HATVANNEGYEDIK FEJEZET
Éljen Mirabeau!

Mirabeau ágyában feküdt; ismét eszméletre tért. A vacsora maradványai s a virág ép oly vádló tanui voltak a történteknek, mint a méregnek a pohár fenekén maradt cseppjei egy öngyilkos ágya mellett.

Gilbert sietve toppant a gróf ágyához és megkönnyebbülten vett lélegzetet, mikor megpillantotta a beteget.

- Oh! - mondotta - mégsem állunk oly rosszul, mint gondoltam.

Mirabeau bágyadtan mosolygott s a fejét rázta, ő maga érezte, hogy állapota reménytelen.

A doktor alaposan megvizsgálta. Még nem végzett vele, mikor ujra elkezdődtek azok a görcsös rángatódzások, melyek már egy nappal azelőtt is jelentkeztek. A beteg vagy nem birta már tovább türni a mustártapaszokat, vagy pedig nem akart többé meggyógyulni. Követelte, hogy szedjenek le róla minden tapaszt.

A hir, hogy a beteg állapota rosszabbra fordult és hogy élete is veszélyben forog, gyorsan terjedt szét a városban. Egész Páris megdöbbent. Mindenki ugy érezte, mintha közös szerencsétlenség fenyegetné az egész népet. Az utca megtelt embersokasággal. El kellett zárni az oda vivő utakat, hogy biztositsák a beteg nyugalmát. A türelemmel várakozó tömeg óráról-órára hirt kért a beteg állapotáról. Irott orvosi jelentéseket adtak ki s villámgyorsasággal ment szét hirük az egész városban.

Az orvos és betege kevés szót váltott egymással.

Gilbert belátta, hogy Mirabeau végzett az élettel, s már beérte azzal, hogy megtesz mindent, - ami erejétől telik, bár jobbulásra nem volt remény.

Este megérkezett a házba a jakobinusok küldöttsége, tudakozódni egykori elnökük, Mirabeau hogyléte iránt.

Gilbert huszonnégy óra hosszáig maradt a beteg ágya mellett. Csak azután pihent egy keveset az egyik mellékszobában. Megparancsolta a két szolgának, hogy tüstént keltsék fel, ha történnék valami.

Pirkadatkor felébredt. Senki sem zavarta álmában; de nem hihette, hogy ily soká tart a jobbulás, mely lehetővé tette, hogy kissé magára hagyja a beteget. Mindjárt bement hozzá; a folyosón könnyes szemmel mondotta neki az öreg szolga, hogy Mirabeau állapota nagyon aggasztó, de a beteg szigoruan eltiltotta, hogy felkeltsék az orvost. Pedig szörnyen szenvedhetett, mert közel volt a megfulladáshoz és érverése időről-időre megszünt. Még mindig a királynéra gondolt.

- A hálátlan! - suttogta - még csak nem is tudakozódott rólam. Aztán hozzátette: - Szeretném tudni, mit szól majd, ha holnap, vagy holnapután megtudja, hogy meghaltam.

Gilbert számot vetett azzal, hogy a válság küszöbön áll. Piócát rakatott a beteg mellére. De a piócák nem szivtak. Tehát ujabb érvágáshoz kellett folyamodnia. Nyolc óra hosszáig tartott ez a halálküzdelem. Aztán végre enyhült a láz, a halál visszavonult, de ugy, mint a tigris, mely ugrásra készen áll. Gilbert nem is meritett reményt ebből a haladékból. Tudta, hogy Mirabeau elveszett. E pillanattól fogva a beteg és Gilbert, mintegy ugyanattól a gondolattól, ragadtatva meg, ugy beszéltek Mirabeauról, mint oly emberről, aki volt, de megszünt lenni. Ettől a pillanattól fogva a nagy ember arca magára öltötte azt az ünnepélyes kifejezést, melyet sokszor láttak már kiváló emberek halálküzdelme közben. Hangja komoly, szinte prófétai volt. Szavaiban e pillanattól fogva valami nagyobb szigor, nagyobb mélység, érzelmeiben, valami szeretetteljesség, fennköltség.

Az a fiatalember, kinek családja Mirabeau egykori szülőházában Argenteuilben lakott, bejelenttette magát s bebocsátották. Letérdelt az ágy mellé és zokogva vonta ajkához a beteg kezét. Mirabeau felismerte; a fiatal rajongó csak erre vágyott. Sirva állt fel és kiment.

