NEGYEDIK FEJEZET

Her­cu­le Po­i­rot ha­tá­ro­zott el­len­szenv­vel né­zett kö­rül a szo­bá­ban, amely­ben állt. Kel­le­mes ará­nyú szo­ba volt, ám von­ze­re­je ez­zel ki is me­rült. Po­i­rot so­kat­mon­dó fin­tort vá­gott, amint gya­na­kod­va vé­gig­húz­ta uj­ját a könyv­szek­rény te­te­jén. Pon­to­san amint gya­ní­tot­ta: po­ros! Óva­to­san le­ült egy pam­lag­ra, amely­nek tö­rött ru­gói szo­mo­rú­an süp­ped­tek be alat­ta. A két ki­fa­kult ka­ros­szék, tud­ta, alig jobb en­nél. A har­ma­dik, va­la­mi­vel ké­nyel­me­sebb ka­ros­szék­ből egy ha­tal­mas, vad kül­se­jű ku­tya, amely­ről Po­i­rot azt gya­ní­tot­ta, hogy rü­hes, mor­dult fel ül­té­ben.

A szo­ba tá­gas volt, fa­la­it meg­fa­kult Mor­ris-ta­pé­ta bo­rí­tot­ta. A fa­lon vissza­ta­szí­tó té­má­jú acél­met­sze­tek lóg­tak kaj­lán, egy-két jó olaj­fest­mény tár­sa­sá­gá­ban. A szé­kek hu­za­ta épp­olyan fakó volt, mint ami­lyen pisz­kos, a sző­nye­gen lyu­kak tá­tong­tak, s a min­tá­ja so­sem le­he­tett va­la­mi el­ra­ga­dó. Ren­ge­teg kü­lön­fé­le cse­cse­be­cse he­vert öt­let­sze­rű­en el­szór­va imitt-amott. Zsúr­asz­ta­lok im­bo­lyog­tak ve­sze­del­me­sen, gör­gő­ik hi­á­nyá­ban. Egy ab­lak nyit­va állt, szem­mel lát­ha­tó­lag a vi­lá­gon sem­mi­fé­le ha­ta­lom nem volt ké­pes is­mét be­zár­ni. Az ajtó ide­ig­le­ne­sen csuk­va volt ugyan, ám nem tűnt va­ló­szí­nű­nek, hogy így is ma­rad. El­rom­lott a zár­ja, s min­den szél­lö­kés­re ki­vá­gó­dott, és a hi­deg szél­ro­ham csak úgy ör­vény­lett a szo­bá­ban.

Szen­ve­dek – je­len­tet­te ki ma­gá­ban Her­cu­le Po­i­rot, mély­sé­ges ön­saj­ná­lat­tal. – Iga­zán szen­ve­dek.

Az ajtó ki­vá­gó­dott, a szél és Mrs. Sum­mer­ha­yes együtt jöt­tek be raj­ta. Az asszony kö­rül-pil­lan­tott a he­lyi­ség­ben, va­la­ki­nek vissza­ki­ál­tott a tá­vol­ba, hogy „Mi­cso­da?”, majd is­mét ki­ment.

Mrs. Sum­mer­ha­yes­nek vö­rös haja volt és bá­jos, szep­lős arca, s ál­ta­lá­ban szó­ra­ko­zot­tan le-le­tet­te va­la­hol a tár­gya­kat, vagy ép­pen ke­res­te őket.

Her­cu­le Po­i­rot talp­ra ug­rott, és be­csuk­ta az aj­tót.

Ám az né­hány pil­la­nat múl­va is­mét fel­tá­rult, és Mrs. Sum­mer­ha­yes vissza­tért. Ez­út­tal kést és egy nagy, zo­mán­co­zott tá­lat ho­zott ma­gá­val.

A tá­vol­ban egy fér­fi­hang har­sant fel:

– Ma­u­re­en, ez a macs­ka megint hányt. Mit csi­nál­jak vele?

– Jö­vök, drá­gám – ki­ál­tot­ta Mrs. Sum­mer­ha­yes –, tarts ki! Le­dob­ta a tá­lat és a kést, és is­mét ki­ment. Po­i­rot megint fel­állt, és be­csuk­ta az aj­tót.

