EPILÓGUS

Her­cu­le Po­i­rot és Spen­ce fő­fel­ügye­lő a La Vi­e­il­le Grand’mére-ben ün­ne­pel­tek.

Ami­kor fel­szol­gál­ták a ká­vét, Spen­ce hát­ra­dőlt szé­ké­ben, és na­gyot só­haj­tott a jól­la­kott­ság­tól.

– Itt iga­zán nem rossz a koszt – je­gyez­te meg he­lyes­lő­en. – Ta­lán egy csöp­pet fran­ci­ás, de vé­gül is hol le­het ma­nap­ság tisz­tes­sé­ges ros­té­lyost kap­ni, zsír­ban sült bur­go­nyá­val?

– Itt va­cso­ráz­tam azon az es­tén, ami­kor maga elő­ször lá­to­ga­tott meg – em­lé­ke­zett vissza Po­i­rot.

– Á, az­óta sok víz le­folyt már a fo­lyón. Ma­gá­ra kel­lett bíz­nom a dol­got, M Po­i­rot. Iga­zán for­té­lyo­san el­in­téz­te. – Eny­he mo­soly von­ta ránc­ba szenv­te­len arc­vo­ná­sa­it. – Sze­ren­cse, hogy a fi­a­tal­em­be­rek­nek fo­gal­muk sincs róla, mi­lyen ke­vés bi­zo­nyí­ték­kal ren­del­ke­zünk va­ló­já­ban. Egy talp­ra­esett ügy­véd ízek­re szed­te vol­na az egé­szet. De Up­ward tö­ké­le­te­sen el­vesz­tet­te a fe­jét, és el­árul­ta ma­gát. Szé­pen be­jött az ut­cánk­ba, és min­dent be­val­lott. Ez a mi sze­ren­csénk.

– Nem pusz­ta sze­ren­cse volt – je­len­tet­te ki hely­te­le­ní­tő­en Po­i­rot. – Úgy ját­szot­tam vele, ahogy a nagy ha­lat fá­raszt­ják! Ő úgy véli, hogy én ko­mo­lyan ve­szem a Mrs. Sum­mer­ha­yes el­len szó­ló bi­zo­nyí­té­kot, s ami­kor ki­de­rül, hogy nem így áll a hely­zet, egy­sze­ri­ben össze­om­lik. Amel­lett gyá­va is. Meg­for­ga­tom a cu­kor­tö­rőt, és ő el­hi­szi, hogy meg aka­rom ütni vele. A he­ves fé­le­lem min­dig fel­szín­re hoz­za az igaz­sá­got.

– Ma­gá­nak vi­szont sze­ren­csé­je van, hogy Sum­mer­ha­yes őr­na­gyot idő­ben si­ke­rült, le­ál­lí­ta­nom – je­gyez­te meg Spen­ce vi­gyo­rog­va. – Neki az­tán iga­zán he­ves ter­mé­sze­te van, és gyor­san mo­zog. Az utol­só pil­la­nat­ban ér­tem oda ma­guk közé. Meg­bo­csá­tott már ma­gá­nak?

– Ó, per­sze, igen jó ba­rát­ság­ban va­gyunk. Mrs. Sum­mer­ha­yest pe­dig meg­aján­dé­koz­tam egy sza­kács­könyv­vel, és sze­mé­lye­sen ta­ní­tot­tam meg om­let­tet ké­szí­te­ni. Bon Dieu, mit szen­ved­tem én ab­ban a ház­ban! Be­huny­ta a sze­mét.

– Bo­nyo­lult do­log ez az egész – tű­nő­dött to­vább Spen­ce, sem­mi­be véve Po­i­rot gyöt­rő em­lé­ke­it. – Csak azt mu­tat­ja, mennyi­re igaz az a régi mon­dás, hogy min­den­ki­nek van rej­te­get­ni­va­ló­ja. Mrs. Car­pen­tert pél­dá­ul, haj­szá­lon múlt csak, hogy le nem tar­tóz­tat­ták gyil­kos­sá­gért. Ha egy nő va­la­ha is bű­nös­ként vi­sel­ke­dett, hát ő az­tán iga­zán, s mind­ez mi­ért?

– Eh bien, mi­ért? – kér­dez­te kí­ván­csi­an Po­i­rot.

– Csak a szo­ká­sos. A meg­le­he­tő­sen ké­tes múlt­ja mi­att. Tán­cos­nő volt egy mu­la­tó­ban, azon­kí­vül ele­ven lány, aki­nek ren­ge­teg a fér­fi­is­me­rő­se! Nem há­bo­rús öz­vegy volt, ami­kor Bro­ad­hinny­be jött és le­te­le­pe­dett. Mind­össze „nem hi­va­ta­los fe­le­ség”, ahogy ma­nap­ság ne­ve­zik. Hát, ez per­sze nem fe­lelt vol­na meg egy ilyen nagy­ké­pű alak­nak, mint Guy Car­pen­ter, azért az­tán szá­má­ra a lány egy egé­szen más tör­té­ne­tet ta­lált ki. S ret­te­gett, ami­kor mi ku­tat­ni kezd­tük az em­be­rek elő­éle­tét, hogy az egész­re fény de­rül.

