HETVENÖTÖDIK FEJEZET
A varennesi hid tornya

Egy pillanatig ki nem mondható levertség vett erőt a szörnyü veszedelemmel fenyegetett szerencsétleneken. Izidor szedte össze magát leghamarább.

- Sire! - mondotta - akár meghalt bátyám, akár él, most ne gondoljunk reá, hanem gondoljunk felségeitekre! Ne vesztegessünk egy pillanatot se; a postáslegények tudják, hol van a »Nagy király«-hoz cimzett vendégfogadó. Vágtatva, a vendégfogadó felé!

De a postáslegények nem mozdultak, mert Drouet ur megtiltotta nekik.

- Micsoda, a király parancsol, és ti egy Drouetnek engedelmeskedtek? - rivalt reájuk Izidor. Azok azt felelték:

- Mi a nemzetnek engedelmeskedünk.

A vicomte galléron ragadta az egyiket. Malden pedig a másikat; kihuzták mindketten a vadászkésüket, s ledöfték volna őket, ha a királyné reájuk nem parancsol, hogy tegyék félre a fegyverüket. Aztán a postáslegényekhez fordult:

- Barátaim, itt van mindjárt huszonöt louisdour, melyen megosztozkodhatnak, azonkivül ötszáz frank nyugdij mindegyiküknek, ha megmentik a királyt.

Akár azért, mert megijedtek a két fiatal lovag támadásától, akár azért, mert csábitotta őket a királyné ajánlata - a postáslegények elinditották lovaikat.

A kocsi a legnagyobb sietséggel robogott lefelé a lejtőn, mely az alsóvárosba visz. De annál a boltozatnál, mely a vámőrök tornyát tartja és átiveli a hidat, látták, hogy a kapu félszárnya be van hajtva.

Kinyitották a kapu másik szárnyát... Ekkor látták, hogy néhány szekér zárja el a hidat.

- Ide, urak! - kiáltotta Izidor s leugrott lováról, félretolni a szekereket.

Ebben a pillanatban hallatszott fel az első dobpergés s a félrevert harangok első megkondulása.

Drouet sietett.

Két szekeret már félreállitottak az utból. Most a harmadikra került a sor - de hátulról ugyanebben a pillanatban puskacsövek villantak meg Izidor háta mögött.

- Állj! Egy lépéssel se tovább, mert halál fiai vagytok! - kiáltotta egy hang.

- Uraim, - mondotta a király a kisérőihez és kihajolt a kocsiból. - Megtiltom önöknek, hogy erőszakot alkalmazzanak.

Izidor és Malden visszaléptek.

- Mit akarnak tőlünk? - kérdezte a király.

A kocsiban ülő nők felsikoltottak ijedtükben; mert most hátulról is mutatkoztak emberek s néhány fegyver jelentkezett az ablakok előtt. Valaki célbavette a királynét, Izidor látta és félreütötte a puskát.

- Tüzelj! Tüzelj! - kiáltották többen.

A fegyveres emberek egyike engedelmeskedett; de lövése szerencsére csütörtököt mondott.

Mária Antoinette megragadta Charny karját.

- De engedje meg, felség, hogy elkergessem ezt a csőcseléket! - kiáltotta Izidor.

- Nem, vicomte, semmi vérontást! - felelte a királyné.

- Még egyszer kérdem, emberek, - szólalt meg ujra a király - mit akarnak tőlünk?

- Látni akarjuk az utleveleket, - hallatszott a válasz.

- Helyesen van, hivják ide a hatóságot, majd megmutatjuk utleveleinket.

Ekkor megjelent két egyenruhás ember; az egyik Sausse községi biró volt, a másik Hannonet, a nemzetőrség parancsnoka. Mögöttük a polgárőrségnek vagy husz embere mutatkozott.

- Uraim! - kiáltotta a király a két hivatalos embernek - kész vagyok kiséretemmel együtt reábizni magamat önökre, de védjenek meg bennünket ez emberek erőszakosságaitól.

- Lábhoz a fegyvert! - parancsolta Hannonet.

