3.

Her­cu­le Po­i­rot a pos­ta­hi­va­tal felé ha­ladt. A gyil­kos azt akar­ta, hogy a pénzt ta­lál­ják meg, de nem akar­ta, hogy fel­fe­dez­zék a fegy­vert.

Mert a pénz Ja­mes Bent­ley­re mu­tat, a fegy­ver pe­dig – ugyan kire?

Meg­ráz­ta a fe­jét. El­lá­to­ga­tott a má­sik két há­zi­kó­ba is. Ott nem vi­sel­ked­tek olyan túl­ára­dó­an, mint Mrs. Kidd­le, sem olyan drá­ma­i­an, mint Mrs. El­li­ot. Azt mond­ták, hogy Mrs. Mc­Ginty va­ló­ban na­gyon tisz­te­let­re mél­tó, ma­gá­nak való asszony volt, egyet­len uno­ka­hú­ga oda­át la­kik Cul­la­von­ben, és az em­lí­tett uno­ka­hú­gán kí­vül soha sen­ki nem lá­to­gat­ta meg, hogy, amennyi­re tud­ják, sen­ki nem gyű­löl­te, és sen­ki nem ha­ra­gu­dott rá, s igaz-e, hogy kér­vényt fog­nak be­nyúj­ta­ni Bent­ley ér­de­ké­ben, és va­jon el­hoz­zák-e ne­kik is, hogy alá­ír­ják?

Nem ju­tok sem­mi­re, sem­mi­re – mond­ta ma­gá­ban Po­i­rot. – Se­hol sem­mi – egyet­len kis fény­su­gár sem. Meg tu­dom ér­te­ni Spen­ce fő­fel­ügye­lő el­ke­se­re­dé­sét. De ve­lem iga­zán más­ként áll­hat­na a hely­zet. Spen­ce fő­fel­ügye­lő ki­vá­ló és fá­rad­ha­tat­lan rend­őr­tiszt, de én, én Her­cu­le Po­i­rot va­gyok. Szá­mom­ra meg­vi­lá­go­sod­hat­na min­den!

Egyik lakk­ci­pő­je el­me­rült egy po­cso­lyá­ban, s Po­i­rot arca meg­rán­dult.

Ö volt a nagy, az egye­dül­ál­ló Her­cu­le Po­i­rot, ám ugyan­ak­kor idős em­ber is volt, és szo­rí­tot­ta a ci­pő­je. Be­lé­pett a pos­ta­hi­va­tal­ba.

A jobb ol­da­li részt őfel­sé­ge pos­ta­ügye­i­nek szen­tel­ték. A bal ol­da­li rész kü­lön­fé­le áruk gaz­dag gyűj­te­mé­nyét mu­tat­ta be, be­le­ért­ve édes­sé­ge­ket, fű­szer­árut, já­té­ko­kat, vas­árut, író­sze­re­ket és pa­pír­árut, szü­le­tés­na­pi le­ve­le­ző­la­po­kat, kö­tő­fo­na­lat és gyer­mek­fe­hér­ne­műt.

Po­i­rot rá­érő­sen ne­ki­fo­gott, hogy bé­lye­get vá­sá­rol­jon. Kö­zép­ko­rú, csil­lo­gó sze­mű, éles pil­lan­tá­sú asszony si­e­tett elő, hogy ki­szol­gál­ja.

Nyil­ván­va­ló­an itt jő Bro­ad­hinny fa­lu­já­nak az esze – gon­dol­ta ma­gá­ban Po­i­rot.

– És ti­zen­két egy­pen­nys – mond­ta Mrs. Swe­eti­man, ügye­sen ki­sza­kít­va a bé­lye­ge­ket egy nagy könyv­ből. – Az össze­sen ti­zen­négy ‘ pen­ny lesz. Pa­ran­csol még va­la­mit, uram?

Po­i­rot-ra ve­tet­te ra­gyo­gó, lel­kes pil­lan­tá­sát. Há­tul, egy aj­tón át lát­ni le­he­tett egy le­ány­fe­jet, amint mo­hón fi­gyel. A haja ren­det­le­nül ló­gott, szem­lá­to­mást nát­hás volt.

– Hát bi­zony, én ide­gen va­gyok ezen a vi­dé­ken – je­len­tet­te ki ün­ne­pé­lye­sen Po­i­rot.

– Az ám, uram – bó­lin­tott Mrs. Swe­eti­man. – Ugye, Lon­don­ból jött?