Szür­csölt a ká­vé­já­ból, az­tán mély han­gon kun­cog­ni kez­dett.

– Az­tán ve­gyük Wet­her­byé­ket. Bal­jós­la­tú ház az övék. Csu­pa gyű­löl­kö­dés és rossz­aka­rat. A lány fél­szeg és re­mény­vesz­tett. S mi rej­lik mind e mö­gött? Sem­mi bal­jós­la­tú do­log. Csak pénz! Egy­sze­rű­en fon­tok, shil­lin­gek és pen­nyk.

– Ennyi­re egy­sze­rű?

– A pénz a lá­nyé – még­pe­dig elég sok. Egy nagy­nén­je hagy­ta rá. Ezért az­tán az any­ja szo­ro­san ma­gá­hoz lán­col­ja, ne­hogy férj­hez men­jen. A mos­to­ha­ap­ja gyű­lö­li, mert övé a do­hány, és ő fi­ze­ti a szám­lá­kat. Úgy hal­lot­tam, hogy Wet­her­by­nek sem­mi sem si­ke­rült, bár­mi­vel is pró­bál­ko­zott.

Hit­vány alak. Ami pe­dig Mrs. Wet­her­byt il­le­ti, az a nő maga a cuk­ro­zott pat­kány­mé­reg.

– Ne­kem is ez a vé­le­mé­nyem – bó­lin­tott Po­i­rot elé­ge­det­ten. – Sze­ren­cse, hogy a lá­nyé a pénz. Így sok­kal könnyeb­ben ke­resz­tül­vi­he­ti, hogy fe­le­sé­gül men­jen Ja­mes Bent­ley­hez.

Spen­ce fő­fel­ügye­lő szem­lá­to­mást el­cso­dál­ko­zott.

– Hoz­zá fog men­ni Ja­mes Bent­ley­hez? De­ird­re Hen­der­son? Ki mond­ta?

– Én mon­dom – je­len­tet­te ki Po­i­rot. – Ma­gam fo­gok az üggyel fog­lal­koz­ni. Most, hogy kis fel­ada­tunk vé­get ért, túl­sá­go­san is sok időm van. En­nek a há­zas­ság­nak az elő­moz­dí­tá­sá­ra fo­gom szen­tel­ni az idő­met. A két ér­de­kelt­nek ed­dig még sej­tel­me sincs az egész­ről. Pe­dig von­zód­nak egy­más­hoz. Ha rá­juk hagy­nák, sem­mi nem tör­tén­ne, de Her­cu­le Po­i­rot-ra szá­mít­hat­nak. Majd meg­lát­ja! Így az­tán gyor­san fog men­ni a do­log.

Spen­ce vi­gyor­gott.

– Maga az­tán nem átall­ja be­le­üt­ni az or­rát más em­be­rek dol­ga­i­ba!

– Mon cher, ez rosszu­le­sik, ép­pen ma­gá­tól – je­gyez­te meg Po­i­rot szem­re­há­nyó­an.

– Ó, itt meg­fo­gott. De, min­den­től füg­get­le­nül, Ja­mes Bent­ley még­is­csak sze­gény ör­dög.

– Per­sze hogy sze­gény ör­dög! E pil­la­nat­ban biz­to­san meg van sért­ve, mert nem fog­ják fel­akasz­ta­ni.

– Tér­den áll­va kel­le­ne meg­kö­szön­nie ma­gá­nak – je­len­tet­te ki Spen­ce.

– Mond­juk in­kább, ma­gá­nak. De ő nyil­ván­va­ló­an nem így vé­le­ke­dik.

– Fur­csa alak.

– Ahogy mond­ja, és még­is két nő is ér­dek­lő­dik irán­ta. A ter­mé­szet iga­zán ki­szá­mít­ha­tat­lan.

– Azt hit­tem, Maude Wil­li­ams fog hoz­zá­men­ni.

– Bent­ley­nek kell vá­lasz­ta­nia – ma­gya­ráz­ta Po­i­rot. – Neki kell –, hogy is mond­ják ma­guk? – oda­ítél­ni az al­mát. Ám, én azt hi­szem, ő De­ird­re Hen­der­sont fog­ja vá­lasz­ta­ni. Maude Wil­li­ams túl­sá­go­san eré­lyes és túl sok ben­ne az élet­erő. Mel­let­te még job­ban ma­gá­ba zár­kóz­na.

– El nem tu­dom kép­zel­ni, mi vonz­za őket Bent­ley­hez.

– A ter­mé­szet út­jai ki­für­kész­he­tet­le­nek.

– Min­den­eset­re ma­gá­nak is lesz dol­ga. Elő­ször is rá kell bír­nia Bent­leyt, hogy dönt­sön. Az­u­tán pe­dig a lányt kell meg­sza­ba­dít­sa a mé­reg­ke­ve­rő any­já­tól – s az a nő fog­gal-kö­röm­mel har­col­ni fog maga el­len!

