HETVENKILENCEDIK FEJEZET
Charny

A szoba tele volt nemzetőrökkel és idegenekkel, kiket a kiváncsiság csőditett oda.

A királynét ez tartózkodóvá tette első mozdulataiban; eléje akart volna sietni Charnynak, szerette volna letörölni róla a vért zsebkendőjével, szeretett volna néhány vigasztaló szót mondani neki, mely szivből fakad és szivhez szól; de nem tehetett mást, csak felállt székéről, feléje nyujtotta karját és rebegve mondotta:

- Olivér!...

Az komoran és nyugodtan intett a jelenlevő idegeneknek és szelid, de határozott hangon mondotta:

- Bocsássanak meg, uraim, beszélnem kell ő felségeikkel.

A nemzetőrök azt felelték, hogy ellenkezőleg, azért vannak ott, hogy megakadályozzák a királynak és a királynénak minden idegennel való érintkezését. Charny összeráncolta homlokát, kigombolta felső kabátját és kezét pisztolyaira tette.

- Mondottam önöknek, hogy beszélnem kell ő felségeikkel, - ismételte meg hidegen. Nyugodtságával és elszántságával bátorságot öntött Damasba és Valoryba, kik már egészen elcsüggedtek.

A szoba egy szempillantás alatt kiürült. Olivér ekkor a királynéhoz fordult.

- Asszonyom, - mondotta - hetven huszárom van a város kapuja előtt, s azt hiszem, számithatok reájuk. Mit parancsol nekem?

- Mindenekelőtt mondja meg, Charny, mi történt önnel? - felelte a királyné. - Minthogy nem láttuk, azt hittük, meghalt.

- A halál, fájdalom, előbb öcsémet szemelte ki áldozatul, - felelte Olivér keserüen. - De, - mondotta halkabban - reám is rámkerül a sor.

- Charny, Charny! - mondotta a királyné - kérdezem, mi történt önnel? Miért tünt el hirtelen?

Olivér gyors szavakkal mondotta el, hogyan vette üldözőbe Drouetet, hogyan bukott le lováról.

- Aztán eltévedtem az erdő sötétségében, - folytatta - s mikor reggeledett, Gévesben voltam Varennes és Dun között. Azt reméltem, hogy már átjutottak Varennesen, azért elhatároztam, hogy Dun irányába folytatom utamat. Dun előtt találkoztam Deslonnal; még nem tudott semmit; csak azt látta, hogy elvágtattak előtte Bouillé és Raigecourt. De nem mondottak neki semmit. Hű nemes embernek ismertem Deslont és elmondottam neki mindent. Mindjárt kész volt, követni a huszárjaival. Most itt vagyunk. Legjobban szerettünk volna leverni mindent; de nagy tulerő állt szemben velünk. Egyedül vágtattam ide és várom felségeitek parancsait.

Mária Antoinette ujra megszoritotta Charny kezét.

- Hallotta, sire, - mondotta a királynak. - Itt van Charny ur.

A király nem felelt semmit.

- Sire, - sürgette a királyné - nincs idő vesztegetni való. Nagyon is soká tétováztunk. A gróf hetven emberével várja parancsait, nem hallja?

XVI. Lajos a fejét rázta.

- Sire, az Isten szerelmére, - kiáltotta a királyné - adja ki parancsait!

- Parancsaimat? - mondotta utána a király. - Nem parancsolhatok, fogoly vagyok. Tegyék, amit akarnak és tudnak.

- Jól van, mást nem kivánunk, - felelte a királyné. - Charny, korlátlan felhatalmazása van. De most már semmi késlekedés, nyomatékkal járni el - másképp elvesztünk!

- Jól van, asszonyom, - felelte Olivér. - Sietve megbeszélem a dolgot ezekkel az urakkal, s amit elhatározunk, nyomban végre is hajtjuk.

Belépett Choiseul s átadott Charnynak egy véres zsebkendőbe csavart néhány irást. A gróf eltalálta, kitől erednek, és ajkához szoritotta a vérfoltos zsebkendőt.

- Uraim, - mondotta bajtársaihoz fordulva - meg akarok tenni még egy végső kisérletet. Segitenek benne?

- Készek vagyunk feláldozni életünket, - felelték mindannyian.

- Hiszik-e, hogy előteremthetek még egy tucatnyi embert?

- Hiszen már magunk is kilencen vagyunk.

- Akkor figyeljenek! Visszavágtatok a hetven huszáromhoz és előnyomulok velük a torlaszok ellen. Támadják önök hátba a lázadókat. Egyesülten átvágjuk magunkat és erőszakkal visszük ki a városból a királyt.

A fiatalemberek minden válasz helyet kezüket adták a grófnak. Charny aztán a királynéhoz fordult és igy szólt hozzá:

- Asszonyom, egy óra mulva vagy szabad lesz felséged, vagy nem élek!

Meghajolt és ki akart menni; ekkor belépett a szobába egy negyven-negyvenkét éves sötétképü ember. Porlepte ruhája elárulta, hogy ő is messziről jött nagy sietséggel. Övében néhány pisztoly s egy kard villogott.

Mikor megpillantotta a királyi párt, megkönnyebbülten lélekzett fel. A kielégült bosszu mosolygása futott át arcán. Már az ajtóból előrenyujtotta karját s igy kiáltott:

- A nemzetgyülés nevében letartóztatom önöket. Mindnyájan foglyaim!

Choiseul előrántotta pisztolyát s le akarta lőni a vakmerőt, de a királyné megragadta karját s igy szólt hozzá halkan:

- Ne siettesse romlásunkat, uram; okosság, mindezzel időt nyerünk, és Bouillé ur már nem lehet messze.

- Igen, igaza van, asszonyom, - felelte Choiseul és visszarejtette pisztolyát.

Mária Antoinette egy pillantást vetett Charnyra. Ugy vette észre, mintha Olivér nem akarná észrevétetni magát az idegennel, mert a szoba legsötétebb zugába vonult vissza. De a királyné, ki ismerte őt, azt gondolta magában, hogy abban a pillanatban, mikor szüksége fordul, kilép abból a homályból.