– Gon­do­lom, maga épp­úgy tud­ja, mi já­rat­ban va­gyok, akár­csak én ma­gam – je­gyez­te, meg, eny­hén el­mo­so­lyod­va, Po­i­rot.

– Nem én, uram, sej­tel­mem sincs róla – vá­la­szol­ta Mrs. Swe­eti­man tel­je­sen kö­zö­nyös han­gon.

– Mrs. Mc­Ginty­ről van szó – kö­zöl­te vele Po­i­rot.

Mrs. Swe­eti­man meg­csó­vál­ta a fe­jét.

– Szo­mo­rú do­log volt az. Ször­nyű do­log.

– Gon­do­lom, maga jól is­mer­te?

– Ó, hogy­ne. Azt mond­hat­nám, ugyan­úgy, mint bár­ki más Bro­ad­hinny­ben. Min­dig el­idő­zött itt egy ki­csit, ha be­jött va­la­mi ap­ró­sá­gért. Csak­ugyan ször­nyű tra­gé­dia volt. És még nem ért vé­get, leg­alább­is azt mond­ják az em­be­rek.

– Van­nak, akik ké­tel­ked­nek – bi­zo­nyos he­lye­ken – Ja­mes Bent­ley bű­nös­sé­gé­ben.

– Hát – je­len­tet­te ki Mrs. Swe­eti­man –, nem elő­ször tör­tén­ne, hogy a rend­őr­ség nem a meg­fe­le­lő em­bert fog­ta el, bár nem mer­ném ál­lí­ta­ni, hogy ez­út­tal is így áll a do­log. Nem mint­ha fel­té­te­lez­tem vol­na róla. Tar­tóz­ko­dó, fél­szeg alak volt, nem ve­sze­del­mes, leg­alább­is nem gon­dol­ta vol­na az em­ber. De hát, ugye, so­ha­sem le­het tud ni?

Po­i­rot meg­koc­káz­tat­ta, hogy le­vél­pa­pírt kér­jen.

– Hogy­ne, uram. Csak ké­rem, fá­rad­jon át ide, a má­sik ol­dal­ra.

Mrs. Swe­eti­man kör­be­si­e­tett, hogy el­fog­lal­ja he­lyét a bal ol­da­li pult mö­gött.

– Csak azt ne­héz el­kép­zel­ni, hogy ki kö­vet­te el, ha nem Bent­ley tet­te – je­gyez­te meg, amint fel­nyúlt a fel­ső polc­ra le­vél­pa­pí­rért és bo­rí­té­ko­kért.

– Né­ha­nap­ján kó­do­rog er­re­fe­lé egy-két hit­vány csa­var­gó, az is le­het, hogy meg­pil­lan­tot­tak egy rosszul be­zárt ab­la­kot, és azon ke­resz­tül ju­tot­tak be. De egy csa­var­gó bi­zony nem hagy­ná ott a pénzt, az biz­tos – kü­lö­nö­sen nem ak­kor, ha azért gyil­kolt meg va­la­kit –, még­hoz­zá egy­fon­tos bank­je­gye­ket, ame­lyek nem vol­tak meg­szá­moz­va, sem meg­je­löl­ve. Tes­sék, uram, itt egy szép kék Bond pa­pír, a hoz­zá való bo­rí­ték­kal. Po­i­rot meg­vet­te a le­vél­pa­pírt.

– Mrs. Mc­Ginty sose em­lí­tet­te, hogy tart va­la­ki­től, eset­leg fél? – kér­dez­te.

– Ne­kem bi­zony nem. Nem volt ide­ges ter­mé­sze­tű. Néha egé­szen ké­ső­ig ma­radt Car­pen­te­rék­nél – Hol­me­le­igh a hegy­te­tőn van. Gyak­ran hív­nak ven­dé­ge­ket va­cso­rá­ra, akik ott ma­rad­nak éj­sza­ká­ra is, és Mrs. Mc­Ginty néha este ment oda, hogy se­gít­sen a mo­so­ga­tás­nál, az­tán ko­rom­sö­tét­ben jött le a hegy­ről, ezt bi­zony én meg nem ten­ném. Szu­rok­sö­tét van – amint az em­ber le­jön a hegy­ről.

– Is­me­ri az uno­ka­hú­gát, Mrs. Bur­chöt?

– Né­hány­szor be­szél­tem vele. A fér­jé­vel együtt át­jön­nek ide néha.

– Egy kis pénzt örö­köl­tek a nagy­nén­je ha­lá­lá­val.

