ÖTVENEDIK FEJEZET
A bujócska

Billot történetesen az ablakra nézett:

- Áh, - kiáltotta - itt jön valaki, aki beszélni akar velem.

Pitou az asztal alatt gyengén Katalin lábára lépett. Katalin elsápadt és ijedten nézett az ablakra. Ekkor megpillantotta Clouis apót, az orleansi herceg vadőrét, ki valami rejtett kunyhóban lakott az erdő közepén s majdnem sohasem járt az emberek társaságába. Hóna alatt duplacsövü puska volt, melyben Katalin az ezüstveretről mindjárt apja puskájára ismert.

Billot már az ajtóhoz sietett és bebocsátotta az öreg erdei embert. Az megemelte a prémes süvegét és kedves egészségükre kivánta az ebédet.

- Hozott Isten, - felelte Billot - örülök, hogy beváltottad szavad.

Pitou a fülét hegyezte; Katalin figyelt.

- Igen, meghoztam a tizenkét golyót, melyet puskájához rendelt, - folytatta Clouis apó.

- Jól tetted. No, tarts velünk. Itt van a szék, öregem. Foglalj helyet és váljék egészségedre, - mondotta Billot.

Clouis Katalinnal szemben foglalt helyet; a leány rémült pillantásokkal nézte a remete szőrös arcát. Clouis hozzálátott az evéshez.

- Ma jól csináltam a dolgot, Billot mester, - mondotta. - Aközben, hogy idejövök, akartam mindjárt lőni egy nyulat, mert ugy-e tudja, hogy a hercegtől engedelmet kaptam, hogy minden nap lőhetek egy erdei vagy egy üregi nyulat. Nem akartam két puskát hozni magammal s inkább tizenhárom golyót öntöttem s a fölös golyóval meg a maga puskájával szerencsésen teritékre is hoztam a nyulamat. Nagyon jó puskája van.

- Nagyszerü fegyver az, - mondotta Billot.

- Tizenkét golyót, Billot apó? - avatkozott a beszédükbe Pitou. - Céllövészet lesz mostanában?

- Álló, vagy futó vadra kell-e? - tette hozzá Clouis.

- Még nem tudom, - mondotta Billot. - Csak annyit mondhatok, hogy lesre megyek.

Mély hallgatás következett; Katalin közel volt az ájuláshoz.

- Hm - mondotta Clouis - gondolom, hogy a herceg vaddisznai bejárnak a kukoricásába. No, azoknak a vastagbőrüeknek ez a golyó talán valamelyest kicsiny, ha az ember nem találja jól vele.

- Nem vaddisznónak szántam ezeket a golyókat, - felelte Billot.

- No, akkor szeretném tudni, mit akar lőni velük? - kérdezte Pitou. - Se nem célba, se nem vaddisznóra? Hát akkor mire kell az a tizenkét golyó?

- Farkast akarok lőni, mely a nyájam körül ólálkodik, - felelte Billot.

- De most nem jár erre farkas, - mondotta Ange. - Hiszen még le sem esett a hó.

- Én pedig tudom, hogy jár egy itt közel, - felelte Billot és Katalinra nézett. - A pásztor látta ma reggel a Párisból Boursonneba vivő országuton, az yvorsi erdő szélén. Már tavaly is látták erre azt a fenevadat, magam is tudtam felőle - de aztán egyszerre elment, s azt hittük, többé vissza sem jön. Ugy látszik, hogy most megint bátorságtalanná akarja tenni a környéket - s azért öntettem Clouis apóval ezt a tizenkét golyót.

Katalin felállt és az ajtóhoz támolygott. Félni lehetett, hogy összeroskad - Pitou utána sietett és felfogta karjával. A leány összeszedte minden erejét és magával vonta Pitout a szobájába.

- Megértetted? - kérdezte tőle elfogyó lélekzettel. - Izidor ma reggel érkezett meg Boursonneba. Ő tudja és agyon akarja lőni, ha itt közel mutatkozik.

Ekkor belépett a szobába Billot.

- Pitou, - mondotta szigoru hangon - ha csakugyan azért jöttél ide, hogy tőröket vess az erdőben, akkor itt az ideje, hogy utnak eredj, mert besötétedik.

Pitou vele együtt kiment. Katalin felállt és reátolta ajtajára a reteszt.

- No, no, - dörmögte Billot - csak zárd magadra az ajtót, szerencsétlen! Nekem mindegy, mert nem ezen az oldalon állok lesbe.