– Ha­tá­ro­zot­tan szen­ve­dek – mond­ta.

Egy ko­csi állt meg oda­kint, a ha­tal­mas ku­tya le­ug­rott a szék­ről, és fo­ko­zó­dó hang­erő­vel ugat­ni kez­dett. Az ab­lak előtt álló kis asz­tal­ra ve­tet le ma­gát, s az asz­tal­ka re­cseg­ve-ro­pog­va össze­csuk­lott.

– En­fin – só­haj­tot­ta Her­cu­le Po­i­rot. – C’est in­sup­por­tab­le. Az ajtó ki­vá­gó­dott, a szél vé­gig­sö­pört a szo­bán, s a ku­tya még min­dig ugat­va ki­ro­hant. Be­hal­lat­szott Ma­u­re­en szár­nya­ló, har­sány, tisz­ta hang­ja.

– John­nie, mi az ör­dög­nek hagy­tad nyit­va a hát­só aj­tót? Ezek az át­ko­zott tyú­kok be­men­tek a kam­rá­ba.

– És ezért – mond­ta ér­zés­sel Her­cu­le Po­i­rot –, ezért fi­ze­tek én heti hét gui­nea-t!

Az ajtó egy dör­re­nés­sel be­csa­pó­dott. Az ab­la­kon át be­hal­lat­szott a dü­hös tyú­kok han­gos kot­ko­dá­cso­lá­sa.

Ak­kor az ajtó is­mét fel­tá­rult, Ma­u­re­en Sum­mer­ha­yes lé­pett be, és öröm­te­li ki­ál­tás­sal fe­dez­te fel a tá­lat.

– Nem tud­tam el­kép­zel­ni, hol hagy­tam. Ret­te­ne­tes nagy baj len­ne, Mr. khm… úgy ér­tem, na­gyon za­var­ja, ha itt vá­gom fel a zöld­ba­bot? A kony­há­ban bor­zal­mas a szag.

– El va­gyok ra­gad­tat­va, ma­dame.

Ta­lán nem ez volt a leg­ta­lá­lóbb ki­fe­je­zés, de kö­zel állt hoz­zá. Hu­szon­négy óra alatt ez volt az első al­ka­lom, hogy Po­i­rot esélyt lá­tott egy hat má­sod­perc­nél to­vább tar­tó be­szél­ge­tés­re.

Mrs. Sum­mer­ha­yes le­dob­ta ma­gát egy szék­re, s dü­hödt ener­gi­á­val és meg­le­he­tő­sen ügyet­le­nül vág­ni kezd­te a ba­bot.

– Re­mé­lem – kezd­te –, nem érzi ma­gát bor­zasz­tó­an ké­nyel­met­le­nül. Csak szól­jon, ha va­la­mit más­képp sze­ret­ne.

Po­i­rot már el­ju­tott arra a vé­le­mény­re, hogy az egyet­len do­log amit egy­ál­ta­lán el tud vi­sel­ni Long Me­adowsban, a há­zi­asszo­nya.

– Ön iga­zán na­gyon ked­ves, ma­dame – vá­la­szol­ta ud­va­ri­a­san. – Csak azt kí­vá­nom, bár áll­na mó­dom­ban az ön szá­má­ra meg­fe­le­lő sze­mély­zet­ről gon­dos­kod­ni.

– Sze­mély­zet! – sik­kan­tott Mrs. Sum­mer­ha­yes. – Ugyan mi­ben bi­za­kod­ha­tom. Még egy be­já­ró­nőt sem tu­dok sze­rez­ni. Az egyet­len jó be­já­ró­nőn­ket meg­gyil­kol­ták. Ilyen az én sze­ren­csém.

– Bi­zo­nyá­ra Mrs. Mc­Ginty­ről van szó – je­gyez­te meg gyor­san Po­i­rot.