A komornyik ujra megjelent a szobában és átadott egy papirszeletet, a fiatalember kérte, hogy adja ezt át Gilbert doktornak.

»Mikor Argenteuilben megcsókolhattam Mirabeau ur kezét«, olvasta a doktor, »megigértem neki, hogy meghalok érte. Azért jöttem el, hogy beváltsam igéretemet. Azt olvastam egy angol ujságban, hogy brit orvosok ehhez hasonló esetben megmentettek egy beteget friss vér átömlesztésével. Ha Mirabeau uron ez még segithetne, felajánlom véremet. Egészséges és tiszta.  M a r n a i s«.

Mirabeau nem tarthatta vissza könnyeit, mikor ezt hallotta. De, természetesen, nem élhetett a rajongó ajánlattal.

Most már bebocsátottak mindenkit, aki látni akarta a beteget. De a királyné küldöttje még mindig nem jelentkezett. Az utcáról ujra meg ujra felhatolt egy kiáltás az ablakokig; szomoru kiáltás volt: »Éljen Mirabeau!« A nép kiáltotta, s kiáltása imádságnak látszott, inkább volt benne panasz, mint reménykedés.

Mirabeau meghallotta és kinyittatta az ablakot, hogy fülébe zengjen ez a kiáltás, mely oly sok szenvedésének jutalma volt. Aztán suttogva mondotta:

- Oh! áldott jó nép! melyet ép ugy elrágalmaztak és bántottak, mint engem. Van benne igazság, hogy ők feledkeznek meg rólam, s hogy te vagy, a ki megjutalmazol!

Gilbert ezt az éjszakát is a beteg ágyánál töltötte. Mikor felvirradt, Mirabeau igy szólt:

- Kedves doktor, ma meghalok. Szabad-e azt tennem, amit akarok?

Gilbert bólintott a fejével.

A gróf behivatta két szolgáját. Jeannak meghagyta, hogy hozza szobájába a legszebb virágot, mely csak kapható. Julesnek megparancsolta, hogy borotválja és fésülje meg.

Jeant, mikor kilépett a házból, a néptömeg kérdésekkel ostromolta. Alig hogy megtudták, hogy a beteg virágot akar, minden kert, minden melegház, mely közelben volt, odaadta számára kincseit. Mirabeau lakása egy órán belül virágházzá alakult át.

- Kedves doktor, - mondotta Mirabeau kisvártatva - megigérte, hogy azt tehetem most, amit akarok. Szeretnék elbucsuzni valakitől, kinek előttem kell elhagyni ezt a házat. Ha az illető elment, önnek itt kell maradnia halálomig.

Gilbert ujra csak bólintott, aztán kiment. Künn körülfogták és kérdésekkel ostromolták a grófnak azok a barátai, kiket bebocsátottak. Gilbert tartózkodás nélkül kijelentette, hogy a beteg nem éri meg az estét.

Fél óra mulva lenn előállt egy kocsi, melyet Jean hivatott. Mindjárt azután a szolga ismét kiment a házból s egy fátyolos hölgyet vezetett a kocsihoz. A néptömeg készségesen engedett utat. Senki sem kérdezte, ki az a hölgy. Mikor a kocsi elrobogott, Mirabeau visszahivta az orvost. Zsebkendőt tartott a kezében, mely nedves volt könnyeitől.

- Mily önzetlen! - suttogta. - Nem fogadott el semmit, hanem még itt is hagyott valamit. Olyan nő, aki nem szivtelen.

Visszahanyatlott ágyára és lehunyta szemét. Ha melle nem hörög, holtnak tartották volna. Gilbert nem tágitott ágyától. Lépésről-lépésre kisérte az erős ember végső tusáját, azét az emberét, ki eszeveszett életével gunyolta a halált, de most a természet örök törvénye szerint még is tusára kel vele.

Sokáig feküdt eszméletlenül, aztán kinyitotta szemét és látni akarta azt a névsort, melybe odairták, vagy odairatták nevüket azok, kik hogyléte iránt érdeklődtek. De a királyi családhoz még közelállónak neve sem volt közte.

- Az elvakultak! - mondotta. - Majd csak akkor siratnak meg, ha siromon a lázitók széttépik a királyságot.

