NEGYEDIK FEJEZET
A végzet

Gilbert az emelkedő ut felerészéig mintegy husz lépésnyi távolból követte vezetőjét. Mikor ott egy nagy és szép ház elé értek, az előbbi kulcsot vett ki a zsebéből és, mintegy érthető meghivásképpen, kissé nyitva hagyta az ajtót, mikor bement.

Gilbert belépett utána s egy folyosóra jutott, melynek kettős falai embermagasságig művészi bronzbetétekkel voltak diszitve. Süppedős, puha török szőnyegre lépett. Balkéz felől egy ajtó nyitva volt.

Gilbert azt gondolta magában, hogy megint az ő kedvéért hagyták nyitva az ajtót s belépett egy szalónba, melynek falát indiai atlaszkárpit födte. Egyetlen festmény diszitette a szalón falát, Rafaelnek egyik madonnaképe.

Mig ezt a mesterművet csodálta, hallotta, vagy is inkább érezte Gilbert, hogy kinyitanak mögötte egy ajtót. Megfordult és felismerte Cagliostrót, ki az öltözőszobájából lépett ki.

Néhány perc elég volt számára, hogy eltüntesse karjairól és arcáról a szennyet, hogy előkelő módra megfésülje még mindig fekete haját s hogy ruhát váltson. Nem az a durva munkás volt már, akinek az imént láttuk, hanem az a választékosan öltözött ur, akit Balsamo Józsefről irt regényünkben,  A  v a r á z s l ó-ban mutattunk be.

Karját kitárva közeledett és Gilbert a nyakába borult.

- Drága mester! - kiáltotta.

- Kedves Gilbert! - felelte Cagliostro - nagyot haladt, mióta elszakadtunk egymástól, különösen pedig a filozófiában, ugy, hogy az a cim voltaképpen most már nem engem illetne meg, hanem magát.

- Köszönöm a hizelgő véleményt. De hogyan tud az én haladásomról? Hiszen nyolc éve már, hogy nem láttuk egymást.

- Megmondhatom, hogy mit tett ennek a nyolc évnek bármelyik napján. Még mindig kételkedik látnoki tehetségemben?

- Tudja, hogy matematikus vagyok.

- Más szóval hitetlen... Tehát hallja: első izben családi ügyek miatt jött Párisba. A családi ügyekhez nincs közöm, tehát...

- Nem, - felelte Gilbert, ki azt hitte, hogy zavarba ejtette Cagliostrot, - inkább beszéljen, kedves mester!

- Nos hát, először fiának, Sebestyénnek nevelése foglalkoztatta, s a gond, hogy nevelőintézetbe vigye egy Páristól tizennyolc-husz mérföldnyire levő kis városba; hogy elintézze ügyeit bérlőjével, azzal a jóravaló emberrel, kit nagyon is akarata ellenére tart vissza Párisban, s akire ezer okból nagy szüksége volna a feleségének.

- Valóban mester, csodálatba ejt.

- Oh! várjon csak... másodszor azért járt Franciaországban, mert a politikai ügyek hozták ide; aztán megirt bizonyos röpiratokat és elküldötte egy-egy példányukat XVI. Lajos királynak. Minthogy pedig még mindig maradt önben valami a régi emberből, minthogy büszkébb egy király tetszésére, mint talán Jean Jacques Rousseau-éra, aki elődöm volt nevelésében, kiváncsi volt megtudni, mint vélekedik XIV. Lajos, IV. Henrik és Szent Lajos unokája, Gilbert doktorról. Sajnos, volt még régebbről egy kis ügy, melyre nem gondolt, s melynek folyamán valamikor vérében fekve, golyóval mellében találtam az Azori szigetek egyik barlangjában, amit annak köszönhettünk, hogy történetesen éppen ott horgonyzott hajóm. Ez a kis ügy Taverney Andrée kisasszonnyal állt kapcsolatban, ki azóta becsülettel és, hogy szolgálja királynéját, Charny gróf felesége lett. Minthogy pedig a királyné nem tagadhatott meg semmit attól a nőtől, aki feleségül ment Charny grófhoz, ő felsége titkos elfogató parancsot kért és kapott férjétől ön ellen. Ennek következtében önt Havre és Páris utján letartóztatták és a Bastilleba vitték, s ott volna, kedves doktorom, még most is, ha a nép egyszer csak egy csapásra halomra nem döntötte volna a Bastillet. Jó royalista létére, kedves Gilbertem, ön menten kibékült a királlyal, és most udvari orvosa ő felségének. Tegnap, vagyis inkább ma reggel nagy mértékben hozzájárult a királyi család megmentéséhez, midőn sietve keltette fel a jó Lafayettet, ki az igazak álmát aludta; s az imént, midőn megpillantott engem, azt hitte, hogy a királyné - aki, mellesleg szólva, gyülöli önt, édes Gilbertem - veszélyben forog, és arra készült, hogy megvédi testével... Ugy van-e? Ha megfeledkeztem volna valami kisebb jelentőségü részletről, mint például arról, hogy a király előtt próbát tett hipnotikus művészetéről, még pedig Charny Andréeval szemben, aki egy bizonyos, önre nézve értékes szelencét idegenitett el, szóljon, és ha bármi tévedés hibájába estem, kész vagyok, nyilvánosan bocsánatot kérni érte.