– Igen, Mrs. Mc­Ginty­ről. Úr­is­ten, mennyi­re hi­ány­zik ne­kem az az asszony. Per­sze, nagy iz­gal­mat oko­zott a do­log ak­ko­ri­ban. Ez volt az első gyil­kos­ság, amely, hogy úgy mond­jam, a csa­lád­ban tör­tént va­la­ha is, de mond­tam is John­nie-nak, hogy szá­munk­ra pi­szok bal­sze­ren­csét je­len­tett. Egy­sze­rű­en nem tu­dok meg­len­ni Mrs. Mc­Ginty nél­kül.

– Annyi­ra ked­vel­te?

– Meg­bíz­ha­tó volt. El­jött min­den hét­fő dél­után és csü­tör­tök dél­előtt, mint a vek­ker. Most Mrs. Burp jár hoz­zám az ál­lo­más­ról, öt gye­re­ke van, meg a fér­je. Hát per­sze hogy sose jön el. Vagy le­issza ma­gát a fér­je, vagy a gye­re­kek vagy az idős any­ja kap va­la­mi un­do­rí­tó be­teg­sé­get. Az öreg Mc­Ginty leg­alább egye­dül volt, leg­fel­jebb ő maga ivott egy ki­csit, de iga­zán el kell is­mer­nem, ez is rit­kán for­dult elő.

– És min­dig meg­bíz­ha­tó­nak és tisz­tes­sé­ges­nek ta­lál­ta? Meg­bí­zott ben­ne?

– Ó, sose emelt el sem­mit, még csak nem is tor­kos­ko­dott. Per­sze, min­den­be be­le­ütöt­te az or­rát egy ki­csit. Be­le­né­zett az em­ber le­ve­le­i­be, meg ef­fé­lék. De hát az ilyes­mi­re min­den­ki el van ké­szül­ve. Úgy ér­tem, biz­to­san ret­te­ne­te­sen egy­han­gú az éle­tük, igaz?

– Mrs. Mc­Ginty­nek egy­han­gú éle­te volt?

– Azt hi­szem, ret­te­ne­te­sen – mond­ta Mrs. Sum­mer­ha­yes bi­zony­ta­la­nul. – Ál­lan­dó­an csak tér­den áll­va sú­rol­ni! És reg­gel, ami­kor meg­ér­ke­zik, más em­be­rek pisz­kos edé­nye vár­ja a mo­so­ga­tó­ban, ha­lom­ba rak­va. Ha ne­kem kel­le­ne ez­zel szem­be­néz­ni min­den ál­dott nap, szá­mom­ra ha­tá­ro­zot­tan meg­könnyeb­bü­lést je­len­te­ne, ha meg­gyil­kol­ná­nak. Iga­zán.

Az ab­lak­ban Sum­mer­ha­yes őr­nagy arca je­lent meg. Mrs. Sum­mer­ha­yes fel­ug­rott, ki­bo­rít­va a ba­bot, s az ab­lak­hoz si­e­tett, és tel­je­sen ki­tár­ta.

– Ez az átok ku­tya már megint meg­et­te a tyú­ke­le­delt, Ma­u­re­en.

– Ő, az ör­dög vi­gye el, most majd ő fog hány­ni.

– Ide nézz – John­nie Sum­mer­ha­yes fel­mu­ta­tott egy zöld le­ve­lek­kel teli szi­tát –, elég ez a spe­nót?

– Már hogy len­ne elég?

– Ne­kem bor­zasz­tó sok­nak tű­nik.

– Fő­zés után kö­rül­be­lül egy te­ás­ka­nál­nyi lesz be­lő­le. Még min­dig nem is­me­red a spe­nó­tot?

– Ó, Uram­is­ten!

– Meg­jött a hal?

– Nyo­ma sincs.

– Az ör­dög vi­gye el, fel kell bon­ta­nunk va­la­mi kon­zer­vet. ga­zán meg­te­het­néd, John­nie. Egyi­ket, a sa­rok­szek­rény­ből. Azt, ame­lyik­ről úgy gon­dol­tam, hogy egy ki­csit meg­buggyant. Azt hi­szem, tu­laj­don­kép­pen még egé­szen jó.

– És mi le­gyen a spe­nót­tal?

– Majd én le­sze­dem.

Az asszony ki­ug­rott az ab­la­kon, s férj, fe­le­ség együtt tá­vo­zott.