És prófétai hangon, mintha az örökkévalóság küszöbén állna és látná felemelkedni a jövendő fátylát, hozzátette: - Aki 1791-ben hal meg, boldognak vallhatja magát. A forradalom még csak ragyogó arculatát mutatja, de nemsokára majd vérbenforgó szemmel és fogát vicsorgatva nézi rémes meduzafő módjára a világot. Szép álom volt: félkézzel az ifju szabadságot tartani, másikkal az öreg királyságot és összeszövetkeztetni a kettőt, egymással! De én végbevittem volna. Szinte fáj, hogy elmegyek, mielőtt végbevittem volna. Háborgó vizeken, feneketlen mélységek fölött jártam, s elmerülök a vihar közepette. Hogy bizonyos mértékig miért kerestem sietve a halált? Azért, mert semmire sem voltam képes nélküle, s éppen ő volt az, ki nem akart velem tartani.

Ismét hátrahanyatlott és megint sokáig feküdt egészen mozdulatlanul. Keze majdnem három óra hosszáig pihent csöndesen az orvos kezében. Gilbert azután érezte, hogy ismét rángatódzik.

Most jön a vég, mondotta magában.

Verejték gyöngyözött a haldokló ember homlokán. Mirabeau felvetette szemét, bágyadtan nézett körül és halkan mondotta:

- Meghalni... talán aludni is... - Aztán, kis idő mulva, ujra megszólalt: - Irni akarok... - kezéből kiesett a toll. Pihegve kapott a melléhez. - Elviselhetetlen fájdalmak... doktorom! Adjon abból a folyadékból... tudom, hogy ópium... oly sokszor éreztem édességét!

Gilbert felnézett az égre. Átölelte a beteget, ki heves rángatódzás közben dobálta magát.

- Hát nem orvosom és nem barátom-e? - hörögte Mirabeau. - Nézheti, hogyan szenvedek! Csak egy cseppet!

- Megkapja, a mit kiván! - felelte Gilbert; kezébe vette a tollat és megirt egy recipét. Mikor a szolga kisietett vele, Mirabeau igy szólt:

- Ide a tollat... papirost!

Kezébe vette a tollat és majdnem nyugodt kézzel irta le azt a három szót: »Menekülni! Menekülni! Menekülni!«

Alá akarta irni még nevét, de csak a harmadik betüig jutott el. - Adja át neki! - rebegte.

Utolsó szavai voltak. Visszahanyatlott vánkosára - lélegzete elhallgatott - pillantása kialudt - meghalt.

Gilbert elfordult. Kis ideig mélyen megrendülten állt meg, aztán átment a szomszéd szobába, hol a grófnak még mindig sok barátja várt.

- Uraim, - mondotta tompán - véget ért Mirabeau szenvedése.

Aztán a Tuilériákba hajtatott, teljesiteni az elhunytnak utolsó kivánságát. Utközben betért egy szobrászhoz s megbizta, hogy készitse el a halotti maszkot.

Lenn az utcán megtudta a nép a nagy ember halála hirét. A mély fájdalom némaságával vette tudomásul. Villámgyorsasággal száguldotta be a gyászhir az egész várost. Aznap este lemondották a szinházi előadásokat. Bált, táncmulatságot sem volt szabad tartani. A nemzetgyülés éjszakai ülést hivott össze és elhatározta, hogy valamennyi tagja részt vesz a temetésen. Másnap hozzáfüzték ehhez azt a határozatot, hogy Pantheonná alakitják át szent Genovéva templomát és abba temetik a nép nagy halottait; Mirabeau lesz az első. Az ülés után az egész nemzetgyülés teljes számmal vonult a halottas házba. Utban volt ahhoz az egész jakobinus klub is, mintegy második nemzetgyülésképpen. A népnek megszámlálhatatlan sokasága kisérte utján. Zenekar haladt elől és először játszott egy ujonnan szerzett gyászindulót. Ceruti mondott beszédet a holttestnél. Azután tizezer nemzetőr sortüzet adott. Éjfél volt, mikor a mérhetetlen gyászmenet elért a Pantheon elé.

Mirabeau halála után ugy tünt fel, mintha váratlanul sötétség támadt volna. Ugy rémlett, mintha egy ideig senki sem tudná már, hogy mily utra térjenek. A hajókalauz egy ismeretlen tenger örvényei és szirtjei közt elhagyta a hajót.