– A győ­ze­lem a nagy túl­erő ol­da­lán áll.

– Ó, ta­lán úgy érti, hogy a nagy­ba­ju­szok ol­da­lán.

Spen­ce har­sog­va fel­ne­ve­tett. Po­i­rot elé­ge­det­ten si­mí­tot­ta vé­gig ba­ju­szát, az­u­tán egy bran­dyt ja­va­solt.

– Én iga­zán nem el­len­zem, M Po­i­rot. Po­i­rot meg­ren­del­te.

– Ó – ki­ál­tott fel Spen­ce –, tud­tam, hogy mon­da­ni akar­tam ma­gá­nak még va­la­mit. Em­lék­szik Rend­el­lék­re?

– Ter­mé­sze­te­sen.

– Nos, ami­kor utá­na­néz­tünk dr. Ren­de­li elő­éle­té­nek, va­la­mi igen kü­lö­nös do­log­ra buk­kan­tunk. Úgy lát­szik, hogy mi­kor az első fe­le­sé­ge meg­halt Leed­s­ben – ott foly­ta­tott or­vo­si gya­kor­la­tot ak­ko­ri­ban –, a rend­őr­sé­get név­te­len le­vél­írók ar­ról tu­dat­ták, hogy ő mér­gez­te meg a fe­le­sé­gét. Az em­be­rek, per­sze, mon­da­nak ilye­ne­ket. Az asszonyt egy’ ide­gen, jó hírű or­vos ke­zel­te, s úgy tűnt, tel­je­sen ter­mé­sze­tes­nek te­kin­tet­te a ha­lá­lát. Sem­mi alap­ja nem volt a do­log­nak, ki­vé­ve azt, hogy köl­csö­nö­sen élet­biz­to­sí­tást kö­töt­tek egy­más ja­vá­ra, az em­be­rek pe­dig ezt gyak­ran meg­te­szik… Mint mon­dom, sem­mi ala­punk nincs rá, de azért még­is – kí­ván­csi vol­nék. Ma­gá­nak mi a vé­le­mé­nye? Po­i­rot-nak eszé­be ju­tott, mi­lyen ré­mül­ten vi­sel­ke­dett Mrs. Ren­de­li, mi­kor a név­te­len le­ve­lek­ről be­szélt, s ki­je­len­tet­te, hogy egy sza­vu­kat sem hi­szi. Az is eszé­be ju­tott, hogy az asszony nem akar­ta el­hin­ni, hogy ő csak­ugyan Mrs. Mc­Ginty után ér­dek­lő­dik.

– Úgy vé­lem, nem­csak a rend­őr­ség ka­pott név­te­len le­ve­le­ket – je­gyez­te meg Po­i­rot.

– Az asszony­nak is küld­tek vol­na?

– Azt hi­szem. Mi­kor én meg­je­len­tem Bro­ad­hinny­ben, Mrs. Ren­de­li úgy vél­te, a fér­je nyo­má­ban va­gyok, és Mrs. Mc­Ginty csak ürügy. Igen… és a fér­je is azt hit­te… Ez meg­ma­gya­ráz­za a dol­got! Azon az es­tén dr. Ren­de­li akart en­gem a vo­nat alá lök­ni!

– Gon­dol­ja, hogy ezt a fe­le­sé­gét is meg­pró­bál­ja el­ten­ni láb alól?

– Úgy vé­lem, az asszony elég bölcs ah­hoz, hogy nem biz­to­sít­ja az éle­tét a fér­je ja­vá­ra – mond­ta szá­ra­zon Po­i­rot.

– De ha dr. Rend­ell úgy véli, hogy raj­ta tart­juk a sze­mün­kéi, va­ló­szí­nű­leg nem kö­ve­tel sem­mi os­to­ba­sá­got.

– Meg­tesszük, amit tu­dunk. Raj­ta tart­juk a sze­mün­ket a ba­rát­sá­gos dok­to­ron, és nyíl­tan fog­juk ezt cse­le­ked­ni.

Po­i­rot fel­emel­te a bran­dys po­ha­rát.

– Mrs. Oli­ver­ré – mond­ta.

– Mi­ről ju­tott hir­te­len eszé­be?

– A női ösz­tön­ről – mond­ta Po­i­rot.

Egy pil­la­na­tig csend volt, az­u­tán Spen­ce las­san így szólt:

– Jövő hé­ten lesz Ro­bin Up­ward tár­gya­lá­sa. Tud­ja, Po­i­rot, némi két­sé­get ér­zek, hogy Po­i­rot el­bor­zad­va sza­kí­tot­ta fél­be:

– Mon Dieu! Most meg már Ro­bin Up­ward bű­nös­sé­gé­ben ké­tel­ke­dik? Ne­hogy azt mond­ja, hegy megint újra akar­ja kez­de­ni az egé­szet!

Spen­ce fő­fel­ügye­lő meg­nyug­ta­tó­an vi­gyor­gott.

– Úr­is­ten, de­hogy. Ro­bin Up­ward csak­ugyan gyil­kos! Ő az­tán elég fö­lé­nyes ah­hoz, hogy az le­gyen.