HARMADIK FEJEZET

Vé­gül Po­i­rot össze­szed­te ma­gát. – Eh bien – mond­ta só­hajt­va. – Az anya­gi in­dí­ték le­he­tő­sé­gét ki­me­rí­tet­tük. Tér­jünk át a töb­bi fel­te­vés­re. Volt el­len­sé­ge Mrs. Mc­Ginty-nek? Félt va­la­ki­től?

– Sem­mi jele ilyes­mi­nek.

– Mit mond­tak a szom­szé­dai?

– Nem so­kat. Ta­lán nem mond­tak túl­sá­go­san so­kat a rend­őr­ség­nek, de nem hi­szem, hogy bár­mit is el­tit­kol­tak vol­na. Ma­gá­nak való asszony volt, azt mond­ták. De hát ezt ter­mé­sze­tes do­log­nak le­het te­kin­te­ni. Tud­ja, M Po­i­rot, a mi fa­lunk­ban nem va­la­mi ba­rát­ko­zók az em­be­rek. Ezt az eva­ku­ál­tak is ta­pasz­tal­ták a há­bo­rú alatt. Mrs. Mc­Ginty nap­ja nagy ré­szét a szom­szé­dok­kal töl­töt­te, még­sem volt bi­zal­mas vi­szony­ban ve­lük.

– Mi­óta la­kott itt?

– Azt hi­szem, úgy ti­zen­nyolc-húsz éve.

– És az­előtt, negy­ven évig?

– Sem­mi­fé­le ti­tok­za­tos­ság nem ve­szi kö­rül. Egy észak-de­vo­ni föld­mű­ves lá­nya. A fér­jé­vel együtt egy ide­ig Ilf­ra­com­be mel­lett lak­tak, az­u­tán át­köl­töz­tek Kilc­hes­ter­be. A hely­ség túl­só vé­gén volt egy kis házuk, de mint­hogy ned­ves­nek ta­lál­ták, át­köl­töz­tek Bro­ad­hinny­be. Ahogy lá­tom, a fér­je csen­des, ren­des, fi­nom lel­kű em­ber le­he­tett – nem­igen járt el a kocs­má­ba se. Min­den rend­kí­vül tisz­tes­sé­ges­nek és kö­zép­sze­rű­nek lát­szik kö­rü­löt­tük. Se­hol sem­mi ti­tok, sem­mi rej­te­get­ni­va­ló.

– S az asszonyt még­is meg­gyil­kol­ták?

– Meg­gyil­kol­ták.

– Az uno­ka­hú­ga nem tud róla, hogy va­la­ki ha­ra­gu­dott vol­na a nagy­nén­jé­re?

– Azt mond­ja, hogy nem.

Po­i­rot el­ke­se­re­det­ten dör­zsöl­te meg az or­rát.

– Tud­ja, ba­rá­tom, sok­kal könnyebb len­ne, ha, hogy úgy mond­jam, Mrs. Mc­Ginty nem Mrs. Mc­Ginty lett vol­na. Ha olyan sze­mély lett vol­na, akit a Ti­tok­za­tos Asszony­nak ne­vez­nek – egy asszony, aki­nek múlt­ja van.

– Nos, hát neki pe­dig nem volt – je­len­tet­te ki egy­ked­vű­en Spen­ce. – Egy­sze­rű­en Mrs. Mc­Ginty volt, egy töb­bé-ke­vés­bé mű­ve­let­len asszony, aki al­bér­lőt tar­tott, és be­já­ró­nő­ként dol­go­zott. Ezer­szám­ra él­nek ilye­nek Ang­li­á­ban.

– De nem gyil­kol­ják meg va­la­mennyi­üket.

– Nem. Efe­lől biz­to­sít­ha­tom.

– Ak­kor hát mi­ért gyil­kol­ták meg Mrs. Mc­Gintyt? A nyil­ván­va­ló vá­laszt nem fo­gad­juk el. Mi ma­rad hát­ra? Az uno­ka­hú­ga va­ló­sze­rűt­len árnya­lak­ja. Vagy egy is­me­ret­len még va­ló­sze­rűt­le­nebb árnya­lak­ja. A té­nyek? Ám ra­gasz­kod­junk a té­nyek­hez. Mik a té­nyek? Egy öreg be­já­ró­nőt meg­gyil­kol­nak. Egy fé­lénk és fa­ra­gat­lan fi­a­tal­em­bert le­tar­tóz­tat­nak és el­ítél­nek gyil­kos­sá­gért. Mi­ért tar­tóz­tat­ták le Ja­mes Bent­leyt?