- Bocsánatot kérünk, - mondotta a biró - ugy hallatszik, XVI. Lajos ő felsége szökésben van, és nekünk kötelességünk megállapitani, igaz-e.

- Ha igaz és ha a király ül ebben a kocsiban, - kiáltotta Izidor - akkor kötelességük lábához borulni; ha pedig magánember ül benne, akkor miért tartóztatják fel?

- Uram, - felelte a biró és XVI. Lajoshoz fordult - önhöz szólok. Sziveskedjék felelni kérdésemre.

- Ha utleveleink rendben vannak, el fog-e bocsátani bennünket akadálytalanul? - kérdezte a király.

- Mindenesetre, - felelte a biró.

- Kérem, bárónő, - fordult a király Tourzelnéhez - mutassa elő az utlevelét.

Tourzelné keresgélt a tarsolyaiban, de nem találta az irást.

- Tessék, - mondotta a biró - nincs utlevele.

- Dehogy nincs, uraim, - avatkozott a királyné a beszélgetésbe. - Korff báróné csak nem tudja, hova tette.

A körülállók hangos gunykacaja válaszolt szavaira.

- Postáslegények! - kiáltotta Sausse biró - hajtsatok a házam elé; az urak és hölgyek majd kiszállnak a kocsiból és tisztába hozunk mindent! Előre! Nemzetőrök, kisérjék a kocsit!

A felszólitás sokkal parancsolóbb volt, semhogy ellene lehetett volna szegülni. Hiába is lett volna megkisérteni.

A vészharang még egyre rikoltott, a dobok peregtek, a kocsit körülvevő sokaság nőttön-nőtt.

- Oh, Damas, Damas! - gondolta a király. - Bár jönne már, mig abba az átkozott házba nem visznek bennünket!

A királyné csak Charnyra gondolt s igyekezett elfojtani könnyeit.

De megérkeztek a biró háza elé, anélkül, hogy jött volna Damas vagy csak hirét is hallották volna. Mert Damas gróf nem jöhetett. Mikor éppen el akart indulni embereivel, eléje álltak a hatóság emberei és felszólitották, hogy maradjon a városban. Mint katona, ki parancsot kapott s kitől a fegyelem megköveteli, hogy eleget tegyen annak a parancsnak, mosolygott amaz emberek követelésén, felmutatta parancsát és kijelentette, hogy el fog indulni. Nem tudott semmit Drouet szándékairól; meg volt győződve, hogy a király már megmenekült, mert azt hitte, hogy a felkelés nem terjedt tul Clermonton, melyet a menekülők mindenesetre már hátuk mögött hagytak. Óvatosság kedvéért mégis követni akarta az utikocsit s ennek következtében mindenekelőtt a szállásmesterét küldötte utána.

De a szállásmester ott, ahol az ut az országutból Varennes felé ágazik el, helytelen irányba, tudnillik Verdun irányába tért el. Mert ezen a végzetteljes éjjelen balul történt minden.

Damas, mikor végre összegyüjtötte embereit s el akarta hagyni a várost, kénytelen volt azt a tapasztalást tenni, hogy katonái megtagadják az engedelmességet. A nép felbujtotta őket. A községi hivatalnokok odakiáltották nekik:

- Dragonyosok, a parancsnoktok áruló, vágóhidra akar vinni benneteket! De ti jó hazafiak vagytok! Éljenek a dragonyosok!

A nemzetőrség és a nép egy lélekkel kiáltotta:

- Éljen a nemzet!

Damas igy kiáltott:

- Előre, indulj!

De nem követte senki. A katonák leszálltak lovaikról és a néphez csatlakoztak.

- Uraim, - szólt Damas a tisztjeihez - embereink elárulják a királyt - önök nemes emberek - aki szereti ő felségét, velem tart!

Megsarkantyuzta lovát és elvágtatott. Négy tiszt és vagy hat dragonyos követte. Utánuk röpitettek néhány golyót, de nem találtak senkit.

Igy történt aztán, hogy Damas gróf nem védhette meg dragonyosaival a királyt s hogy XVI. Lajos kénytelen volt engedelmeskedni Sausse községi birónak.