– Nom d’un nom! – ki­ál­tot­ta Po­i­rot. Át­vá­gott a szo­bán, és olyan szo­ro­san be­csuk­ta az ab­la­kot, aho­gyan csak tud­ta. A szél erre hoz­ta Sum­mer­ha­yes őr­nagy hang­ját.

– Mi a vé­le­mé­nyed er­ről az új fic­kó­ról, Ma­u­re­en? Ne­kem egy ki­csit fur­csá­nak tű­nik. Hogy is hív­ják?

– Az előbb sem ju­tott az eszem­be, ami­kor be­szél­get­tem vele. Kény­te­len vol­tam azt mon­da­ni, hogy Mr. khm… khm. Tu­dom már – Po­i­rot. Fran­cia.

– Tu­dod, Ma­u­re­en, ne­kem úgy tű­nik, ta­lál­koz­tam már ez­zel a név­vel va­la­hol.

– Ta­lán a Házi Da­u­er­víz hir­de­té­sén. Olyan, mint egy bor­bély.

Po­i­rot arca meg­rán­dult.

– Nem, nem. In­kább va­la­mi kel­le­met­len do­log­gal kap­cso­lat­ban. Nem em­lék­szem pon­to­san. De biz­tos va­gyok ben­ne, hogy is­me­rős a neve. Leg­jobb lesz, ha gyor­san ki­pré­s­eled be­lő­le az első hét gui­nea-t.

A han­gok el­hal­tak.

Her­cu­le Po­i­rot fel­sze­de­get­te a ba­bot, amely sza­na­szét szó­ró­dott a pad­lón. Ép­pen, ami­kor be­fe­jez­te, Mrs. Sum­mer­ha­yes is­mét be­lé­pett a szo­bá­ba.

Ud­va­ri­a­san nyúj­tot­ta fe­lé­je.

– Vo­i­ci, Ma­dame.

– Ó, iga­zán kö­szö­nöm. Mond­ha­tom, ez a bab egy ki­csit fe­ke­té­nek tű­nik. Tud­ja, cse­rép­edé­nyek­ben tet­tük el, le­sóz­va. De ez, úgy lát­szik, meg­rom­lott. Tar­tok tőle, nem lesz va­la­mi fi­nom.

– Én is at­tól tar­tok… Meg­en­ge­di, hogy be­csuk­jam az aj­tót? Ha­tá­ro­zot­tan hu­zat van.

– Ő, per­sze, csak csuk­ja be. Fé­lek, én min­dig nyit­va ha­gyom az aj­tó­kat.

– Ma­gam is meg­fi­gyel­tem.

– Kü­lön­ben az az ajtó úgy­sem ma­rad csuk­va. Ez a ház úgy­szól­ván össze­dől. John­nie apja és any­ja la­kott itt va­la­ha, de sze­gény drá­gá­im­nak nem­igen volt pén­zük, és sose csi­nál­tat­ták meg sem­mit. Mi In­di­á­ban él­tünk, és mi­kor ha­za­jöt­tünk, mi sem en­ged­het­tünk meg ma­gunk­nak ilyes­mit. De a gye­re­kek azért jól szó­ra­koz­nak itt a szün­idő­ben, ez a ren­ge­teg szo­ba, ahol va­dul­hat­nak, meg a kert, meg min­den. Az­zal, hogy fi­ze­tő­ven­dé­get fo­ga­dunk, ép­pen csak el tu­dunk la­ví­roz­ni va­la­hogy. Bár, meg kell mon­da­nom, né­hány csú­nya meg­ráz­kód­ta­tás­ban volt már ré­szünk.

– E perc­ben én va­gyok az egyet­len ven­dé­gük?

– Az eme­le­ten is la­kik egy idős hölgy. Ahogy meg­ér­ke­zett, ágy­nak esett, és az­óta is fek­szik. Amennyi­re én lá­tom, sem­mi baja sincs. De hát csak fek­szik, s én na­pon­ta négy­szer tál­cán vi­szem fel neki az ételt. Az ét­vá­gyá­nak ugyan sem­mi baja. Min­den­eset­re, hol­nap el­megy az uno­ka­hú­gá­hoz vagy ki­hez.