Az át­ha­tó pil­lan­tá­sú, sö­tét szem­pár szi­go­rú­an né­zett Po­i­rot-ra.

– Hát, ez elég ter­mé­sze­tes do­log, nem, uram? Sen­ki nem vi­he­ti ma­gá­val, és he­lyén­va­ló, hogy az em­ber tu­laj­don húsa és vére kap­ja.

– Ő, per­sze, per­sze, tel­je­sen egyet­ér­tek ma­gá­val. Mrs. Mc­Ginty ked­vel­te az uno­ka­hú­gát?

– Azt hi­szem, na­gyon sze­ret­te, uram. A maga tar­tóz­ko­dó mód­ján.

– És a hú­gá­nak a fér­jét?

Mrs. Swe­eti­man ar­cán ha­tá­ro­zat­lan ki­fe­je­zés je­lent meg.

– Leg­jobb tu­do­má­som sze­rint, igen.

– Maga mi­kor lát­ta utol­já­ra Mrs. Mc­Gintyt?

Mrs. Swe­eti­man el­töp­ren­gett, igye­kez­ve vissza­em­lé­kez­ni.

– Hadd lás­sam csak, mi­kor is tör­tént, Ed na? – A be­já­rat­nál álló Edna ügye­fo­gyot­tan szi­pá­kolt. – Az­nap tör­tént, ami­kor meg­halt? Nem, az előt­te való na­pon – vagy in­kább az azt meg­elő­zőn? Hét­fői nap volt. Ez az. Szer­dán gyil­kol­ták meg. igen, hét­főn tör­tént. Be­jött, és vá­sá­rolt egy üveg tin­tát.

– Tin­tá­ra volt szük­sé­ge?

– Biz­to­san le­ve­let akart írni – je­gyez­te meg élén­ken Mrs. Swe­eti­man.

– Ez va­ló­szí­nű­nek lát­szik. És úgy vi­sel­ke­dett, mint más­kor? Sem­mi­fé­le ér­te­lem­ben nem tűnt más­nak?

– N… nem, nem hin­ném.

A szi­pá­ko­ló Edna az aj­tó­ból be­cso­szo­gott az üz­let­be, és hir­te­len csat­la­ko­zott a tár­sal­gás­hoz.

– Más­képp vi­sel­ke­dett – je­len­tet­te ki. – örült va­la­mi­nek… Hát… nem ép­pen örült… in­kább iz­ga­tott volt.

– Le­het, hogy iga­zad van – mond­ta Mrs. Swe­eti­man. – Ak­kor ugyan nem fi­gyel­tem fel rá. De most, hogy mon­dod – csak­ugyan olyan élénk volt.

– Em­lék­szik va­la­mi­re, amit ak­kor mon­dott?

– Kü­lön­ben nem­igen em­lé­kez­nék. De az­zal, hogy meg­gyil­kol­ták, meg a rend­őr­ség, meg min­den, az em­ber­nek eszé­be vé­sőd­nek a dol­gok. Ab­ban egé­szen biz­tos va­gyok, hogy nem mon­dott sem­mit Ja­mes Bent­ley­ről. Car­pen­te­rék­ről be­szélt egy ki­csit, az­tán Mrs. Up­ward­ról – tet­szik tud­ni, akik­nél dol­go­zott.

– Igen, igen, meg is akar­tam kér­dez­ni ma­gát, hogy pon­to­san kik­hez járt dol­goz­ni.

Mrs. Swe­eti­man azon­nal vá­la­szolt.

– Hét­főn és csü­tör­tö­kön Mrs. Sum­mer­ha­yes­hez szo­kott men­ni, Long Me­adowsba. Ugye, az úr ná­luk la­kik?

– Igen – só­haj­tott Po­i­rot. – Azt hi­szem, más­hol alig­ha lak­hat­nék.

