ÖTVENEGYEDIK FEJEZET
A farkasles

Mikor Katalin visszatért szobájába, Pitou elbujt egy árokban, melyet sürü bozót takart el. Ebből a rejtekhelyéből láthatta a ház egész előrészét, és figyelemmel kisérhette a Boursonneból a tanyára vivő utat.

Rejtekében odasimult ahhoz a fatörzshöz, melynek odvába szokta tenni a Katalin számára érkezett leveleket.

Nemsokára nehéz lépteket hallott. Billot volt, ki visszatért a tanya udvarára. Egy darabig várt a bourg-fontainei keresztutnál. Minthogy pedig nem jött senki, elhatározta, hogy hazasiet és ujra elfoglalja helyét az ablakában. Ugy gyanitotta, hogy Katalin szándékosan félrevezette. Talán az erdőbe akarta csalni, hogy távolléte alatt a ház közelében találkozhassék kedvesével.

A véletlen ugy intézte, hogy Billot egyenesen a füzfáknak ahhoz a csoportjához tartott, ahol Pitou állt. Gyorsan bujt le a fiu az árokba és elrejtőzködött az egyik odvas fa tövébe.

A paraszt, sajnos, nem ment tovább, hanem megállt a bozót közepén, mert ugy látta, hogy neki is jó lesz az megfigyelő helynek. Pitou most már arra volt kárhoztatva, hogy tétlenül gubbaszkodjék az árok fenekén. Azt sem láthatta már, hogy jön-e Charny ur, nem hogy figyelmeztethette volna. Már csak abban az egyben reménykedett, hogy az urfi nem jön oly nagyon is korán. Akkor pedig Billot türelmét veszti és visszamegy a házba.

Pitounak egyszerre ugy rémlett, mintha lódobogást hallana. A ló közeledett, s most már nem lehetett kételkedni a dologban. Pitou látta, hogy Billot előrehajol, hogy jobban lásson a sötétben. Aztán hallotta, hogy a lódobogás elhallgat, és ebből kitalálta, hogy a lovas az udvar falához érkezett és leszállt nyergéből. Mindjárt azután valami neszt hallott, melynek természetében Pitou, az orvvadász, nem kételkedhetett. Billot felhuzta a kakast.

Borzasztó csend következett: Pitou minden pillanatban várta, hogy eldördül a lövés. Forditott a fején, amennyire képes volt reá s kissé előrenyujtotta a nyakát is, s most láthatta, hogy fölötte egy puskacső mered vizszintesen a levegőbe.

De a cső most ismét leereszkedett. Billot nyilván nagynak látta a távolságot, vagy pedig tartott tőle, hogy téved és nem a várt embert látja maga előtt.

Az idegen most az ablakhoz ment, mert világosan lehetett hallani az éj sötétségében, hogy valaki halkan megkopogtatja az ablakot.

A puskacső megint felemelkedett. Csattogva ütődött a kova a serpenyő fedőjéhez. Megvillant valami, de nem durrant utána. Csak a puskapor vetett lobot.

Charny vicomte, mert ő volt a lovas, hallotta a csettenést, látta a villanást és megsejtette a veszélyt, mely fenyegeti. Olyan mozdulatot tett, mintha a rejtekben levő puskáshoz akarna sietni. De Katalin kinyitotta az ablakot, előre nyujtotta a két kezét és sugva mondotta neki:

- Szerencsétlen! az apám van ott... tud mindent.

Megfogta kezével és Charny megértette, hogy mit kell tennie. Gyorsan kapott fel az ablakba és Katalin behuzta magához.

Billotnak volt még egy töltés a puskájában. De a fiatalok szorosan ölelkeztek össze; attól kellett tartania, hogy eltalálja mindkettőjüket.

- Hiszen majd csak kijön, - dörmögte - akkor nem szabadul.

Megtisztitotta a serpenyőt, és ujra felporozta, hogy ne ismétlődhessék meg az a véletlen, melynek a vicomte életét köszönhette.

Elmult öt hosszu perc. A kutyák hirtelen elvakkantották magukat az udvaron.

- Hah, - mondotta Billot - most a gyümölcsöskerten át ereszti ki.

Átugrotta az árkot, az udvar felé rohant és mindjárt azután eltünt a fal egyik szöglete mögött. Remélte, hogy a ház másik felén kézhez kapja a vicomteot.

Pitou most sietve bujt elő rejtekéből és nyilirányt Katalin ablakához futott. Beugrott a szobába. Ott nem volt senki. Átsietve a tornácon, elérte a ház hátsó ajtaját és a kertbe sietett. Ott két alakot látott. Az egyik éppen át akarta vetni magát a falon, a másik kinyujtotta karjait. A vicomte, mielőtt átugrott volna, még egyszer igy kiáltott:

- A viszontlátásig, Katalin! Ne felejtsd...