Gilbert ámultan állt e különös emberrel szemben.

- Igen, ugy van, - mondotta - s ön még mindig a régi Cagliostro, a mágus, a varázsló!

Cagliostro elégülten mosolygott. Gilbert pedig igy folytatta:

- Most pedig, drága mesterem, minthogy nagyon szeretném tudni, hogyan ment dolga, mióta elszakadtunk egymástól, mondja meg, ha nem talál szerénytelenséget kérdésemben, a világnak mely táján érvényesitette lángelméjét és hatalmát?

Mosolyogva felelte Cagliostro:

- Ön azért közeledett a királyokhoz, hogy segitsen rajtuk, én, hogy megbuktassam, vagy legalább a filozófiára téritsem őket, s ebben szerencsével is jártam. A nagy Frigyest, sajna, elvesztettük, de itt van még II. József, a mi kedves uralkodónőnk bátyja, ki zárdákat szüntet meg, egyházi javakat koboz el, apácákat és szerzeteseket üz ki országából; itt van a dán, ki fejét vétette udvari orvosának Struensee-nek; itt van Katalin, Oroszország császárnője, ki Voltaire-rel és D’Alembert-rel levelez. Itt van a svéd királyné...

- Tehát már csak a pápa hiányzik a sorból, - vágott szavába Gilbert - s minthogy önnek semmi sem lehetetlen...

- Oh, azzal bajosabban áll a dolog, - felelte Cagliostro. - Éppen most szabadultam ki a karmaiból. Félévvel ezelőtt még az Angyalvárban ültem ép ugy, mint ön a Bastilleben.

- Oh és ugy szabadult meg, mint én? A római nép is ott tart már, ahol a francia? Mert hiszen mindig ugy hallottam, hogy aki az Angyalvárba jut, nem szabadul ki onnan soha. Vagy talán szárnyat készitett magának, mint Benvenuto Cellini, és ugy szabadult meg?

- Óvatosságból földalatti börtönbe vetettek.

- Akkor hát megvesztegette őreit?

- Sajnos, nekem megvesztegethetetlen Cerberusom volt.

- De akkor hogyan szabadult ki?

- A megvesztegethetetlen ember szerencsére nem volt halhatatlan is. Egyszer egészen váratlanul életét vesztette és másik börtönőrt rendeltek hozzám. Ez, mikor első izben hozta a vacsorámat, azt mondotta, hogy gyüjtsek erőt, mert éjszakára nagy utat kell megtennünk. Igaza volt, mert ugyan aznap éjszaka mindegyikünk három lovat hajszolt agyon, és száz mérföldet tettünk meg együtt.

- És mit szólt az Angyalvár parancsnoka, mikor felfedezte szökését?

- Semmit. Reáadta a holt börtönőrre azt a ruhát, melyet börtönömben hagytam, pisztollyal a koponyájába lőtt, a pisztolyt a halott mellé tette, aztán világgá kürtölte a hirt, hogy megöltem magam börtönömben. Halálomat hivatalosan megerősitették, a börtönőrt pedig az én nevem alatt temették el. Tehát meghaltam, és mondhatom, kedves Gilbert, nekem éppen nagyon kapóra jött, hogy eltüntem a világból és álnéven mégis továbbélhettem.

- És a mostani neve?

- Most Zannone báró génuai bankár vagyok. Én vagyok Monsiuernak, a királyi hercegnek kölcsönadója. Vele kötött üzleteim nem rosszabbak azoknál, melyeket Rohan bibornokkal kötöttem: de szerencsére nem szükséges a nyereségre néznem. Tudhatja, kedves Gilbert, hogy tudományom, szivem és erszényem mindig rendelkezésére áll önnek.

- Csakugyan bámulatos ember ön, - mondotta Gilbert kacagva; - de tudja, hogy én huszezer livre jövedelmemmel gazdagabb vagyok, mint a király... És nem fél, hogy kellemetlenségei támadnak itt most Párisban?

- Azt akarja mondani, hogy amiatt a nyaklánc-história miatt? Oh, minden népszerü ember, Lafayette, Mirabeau, Necker jóbarátaim.

- Miért jött Párisba?

- Talán sikerül köztársaságot alapitanom.

- Gilbert a fejét rázta.

- A franciák nem köztársasági érzelmüek. A király helyén marad.

- Akkor nem köztársaságot, hanem forradalmat csinálunk. Ha kétségbe vonja, vagy ha meg akarja akadályozni, akkor nem érti meg Franciaország hivatását. Franciaország a világ agyveleje. Tudja-e, hogy ki rombolta le a Bastillet?

- A nép, - felelte Gilbert.