Pitou, ki, ha kellett, oly erős volt, mint az oroszlán, mindig oly okos volt, mint a kigyó. Minthogy gyermekkorától fogva azon mesterkedett, hogy tuljárjon a csőszök, meg a vadőrök eszén és elkapja orruk elől a gyümölcsöt, veteményt, a vadat, meg a szárnyast, csupa éberség, türelem, kitartás és furfang volt. Igy aztán most is egész nyugodtan látott dolgához. Lerakta tőreit, hogy ne hozta légyen hiába, leült az erdőben és gondolkozni kezdett.

Kezdetben azt gondolta, hogy ugy volna legjobb, ha Boursonneba menne és óvná Charnyt az életét fenyegető veszedelemtől. De aztán azt mondta magában, hogy Katalin nem hatalmazta fel reá, neki magának pedig elvégre nem is volna oly kellemetlen, ha, mint mondotta, »valami emberi dolog« érné a vicomteot.

Tehát elhatározta, hogy vár és egészen a körülményekhez alkalmazkodik. Ehhez képest visszatért a tanyaház közelébe s lebujt a bozótba és figyelt. Látta, mikor Clouis apó kijött a házból és elköszönt Billottól. Látta, hogy a paraszt meggyujtja szobájában a lámpát és megtölti puskáját. Billot aztán eloltotta a lámpát és kinyitja az ablakot, nyilván, hogy figyeljen. De szobájából nem láthatta Katalin ablakát, ellenben szabad kilátása volt a Boursonneba vivő utra egészen az ivoryi kis erdő széléig. Ha Katalinnak eszébe jutna, hogy kiugorjon az ablakon és az erdőbe menjen, akkor okvetlenül meglátta volna; s minthogy Pitou nem kételkedett benne, hogy Katalin azt csakugyan megteszi, megosztotta éberségét a két ablak között.

Pitou jól gyanitott, mert mikor egészen besötétedett, Katalin kinyitotta ablakát és kiugrott a szobájából. Nem fenyegette a veszély, hogy meglátják, mig a villers-cotteretsi irányban maradt, és egyelőre csakugyan azon az uton járt. De kisvártatva mélyen lekuporodott és sompolyogva ment át arra a keskeny gyalogösvényre, mely az erdő felé vitt.

Pitou, mikor látta, hogy elérte az ösvényt, nem kételkedhetett többé, hogy mire készül. Fölösleges volt már utána néznie, hanem minden figyelmét arra a félig nyitott ablakra fordithatta, mely mögött Billot állt lesben.

A birtok és az erdő közt egészen nyilt sikság terült el. Katalin, bár fekete köpenykét vetett a vállára, nem maradhatott ezen a sikon észrevétlenül. A tanyától némi távolban juhakol volt, a kutyák ugattak és a földön átsuhanó árnyék felé rontottak. Pitou látta, mikor Billot kihajolt az ablakon és belenézett az éjszakába. A kutyák most megálltak, elhallgattak és visszamentek az akol felé. Megismerték gazdájuk fiatal leányát, és Billot most már látta, hogy csakugyan a leánya volt. Behuzta az ablaktáblát. Pitou eltalálta, hogy utána akar menni a leányának.

Néhány perc mulva csakugyan kinyilt a kapu és Billot, puskával a kezében, megjelent. De nem tért arra a gyalogösvényre, melyen Katalin járt, hanem a szekérutra fordult, mely negyed óra mulva egyesült a gyalogösvénnyel.

Pitou pillanatig sem habozhatott, ha meg akarta akadályozni az apának és leányának összetalálkozását. Gyorsan vetette magát Katalin után, ki éppen az erdő szélére ért. Minthogy nem kellett többé a paraszt kémlelő szemétől tartania, toronyiránt futhatott Katalin után. Ilyképen néhány perc alatt oly közel juthatott hozzá, hogy egy kiáltással figyelmessé tehette. Katalin megállt és bevárta.

- Mit akarsz Pitou? Mi baj? - kérdezte aggódva.

- Az Isten szerelmére, egy lépéssel se tovább! - sugta Pitou. - Apád meglátott és a bourg-fontainei utkeresztezéshez futott. Ott les reád.

- De... nekem... nekem beszélni kell Izidorral, - hebegje Katalin.

- Nem lehet, apád elállja az utat. Eredj vissza a szobádba, kérve kérlek. Én majd őrt állok az ablakod közelében, - unszolta Pitou - és ha Charny ur jön, majd figyelmeztetem.

- Igen, megteszed, Pitou? - kérdezte a leány.

- Oh, éretted megteszek mindent, Katalin, - felelte Pitou meghatottan - hiszen ugy szeretlek!

Katalin megszoritotta kezét és hazakisértette magát vele.