– Köz­vet­le­nül Bro­ad­hinny­ben nem. Gon­do­lom, nem va­la­mi ké­nyel­mes Long Me­adowsban? Mrs. Sum­mer­ha­yes na­gyon ked­ves hölgy, de hal­vány fo­gal­ma sincs a ház­tar­tás­ról. Egy hölgy­nek sincs, aki kül­föld­ről jön vissza. Min­dig bor­zasz­tó fel­for­du­lást kel­lett rend­be rak­nia, leg­alább­is Mrs. Mc­Ginty min­dig azt mond­ta. Nos, hét­fő dél­után és csü­tör­tök dél­előtt Mrs. Sum­mer­ha­yes­hez járt, az­u­tán kedd dél­előtt Mrs. Rend­ell­hez és dél­után Mrs. Up­ward­hoz, a La­bu­mumsba. Szer­dán Mrs. Wet­her­by­hez, Hun­ter’s Clo­se-ba és pén­te­ken Mrs. Sel­kirk­höz – most Mrs. Car­pen­ter­nek hív­ják. Mrs. Up­ward idős hölgy, a fi­á­val la­kik. Van ház­tar­tá­si al­kal­ma­zott­juk, de már öreg, és Mrs. Mc­Ginty el­járt hoz­zá­juk he­ten­ként egy­szer, hogy egy kis nagy­ta­ka­rí­tást csi­nál­jon. Mr. és Mrs. Wet­her­by­nél sose ma­rad­tak soká a lá­nyok – az asszony elég­gé be­te­ges. Mr. és Mrs. Car­pen­ter­nek gyö­nyö­rű háza van, és gyak­ran fo­gad­nak ven­dé­ge­ket. Na­gyon ked­ves em­be­rek.

Ez volt az utol­só ki­je­len­tés Bro­ad­hinny la­kó­i­ról, mi­kor is Po­i­rot is­mét ki­lé­pett az ut­cá­ra.

Las­san ka­pasz­ko­dott fel a hegy­re Long Me­adows felé. Jám­bo­ran re­mél­te, hogy a meg­buggyant kon­zer­vet és a vér­rel pettye­zett ba­bot a kel­lő idő­ben el­fo­gyasz­tot­ták ebéd­re, s nem tet­tek be­lő­le fél­re a szá­má­ra es­té­re. Ám va­ló­szí­nű­leg vol­tak még más ké­tes kon­zer­vek is. A Long Me­adows-i élet­nek meg­vol­ta maga ve­szé­lye.

Min­dent össze­vet­ve, csa­ló­dást oko­zott ez a nap.

Mit tu­dott meg egy­ál­ta­lán?

Hogy Ja­mes Bent­ley­nek még­is volt egy ba­rát­ja. Hogy sem neki, sem Mrs. Mc­Ginty­nek nem vol­tak el­len­sé­gei. Hogy Mrs. Mc­Ginty iz­ga­tott­nak lát­szott két nap­pal a ha­lá­la előtt, és vá­sá­rolt egy üveg tin­tát, és… Po­i­rot lába föld­be gyö­ke­re­zett… Vég­re va­la­mi meg­fog­ha­tó adat, egy apró meg­fog­ha­tó adat?

Szó­ra­ko­zot­tan meg­kér­dez­te, hogy ugyan mire kel­lett Mrs. Mc­Ginty­nek egy üveg tin­ta, és Mrs. Swe­eti­man egé­szen ko­mo­lyan azt vá­la­szol­ta, hogy nyil­ván­va­ló­an le­ve­let akart írni.

Je­len­tő­ség­tel­jes do­log – a je­len­tő­sé­ge csak­nem el­ke­rül­te a fi­gyel­mét, mert szá­má­ra csak­úgy, mint leg­több em­ber szá­má­ra, a le­vél­írás kö­zön­sé­ges, hét­köz­na­pi cse­le­ke­det. De nem az Mrs. Mc­Ginty szá­má­ra. A le­vél­írás olyan­nyi­ra nem hét­köz­na­pi do­log le­he­tett Mrs. Mc­Ginty sze­mé­ben, hogy el kel­lett men­nie tin­tát vá­sá­rol­ni, ha le­ve­let akart írni. Mrs. Mc­Ginty te­hát alig írt le­ve­let ál­ta­lá­ban, Mrs. Swe­eti­man, pos­ta­mes­ter­nő lé­vén, tö­ké­le­te­sen tisz­tá­ban volt ez­zel a ténnyel. Ám Mrs. Mc­Ginty két nap­pal a ha­lá­la előtt le­ve­let írt. Ki­nek írt és mi­ért?

Meg­le­het, hogy tel­je­sen ér­dek­te­len a do­log, ír­ha­tott az uno­ka­hú­gá­nak, egy tá­vol levő ba­rát­nő­nek. Kép­te­len­ség ek­ko­ra je­len­tő­sé­get tu­laj­do­ní­ta­ni ilyen egy­sze­rű do­log­nak, mint egy üveg tin­ta.

De nem akadt sem­mi más, amin el­in­dul­jon, te­hát kö­vet­ni szán­dé­ko­zott ezt a nyo­mot.

Egy üveg tin­ta…