Spen­ce Po­i­rot-ra bá­mult.

– Az el­le­ne val­ló bi­zo­nyí­té­kok alap­ján. El­mond­tam már ma­gá­nak, hogy…

– Igen. Bi­zo­nyí­té­kok. De mond­ja meg ne­kem, ked­ves Spen­ce-em, va­ló­di bi­zo­nyí­té­kok vol­tak-e, vagy ki­mó­dol­tak?

– Ki­mó­dol­tak?

– Igen. Ha el­fo­gad­juk azt a fel­te­vést, hogy Ja­mes Bent­ley ár­tat­lan, két le­he­tő­ség ma­rad. A bi­zo­nyí­té­ko­kat szán­dé­ko­san hoz­ták lét­re, hogy rá te­rel­jék a gya­nút. Vagy Bent­ley egy­sze­rű­en a kö­rül­mé­nyek sze­ren­csét­len ál­do­za­ta. Spen­ce el­töp­ren­gett.

– Igen. Ér­tem, mire gon­dol.

– Sem­mi nem vall arra, hogy az előb­bi len­ne a hely­zet. Ám az el­len­ke­ző­jé­re sem mu­tat sem­mi. A pénzt el­lop­ták, és a há­zon kí­vül rej­tet­ték el, olyan he­lyen, ahol könnyű meg­ta­lál­ni. Ha a sa­ját szo­bá­já­ban van el­rejt­ve, az már egy ki­csit sok lett vol­na ah­hoz, hogy a rend­őr­ség be­ve­gye. A gyil­kos­sá­got olyan idő­pont­ban kö­vet­ték el, ami­kor Bent­ley, szo­ká­sa sze­rint, ma­gá­nyo­san sé­tált. Va­ló­ban úgy ke­rült a vér­folt a ka­bát­ujj ára, amint el­mond­ta a tár­gya­lá­son, vagy ezt is ki­mó­dol­ták? Va­la­ki meg­lök­te a sö­tét­ben, és áru­ló nyo­mot kent a ka­bát-uj­já­ra?

– Azt hi­szem, maga már egy ki­csit messzebb­re megy, Po­i­rot.

– Meg­le­het, meg­le­het. De messzi­re kell men­ni. Azt hi­szem, eb­ben az eset­ben olyan messzi­re kell men­nünk, ahol a kép­ze­lő­e­rő már nem is lát­ja tisz­tán az utat… Mert tud­ja, mon cher Spen­ce, ha Mrs. Mc­Ginty csak egy kö­zön­sé­ges be­já­ró­nő, ak­kor a gyil­kos­nak kell rend­kí­vü­li sze­mély­nek len­nie. Igen – eb­ből nyil­ván­va­ló­an ez kö­vet­ke­zik. Eb­ben az ügy­ben nem az ál­do­zat, ha­nem a gyil­kos az ér­de­kes. Leg­több bűn­tett­nél nem ez a hely­zet. Ál­ta­lá­ban az ügy ne­héz­sé­ge az ál­do­zat sze­mé­lyi­sé­gé­ben rej­lik. En­gem ál­ta­lá­ban a néma ha­lott ér­de­kel. A gyű­lö­le­tük, a sze­rel­me­ik, a cse­le­ke­de­te­ik. És ha az em­ber iga­zán meg­is­me­ri a meg­gyil­kolt ál­do­za­tot, az ál­do­zat be­szél­ni kezd, s a ha­lott ajak egy ne­vet for­mál – azt a ne­vet, ame­lyet az em­ber meg akar tud­ni.

Spen­ce, úgy tűnt, ké­nyel­met­le­nül érzi ma­gát. Ezek a kül­föl­di­ek! – mint­ha ezt mond­ta vol­na ma­gá­ban.

– De itt – foly­tat­ta Po­i­rot – más­ként áll a do­log. Itt fel­té­te­le­zünk egy fá­tyol­lal lep­le­zett sze­mé­lyi­sé­get – egy ala­kot, aki még min­dig sö­tét­ség­ben rej­tőz­kö­dik. Hogy halt meg hát Mrs. Mc­Ginty? Mi­ért halt meg? Erre nem ak­kor ka­punk vá­laszt, ha Mrs. Mc­Ginty éle­tét ta­nul­má­nyozzuk. A gyil­kos sze­mé­lye adja meg erre a vá­laszt. Egyet­ért ve­lem eb­ben?