- Nem, nem, - felelte a leány lélekzete fogytán. - Csak siess már, siess!

- Igen, igen! - kiáltotta nekik Pitou. - Siessen, vicomte ur, legfőbb ideje már!

A fal tulsó oldaláról tompa zuhanás hallatszott, aztán egy füttyentés, s egy ló gyors dobogása. Az állat nyilván gazdájához sietett erre a jeladásra. Aztán ujabb lódobogás az éjszakában... eldördült egy lövés... még egy... Katalin felsikoltott és Pitou karjaiba omlott.

- Légy nyugodt, Katalin, - sugta Ange, élesen figyelve - nem találta el... a ló tovább rohant... most tul van a lövés távolán... most nem hallani már többé. Jer ide, jer!

- Hova?

- A szobádba!

- Nem, nem! Nem tudsz valami helyet, a hova elrejthetnél? Vigy el innen! Nem akarok, nem tudok itt maradni!

- Hát az apád?

- Nem apám többé, mert meg akarta ölni a kedvesemet!

- De, gondold meg, Katalin...!

- Nem viszel el innen? Jól van, akkor magam megyek.

- Nem, nem, Katalin, megteszek mindent, amit akarsz...

Kisiettek a veteményeskertbe s egy kis kapun át a szabadba jutottak. Nemsokára azután mindketten eltüntek azon a mély uton, mely La Mouebe, a szomszéd birtokra vitt.

Magánkivül dühében és felindulásában lépett Billot a házba; de mikor nem találta meg a leányát, mikor hiába kereste az egész házban és a kertekben, mikor be kellett vallania magában, hogy leánya megszökött és hogy nem tudhatja, mi lett belőle - nagyon megnehezült a haragvó embernek vadul háborgó szive; dühe elpárolgott és az apa szeretete megmozdult szivében.

Mikor a reggel szürkülni kezdett, Billot kilovagolt és órák hosszáig kutatta át mindenfelé a szántóföldeket és az erdőket.

Mikor hazatért, a nélkül, hogy bármit talált volna, eléje ment a felesége.

- Mi történt? - kérdezte aggódva. - Hallottam, hogy a kutyák ugatnak és valaki többször elsütötte puskáját. Hol van Katalin? Nem találom a házban.

- Elvittem Solange nénijéhez, - felelte Billot nyersen.

- Csakugyan? - felelte az asszony elcsodálkozva. - És sokáig marad ott?

- Mig jobban nem lesz, - felelte Billot.

Sietve nyelt le néhány falatot és leöntötte még néhány pohár borral. Aztán megint lóra pattant és elvágtatott. Csepp fáradtságot sem érzett az álmatlan éjszaka után.

Álmatlan volt az az éjszaka másvalakinek - Raynal doktornak is. Hajnali egy óratájban csengettek az ajtaján. Charny vicomte egyik szolgája kereste. A doktor jöjjön mindjárt Boursonneba, a fiatal urnak van szüksége reá. Hogy mi történt, majd megtudja a kastélyban.

A szolga hátaslovat hozott magával a doktor számára is. Raynal sietve felöltözködött, nyeregbe pattant és Boursonneba vágtatott.

A vicomteot puskagolyó érte a bal oldalán s egy másik golyó a jobb vállát horzsolta. Hogy miképpen érték ezek a sérülések, a fiatal ur nem volt hajlandó megmondani. A baloldali lövés nem volt jelentéktelen, de nem volt veszedelmes. A golyó megszaggatta husát, de szerencsére nem sértett fontosabb szerveket. A horzsolás jelentéktelen volt.

Mikor elhelyezték a köteléket, a fiatal ur huszonnégy louisdort adott az orvosnak, hogy hallgasson a dologról.

- Ha azt akarja, hogy hallgassak, akkor a közönségesen megszokott dijat fizesse látogatásomért, tudniillik egy pisztolt, - mondotta Raynal doktor. És elvett egy louisdort és visszaadott tizennégy livret a vicomtenak, bármint kérte is Charny, hogy többet fogadjon el. A doktor éppen csak azt jegyezte meg, hogy szükség lesz látogatására, következésképpen eljön még másnap és a negyednapra is.

A második látogatás alkalmával a doktor már ágyon kivül találta betegét; egy öv segitségével, mely a sebhez rögzitette a köteléket, Izidor már másnap lóra ülhetett, mintha semmi sem történt volna, ugy, hogy inasán kivül senki sem tudott semmit az esetről. Mikor pedig a doktor harmadik látogatását tette, betege már elutazott.