- Tévedés. Ötszáz évig csak hercegeket, grófokat és más nagyurakat csuktak a Bastilleba. De a királynak akkor az a szerencsétlen gondolata támadt, hogy gondolkodókat és tudósokat záratott oda. A gondolat röpitette a levegőbe a Bastillet, Gilbert, a nép csak a réseken nyomult be aztán.

- Igaza van, - mondotta az orvos.

- És mind az a szörnyüség, mind az az iszonyat, melyet eddig itt látott, csak a kezdete annak, ami ezután következik. Nemrégiben egy emberszerető érdemes orvosnál jártam. Guillotinnak hivják. Ismeri a pestist, a kolerát, a puskaport és az élesre fent acélt - ami mind olyan szer, mely másvilágra segiti az emberiséget, és mégis azon gondolkodik most, hogy találjon egy oly szert, mely még szaporábban dolgozik, mint azok. Egy gépet szerkeszt, mellyel egy óra alatt körülbelül száz embert lehet a másvilágra küldeni, és ezt a gépet ajándékul akarja adni a nemzetnek. Szükség van most erre a készülékre, melynek közeledtét én egyébként már évekkel ezelőtt láttam. Bizonyára eszébe jut, hogy egyszer teljes működésben mutattam meg egy pohár vizben ezt a gépet az akkori trónörökösnének, mikor bevonulását tartva Párisba, meglátogatta Taverneyt. Most majd látják működni a valóságban is, mert sok dolga lesz a hóhéroknak. Elpusztul itt minden, a nemesség és a királyság, nagy sir tárul fel mindezek befogadására.

- A királyságot meg kell mentenünk! - kiáltotta Gilbert.

- Oly egyszerü dolognak tartja, mikor oly király képviseli, mint ez? - felelte Cagliostro.

- De hiszen nagy törzs leszármazottja!

- A sasok papagályt nemzettek! Igen, az ősei férfiak, izig-vérig férfiak voltak; de hol van a férfiasság ebben a petyhüdt arcu, ebben a lelógó ajku, ebben az erőtelen tartásu emberben?

- Mindegy, - felelte a doktor. - Az én helyem a király mellett van.

Azzal az ajtóhoz közeledett.

- Hiszen nem is akarom megszomoritani, - mondotta Cagliostro. - Tehát hallgassa meg legalább tanácsomat. A királynak menekülnie kell, mig van reá idő. Három hónap mulva már késő lesz. Mondja meg ezt annak a szerencsétlen embernek. Önre hallgatni fog. Mondja meg neki még ma.

- Tudja, gróf, hogy fatalista vagyok, - felelte Gilbert. - Mig van befolyásom a királyra, addig ő Franciaországban marad, én pedig kitartok mellette. Isten önnel gróf, a harcban találkozni fogunk.

- Tehát igaz volna, hogy a legokosabb ember sem kerülheti el végzetét, - mondotta mintegy magában Cagliostro. - Azért hivtam magamhoz, hogy óva intsem, de nem hallgat figyelmeztetésemre. Tehát Isten önnel.

- Grófom, grófom, - suttogta Gilbert, megállva a küszöbön - megint el akarja hitetni velem,, hogy leolvashatja az ember arcáról végzetét?

- Gilbert, - felelte Cagliostro - a mily szent igaz, hogy ismeri a csillagok járását az égboltozaton...

- Csitt, kopogtat valaki! Nos hát gróf, mondja meg nekem, mi sors vár arra az emberre - bárki legyen - aki éppen most jön ide. Mondja meg, mikor és mily halállal hal meg.

- Jól van, nyissuk ki az ajtót.

Az ajtó kinyilt. Előkelő külsejü, energikus arcu, magas férfi lépett a szobába.

- Jó napot, márki, - mondotta Cagliostro.

- Jó napot, báró, - felelte az érkező.

Kérdő pillantást vetett a neki ismeretlen vendégre és Cagliostro hozzátette:

- Kedves márki, ez az ur barátom, Gilbert doktor... Kedves Gilbertem, ez az ur Favras márki, egyik ügyfelem.

A két férfi meghajolt.

- Kérem, márki, lépjen be a szalónba. Öt perc mulva rendelkezésére állok, - mondotta még Cagliostro, és a márki köszöntve kiment.

- Nos? - ezzel a kérdéssel fordult Gilbert Cagliostróhoz.

Az mosolyogva nézett az ajtóra, mely ismét bezárult.

- Fel fogják kötni a Gréve-téren, - mondotta. - De bocsásson meg, nem lehet megvárakoztatni olyan embert, kinek már nem sok van hátra.

A kapuig kisérte Gilbertet.

- Nézze, - mondotta ott - ha hozzám akar jönni, nem szükséges csengetnie. Tolja ezt a gombot egyszerüen jobbról balra, aztán felülről lefelé - s a kapu kinyilik. Isten önnel.

S visszavonult. Gilbert egy pillanatig megdöbbenve és hitetlenül állt még a ház előtt.