– Azt hi­szem – vá­la­szol­ta óva­to­san Spen­ce fő­fel­ügye­lő.

– Va­la­ki azt akar­ta… de mit? Le­súj­ta­ni Mrs. Mc­Ginty­re? Vagy Jar­mes Bent­ley­re akart le­súj­ta­ni?

A fő­fel­ügye­lő két­ke­dő hüm­mö­gést hal­la­tott.

– Igen, igen, elő­ször ezt kell el­dön­te­nünk. Ki az iga­zi ál­do­zat? Kit szán­tak ál­do­za­tul?

Spen­ce hi­tet­len­ked­ve ki­ál­tott fel: – Maga iga­zán azt hi­szi, hogy va­la­ki ké­pes vol­na le­üt­ni egy tö­ké­le­te­sen ár­tal­mat­lan öreg­asszonyt, csak hogy va­la­ki mást fel­akassza­nak a gyil­kos­sá­gért?

– Ahogy mond­ják, nem le­het om­let­tet ké­szí­te­ni, ha nem tör­jük fel a to­jást. Ez­út­tal Mrs. Mc­Ginty len­ne a to­jás, Ja­mes Bent­ley pe­dig az om­lett. Ép­pen ezért, most me­sél­je el ne­kem, mit tud Ja­mes Bent­ley­ről.

– Nem so­kat. Az apja or­vos volt, ak­kor halt meg, ami­kor Bent­ley ki­lenc­éves volt. A fiú egy ki­sebb ma­gán­is­ko­lá­ba járt, ka­to­nai szol­gá­lat­ra al­kal­mat­lan­nak mi­nő­sült, gyen­ge volt a tü­de­je, a há­bo­rú alatt az egyik mi­nisz­té­ri­um­ban dol­go­zott, és együtt la­kott igen­csak ural­kod­ni vá­gyó any­já­val.

– Nos – je­len­tet­te ki Po­i­rot –, eb­ben már rej­le­nek bi­zo­nyos le­he­tő­sé­gek… Több, mint a Mrs. Mc­Ginty élet­tör­té­ne­té­ben.

– Maga ko­mo­lyan hi­szi azt, amit fel­vet?

– Nem, én egye­lő­re még nem hi­szek sem­mit. De azt ki­je­len­tem, hogy két kü­lön­bö­ző vo­nal van, ame­lyen a ku­ta­tást vé­gez­het­jük, és igen ha­mar el kell dön­te­nünk, me­lyik a he­lyes irány, mer­re in­dul­junk.

– Hogy akar­ja el­kez­dem a mun­kát, M Po­i­rot? Se­gít­he­tek va­la­mi­ben?

– Elő­ször is be­szél­ni aka­rok Ja­mes Bent­ley­vel.

– Ezt el le­het in­téz­ni. Majd fel­ve­szem a kap­cso­la­tot az ügy­véd­jé­vel.

– Az­u­tán, per­sze, a be­szél­ge­tés tár­gyá­tól és ered­mé­nyé­től füg­gő­en – ami­ben nem re­mény­ke­dem túl­sá­go­san –, le­me­gyek Bro­ad­hinny­be. Ott pe­dig, a maga jegy­ze­te­i­nek se­gít­sé­gé­vel, ami­lyen gyor­san csak le­het, én is át­ku­ta­tom a te­re­pet, ame­lyen maga ha­ladt előt­tem.

– Ha ne­tán el­ke­rül­te vol­na a fi­gyel­me­met va­la­mi – je­gyez­te meg szá­ra­zon mo­so­lyog­va Spen­ce.

– In­kább azt mon­da­nám, hát­ha ben­nem más gon­do­la­to­kat éb­reszt né­mely rész­let, mint ma­gá­ban. Az em­be­ri re­ak­ci­ók kü­lön­bö­ző­ek, s az em­be­ri ta­pasz­ta­la­tok is. Az, hogy egy gaz­dag pénz­em­ber ha­son­lí­tott egy szap­pan­fő­ző­höz, akit va­la­ha Li­ége-ben is­mer­tem, igen messze­me­nő kö­vet­kez­mé­nye­ket ered­mé­nye­zett. De fe­les­le­ges ebbe be­le­men­nünk. Egye­lő­re csak annyit sze­ret­nék, hogy ki­kü­szö­böl­hes­sek né­hány hely­te­len irányt, mint em­lí­tet­tem. És mi­vel a Mc­Ginty-vo­nal az első szá­mú irány, amer­re in­dul­ha­tunk, a ki­kü­szö­bö­lé­se – nyil­ván­va­ló­an gyor­sab­ban és könnyeb­ben fog men­ni, mint a má­so­dik szá­mú irány­ban pró­bál­koz­ni. Na­már­most, hol lak­hat­nék Bro­ad­hinny­ben? Van ott va­la­mi tűr­he­tő­en ké­nyel­mes ven­dég­fo­ga­dó?

