ide közelebb, - tette hozzá a királyné - nézzen a szemembe. Ugy-e, már nem szeret?

Charny ugy érezte, hogy heves borzongás fut végig erein. Egy pillanatig azt hitte, hogy elveszti eszét. Első izben történt, hogy a büszke nő megalázkodott előtte. Máskor a lábához esett volna és bocsánatért esdekelt volna, de a királlyal történt beszélgetésének emléke visszatartóztatta. Összeszedve minden erejét, igy felelt:

- A bizalomnak és a kegynek azok után a bizonyitékai után, melyeknek ő felsége a király csak az imént adta jelét velem szemben, nyomorult ember volnék, ha ebben az órában más érzelmet tanusitanék uralkodónőmmel szemben, mint hódolatot és engedelmességet.

- Jól van, gróf - ön szabad, menjen!

Charny habozott; majdnem azon a ponton volt, hogy lábához borul. De a királyhűség győzött és leküzdötte a szerelmet, melyről már azt hitte, hogy kialudt, s mely most egyszerre nagyobb hévvel lobbant fel benne, mint valaha. Kezét szivére szoritva sietett ki, és Mária Antoinettenek, ha hallja azokat az érthetetlen szavakat, melyeket ott künn rebegett, gyorsan váltotta volna fel ujjongó öröm könnyeit.

A királyné, mikor Charny elhagyta, mozdulatlanul maradt helyén, mig az udvarról kerekek robogása nem hallatszott fel hozzá. Odasietett az ablakhoz, és látta, hogy Charny utikocsija éppen akkor kanyarodott ki a svájci udvarból.

Csengetett Webernek.

- Ha nem volnék fogoly a palotában, - mondotta - és a Coq-Héron-utcába akarnék menni, melyik uton kellene odamennem?

- Felségednek a svájci udvar kapuján kellene kimennie és a Lovarda-utca felé kellene fordulnia, aztán a Saint-Honoré-utcán kellene átmennie, mig...

- Jól van... elég... Bucsuzni fog tőle, - suttogta. És egy pillanatig a jéghideg ablaktáblára hajtva fejét, igy folytatta halkan: - Oh? mégis meg kell tudnom, hogy mihez kell tartanom magam! - Aztán fennhangon igy szólt: - Weber, el fogsz menni a Coq-Héron-utca 9. számu házba Charny grófnéhoz és meg fogod mondani neki, hogy ma este beszélni akarok vele.

- Bocsánatot kérek, - felelte a komornyik - azt hittem, felséged már Gilbert doktor javára rendelkezett estéjéről.

- Oh, igaz, - felelte tétovázva a királyné.

- Mit parancsolt felséged?

- Rendeld le az orvost és kérd meg, hogy holnap reggel jöjjön!

És halkan azt mondotta:

- Igen, ugy lesz jó, a politika maradjon holnap reggelre. Annak a beszélgetésnek, melyet Charny grófnéval akarok folytatni ma este, egyébként is lehet némi befolyása arra az elhatározásra, melyre jutni fogok!

És intve kezével, elbocsátotta Webert.