HUSZONHARMADIK FEJEZET
François pék

Weber komornyik másnap reggel kilenc órakor belépett a királyné szobájába. Mikor kinyitotta az ajtót, a folyosókon zürzavaros lárma hallatszott.

- Mi történik, Weber? - kérdezte a királyné. - Mit jelent ez a lárma?

- Ugy látszik, nyugtalankodnak a városban, - felelte Weber. - Azt mondják, lázadás tört ki, mert a népnek nincs kenyere.

A királynénak azelőtt eszébe sem jutott volna, hogy van olyasmi is, mint az éhség; de mióta a dauphin egy darab kenyeret kért tőle, érezte, hogy mit jelent az éhség és nyomoruság.

- Szegény emberek, - mondotta halkan. - És attól tartanak, hogy a dolog komolyra fordul?

- Magam sem tudom. A jelentések nagyon ellentmondanak egymásnak.

- Akkor eredj hamar a városba, Weber, és nézd meg magad, mi történik, - mondotta a királyné.

- És Gilbert, kit felséged ide vár? - kérdezte a komornyik.

- Majd bejelenti Campanné vagy a Misery, - felelte a királyné. - Mondd meg nekik, hogy ne várakoztassák, ha jelentkezik, ő mindig tudja, mi történik és majd megmagyarázhat mindent.

Weber utnak indult. A Louvre mellékkijáróján a hid felé sietett és csakhamar emberáradatba jutott, mely a Notredame-tér felé sodorta magával. A tömegből kihallatszott ez a kiáltás:

- Éheztető! Öljétek meg! Öljétek meg! Lámpavasra vele!

És ezernyi hang mondotta utána:

- Éheztető! Öljétek meg! Lámpavasra vele!

Weber most egyszerre érezte, hogy az áradat más irányba fordul. A Chanoinesse-utcából zugó, tomboló sokaság özönlött elő, a középen egy ember küzködött kétségbeesetten. Ez ellen a szerencsétlen ember ellen háborgott a nép. Minden átkozódás, szitok, a düh minden kitörése ő reá zudult. Egyetlenegy ember vette védelmébe és igyekezett megóvni az őrjöngők ütlegeitől: Gilbert doktor. A tömegben levők közül többen megismerték s kiabálva mondották:

- Éljen Gilbert doktor, a hazafi, Lafayette és Bailly barátja! Halljuk Gilbert doktort!

Pillanatig tartó csend következett. Weber felhasználta ezt a szünetet és egészen közel férkőzött az orvoshoz. Nevén szólitotta; a doktor feléje fordult és reáismert.

- Áh, ön az! - mondotta, és a fülébe sugta: - Mondja meg a királynénak, hogy várnia kell, mert előbb egy ember életét kell megmentenem.

A szerencsétlen ember meghallotta ez utóbbi szavakat és hebegve mondotta:

- Igen, ugy-e, doktor ur, megment? Ártatlan vagyok, nem rejtettem el kenyeret.

De a tömegben meghallották ezeket a szavakat és a dühös orditás ujra kitört. Gilbert tulkiáltotta az orditozókat:

- Legyen eszetek, barátaim! Ez az ember épp oly francia és polgár, mint akármelyiktek! Nem szabad embert csak ugy egyszerüen megölni. Közönséges gyilkosság volna. Vezessétek a kerületi biztos elé és hallgattassátok ki. Akkor aztán majd elválik, hogy mi történjék.

- Igen, igen, ugy teszünk! - kiáltották némelyek és Weber odasugta a doktornak! - Tartsa magát bátran! Én megyek a biztosokért. Negyed óra mulva itt lehetnek.

Azzal eltünt a népsokaságban. Négy vagy öt ember segitségére ment a doktornak és közrefogta a veszélyben forgó embert. Sikerült is legalább rövid időre visszaszoritaniok a háborgó sokaságot. De aztán ujabb mozgolódás támadt a tömegben és kihallatszott belőle a kiáltás:

- Jönnek a biztosok!

Ekkor sikerült a városházára vinni a szerencsétlent.

Ki volt az az ember? Egy François Denis nevü pék, ki zsemlyével szokta ellátni a városi képviselőket. Kora reggel egy öreg asszony ment a boltjába és kenyeret kért, éppen, mikor hetedszer öltötte a kemencébe áruját.

- Nincs itt már semmim, - mondotta a pék - de várjon, mig a hetedik sütet kikerül a kemencéből, akkor maga lesz az első, akit kiszolgálok.

- Nekem most kell a kenyér, - kötötte meg magát az asszony. - Itt a pénz.

- Láthatja, hogy most nincs!

Az öreg asszony keresgélt a boltban, talált az egyik polcon három száraz zsemlyét, melyet a legények tettek félre maguknak, elvett belőle egyet és fizetés nélkül akart elmenni. Minthogy pedig a mester pénzt követelt, segitségért kiáltozott, felbujtotta az összecsődült embereket és azt mondotta nekik, hogy a pék elrejtette árujának felerészét. Jöttek részeg emberek is. Megrohanták a boltot és a száraz zsemlyéken kivül találtak száznál több frisset is, amit a mesternek a képviselők számára kellett szállitania. Erre aztán kitört a nép dühe.

- Lámpavasra vele! - kiáltották.

Szerencsére éppen arra járt a királynéhoz tartó Gilbert doktor és védelmébe vette a szegény embert. Ezután a péket a városházára vitték, a tömeg pedig ott maradt és várt. Egyre hangosabban és fenyegetőbben hallatszott orditása:

- Éheztető! Éheztető!

Futótüzként ment végig ez a kiáltás az éhező csőcselék tömegeiben és ádáz dühre ingerelte az embereket. Kora délelőtt volt és még nem járt arra egy sem azok közül az emberek közül, kik tudtak hatni a népre: nem mutatkozott sem Bailly, sem Lafayette, sem Mirabeau. Tudták azt a bujtogatók. Néhányan közülök fellopództak a lépcsőn és betolakodtak a házba. Vérszomjas dühvel követelték a pék halálát.

És egyszerre jött egy egész csoport, átszakitotta a nemzetőrség sorát, mely körülfogta Françoist, félrelökte Gilbertet és magával hurcolta a péket. Az segitségért kiáltott, rimánkodva nyujtotta ki a kezét és hiába akart visszajutni védelmezőihez, a folyam ellenállhatatlan erővel ragadta magával és csakhamar elnyelte az áradat, az örvény. Ezer sebből vérzett már, mikor kinzóinak közepette megint a városház előtti térségre ért. Nem rimánkodott már kegyelemért, csak kérte, hogy végezzenek már vele.

És abban az időben mindig kéznél volt a halál, mikor szólitották. Egy pillanat alatt elválasztották a szerencsétlen ember fejét a törzsétől és egy dárda hegyére tüzték.

Gilbert látta még, hogy a csőcselék a Notredame hidja felé tódul az uj diadaljelével.

Egyszerre egy kéz érintését érezte vállán. Valaki egy cédulát csusztatott a kezébe és semmit sem szólva, ment tovább. Nyilván nem akarta, hogy észrevegyék, de egy csarnoki hölgy meglátta és elkiáltotta:

- Áh! hiszen ez a mi Mirabeaunk!

- Éljen Mirabeau! - harsant fel mindjárt száz torokból és az emberek sokasága vette körül és kisérte el a nemzetgyülés kapujáig.