– A Há­rom Ka­csa ven­dég­lő, de ott nem ad­nak ki szo­bá­kat, öt ki­lo­mé­ter­nyi­re van Cul­la­von, ott a Bá­rány fo­ga­dó, de ma­gá­ban Bro­ad­hinny­ben is van pen­zió. Va­ló­já­ban nem is iga­zi pen­zió, csak egy vén ud­var­ház, a tu­laj­do­no­sok, egy fi­a­tal há­zas­pár, fi­ze­tő­ven­dé­ge­ket tar­ta­nak. Nem hin­ném – je­gyez­te meg Spen­ce –, hogy túl­sá­go­san ké­nyel­mes hely. Her­cu­le Po­i­rot gyöt­rel­me­sen le­huny­ta a sze­mét.

– Ha szen­ved­nem kell, hát szen­ved­ni fo­gok – je­len­tet­te ki. – Meg kell len­nie.

– Nem is tu­dom, mi­lyen sze­rep­ben kel­le­ne oda­men­nie – foly­tat­ta bi­zony­ta­la­nul Spen­ce, szem­ügy­re véve Po­i­rot-t. – Ta­lán ope­ra­éne­kes­nek ad­hat­ná ki ma­gát. El­vesz­tet­te a hang­ját. Pi­hen­nie kell. Ez meg­te­szi.

– Én – kö­zöl­te Her­cu­le Po­i­rot, olyan hang­súllyal, mint aki­nek ki­rá­lyi vér csör­ge­de­zik az ere­i­ben – ön­ma­gám­ként fo­gok oda­men­ni.

Spen­ce aj­kát biggyeszt­ve fo­gad­ta ezt a ki­je­len­tést.

– Gon­dol­ja, hogy ta­ná­csos ez?

– Úgy gon­do­lom, hogy el­en­ged­he­tet­len! Va­ló­ban el­en­ged­he­tet­len. Gon­dol­ja meg, cher ami, az idő­vel ál­lunk szem­ben. Mit tu­dunk? Sem­mit. Te­hát az egyet­len re­mény, hogy oda­me­gyek, és úgy te­szek, mint­ha sok min­dent tud­nék. Én va­gyok Her­cu­le Po­i­rot. Én va­gyok a nagy, a pá­rat­lan Her­cu­le Po­i­rot. És én, Her­cu­le Po­i­rot, nem va­gyok elé­ge­dett a Mc­Ginty-ügy­ben ho­zott íté­let­tel. Ne­kem, Her­cu­le Po­i­rot-nak, igen erős a gya­núm, hogy mi is tör­tént va­ló­já­ban. Van egy kö­rül­mény, ame­lyet egye­dül én ér­té­ke­lek he­lye­sen. Érti?

– És az­u­tán?

– És az­u­tán, ami­kor meg­fe­le­lő ha­tást kel­tet­tem, meg­fi­gye­lem a re­ak­ci­ó­kat. Mert en­nek re­ak­ci­ó­kat kell ki­vál­ta­nia. Egé­szen bi­zo­nyos, hogy re­ak­ci­ók­nak kell be­kö­vet­kez­ni­ük.

Spen­ce fő­fel­ügye­lő ag­go­dal­ma­san pil­lan­tott a kis em­ber­re.

– Ide fi­gyel­jen, M Po­i­rot – mond­ta. – Ne in­dul­jon neki így, hogy bajt hoz­zon ma­gá­ra. Nem sze­ret­ném, ha tör­tén­ne ma­gá­val va­la­mi.

– Ám ha ez be­kö­vet­kez­ne, min­den két­sé­get ki­zá­ró bi­zo­nyí­ték len­ne, igaz?

– Nem kí­vá­nok ilyen egy­ér­tel­mű bi­zo­nyí­té­kot – kö­zöl­te Spen­ce fő­fel­ügye­lő.