Mrs. Sum­mer­ha­yes egy pil­la­na­tig szü­ne­tet tar­tott, az­tán kis­sé mes­ter­kélt han­gon foly­tat­ta.

– Azon­nal itt lesz a ha­la­s­em­ber. Ugye, nincs ki­fo­gá­sa az el­len, hogy ki­fi­zes­se az első heti bért? Ugye, egy hé­tig ma­rad?

– Ta­lán to­vább is.

– Saj­ná­lom, hogy ez­zel kell zak­lat­nom. De nincs kész­pénz a ház­ban, és tud­ja, az ef­fé­le ala­kok mi­lye­nek – min­dig sür­ge­tik az em­bert a pén­zért.

– Ké­rem, ne men­te­ge­tőz­zék, Ma­dame. – Po­i­rot hét egy­fon­tost vett elő, az­tán hoz­zá­tett hét shil­lin­get. Mrs. Sum­mer­ha­yes mo­hón el­vet­te a pénzt.

– Iga­zán kö­szö­nöm.

– Ma­dame, azt hi­szem, va­la­mi­vel töb­bet kel­le­ne mon­da­nom ma­gam­ról. Her­cu­le Po­i­rot va­gyok.

A ki­je­len­tés sem­mi­fé­le ha­tást nem tett Mrs. Sum­mer­ha­yes­re.

– Jaj de szép név – ki­ál­tot­ta ked­ve­sen. – Ugye gö­rög?

– Mint ahogy ta­lán tud­ja – foly­tat­ta Po­i­rot –, de­tek­tív – va­gyok. – Meg­ko­pog­tat­ta mell­ka­sát. – Ta­lán a leg­hí­re­sebb de­tek­tív, aki csak lé­te­zik. Mrs. Sum­mer­ha­yes fel­si­kol­tott mu­lat­sá­gá­ban.

– Lá­tom már, maga iga­zi tré­fa­csi­ná­ló, M Po­i­rot. És mit nyo­moz? Ci­ga­ret­ta­ha­mut és láb­nyo­mo­kat?

– Mrs. Mc­Ginty meg­gyil­ko­lá­sá­nak az ügyé­ben nyo­mo­zok – kö­zöl­te Po­i­rot. – És nem tré­fá­lok.

– Juuj! – ki­ál­tot­ta Mrs. Sum­mer­ha­yes. – El­vág­tam a ke­ze­met.

Ki­nyúj­tot­ta egyik uj­ját, és vizs­gál­gat­ni kezd­te.

Az­u­tán Po­i­rot-ra bá­mult.

– Ide fi­gyel­jen – mond­ta –, ko­mo­lyan mond­ja? Úgy ér­tem, hogy már vége, be­fe­jez­ték az egé­szet. Azt a sze­ren­csét­len, ütő­dött ala­kot, a la­kó­ját, bí­ró­ság elé ál­lí­tot­ták, és el is ítél­ték a gyil­kos­sá­gért. Az­óta már va­ló­szí­nű­leg fel­akasz­tot­ták.

– Nem, Ma­dame – je­len­tet­te ki Po­i­rot. – Nem akasz­tot­ták fel még. És az ügy­nek sincs „vége” – Mrs. Mc­Ginty ügyé­nek –, és em­lé­ke­ze­té­be idéz­ném az önök egyik köl­tő­jé­nek egy so­rát: „A kér­dés nincs meg­old­va, míg nem ol­dot­tuk meg he­lye­sen.”

– Ó – ki­ál­tot­ta Mrs. Sum­mer­ha­yes, aki­nek pil­lan­tá­sa Po­i­rot-ról az ölé­ben levő tál­ra ve­tő­dött. – A bab­ra csö­pög a vér. Elég baj, mert j ez lesz ebéd­re. De hát, per­sze, nem szá­mít, úgy­is for­ró víz­be ke­rül. Ha az em­ber fel­fő­zi, sem­mi nem árt meg. A buggyant kon­zerv sem, igaz?

– Azt hi­szem – je­gyez­te meg csen­de­sen Po­i­rot –, nem ma­ra­dok itt­hon ebéd­re.