2.

Hun­ter’s Clo­se szi­lárd épí­té­sű, Vik­tó­ria ko­ra­be­li ház volt, amely­hez hosszú, gon­do­zat­lan, gyom­mal be­nőtt ko­csi­fel­haj­tó ve­ze­tett. Va­la­ha nem ne­vez­ték vol­na nagy ház­nak, de ah­hoz elég nagy volt, hogy ma­nap­ság ház­tar­tá­si szem­pont­ból ké­nyel­met­len le­gyen.

Po­i­rot a fi­a­tal kül­föl­di lány­tól, aki aj­tót nyi­tott, Mrs. Wet­her­by után ér­dek­lő­dött.

A lány rá­bá­mult, az­u­tán így szólt: – Nem tud­ja. Ké­rem, jön­ni. Ta­lán Miss Hen­der­sont?

Ott hagy­ta ácso­rog­ni a hall­ban. A hall, egy in­gat­lan­ügy­nök­ség ki­fe­je­zé­se sze­rint, „jól bú­to­ro­zott” he­lyi­ség volt – a vi­lág kü­lön­bö­ző ré­sze­i­ből ide ke­rült, jó né­hány kü­lö­nös hol­mi­val. Sem­mi nem lát­szott túl­sá­go­san tisz­tá­nak, a por­tör­lés­sel sem baj­lód­tak so­kat.

A kül­föl­di lány ha­ma­ro­san vissza­tért. Így; szólt: – Ké­rem jön­ni – és be­ve­zet­te egy kis, hi­deg szo­bá­ba, amely­ben egy óri­á­si asz­tal állt. A kan­dal­ló­pár­kányt nagy, ri­asz­tó kül­se­jű ká­vés­kan­na dí­szí­tet­te, mely­nek ha­tal­mas, kam­pós cső­re úgy ha­tott, mint va­la­mi nagy, hor­gas orr.

Po­i­rot mö­gött ki­nyílt az ajtó, és egy lány lé­pett be a szo­bá­ba.

– Anyám fek­szik – mond­ta. – Mi­ben le­het­nék a se­gít­sé­gé­re?

– Maga Miss Wet­her­by?

– Hen­der­son. Mr. Wet­her­by a mos­to­ha­apám.

Har­minc kö­rü­li, hét­köz­na­pi arcú lány volt, nagy da­rab és fél­szeg. A pil­lan­tá­sa éber.

– Na­gyon ér­de­kel­ne, hogy mit tud mon­da­ni ne­kem Mrs. Mc­Ginty­ről, aki itt dol­go­zott ma­guk­nál.

A lány rá­bá­mult.

– Mrs. Mc­Ginty­ről? De hi­szen meg­halt.

– Tu­dom – mond­ta ba­rát­sá­go­san Po­i­rot.

– Min­den­nek el­le­né­re sze­ret­ném, ha mon­da­na róla va­la­mit.

– Ó. Ta­lán biz­to­sí­tás­ról van szó, vagy ilyes­mi­ről?

– Nem biz­to­sí­tás­ról. Új bi­zo­nyí­té­kok­ról van szó.

– Új bi­zo­nyí­té­kok­ról? Úgy érti, hogy… Mrs. Mc­Ginty ha­lá­lá­val kap­cso­lat­ban?

– En­gem – je­len­tet­te ki Po­i­rot – a vé­de­lem kép­vi­se­lői fo­gad­tak fel, hogy in­dít­sak új nyo­mo­zást Bent­ley ér­de­ké­ben.

A lány még min­dig rá­bá­mul­va kér­dez­te:

– Hát nem ő a tet­tes?

– Az es­küdt­szék úgy vél­te, hogy igen. De köz­tu­do­má­sú, hogy az es­küd­tek is té­ved­het­nek.

– Ak­kor hát va­ló­já­ban va­la­ki más gyil­kol­ta meg?

– Le­het­sé­ges.

– Ki­cso­da? – kér­dez­te hir­te­len a lány.

– Ez itt a kér­dés – mond­ta lá­gyan Po­i­rot.

– Sem­mit nem ér­tek az egész­ből.

– Nem? De va­la­mit csak tud mon­da­ni ne­kem Mrs. Mc­Ginty­ről?

A lány meg­le­he­tő­sen kel­let­le­nül vá­la­szol­ta:

– Azt hi­szem… Mit akar tud­ni?

– Nos – kezd­jem az­zal –, hogy mi volt a vé­le­mé­nye róla?

– Hát… sem­mi kü­lö­nös. Olyan volt, mint bár­ki más.

– Be­szé­des vagy hall­ga­tag? Kí­ván­csi vagy tar­tóz­ko­dó? Kel­le­mes vagy ba­rát­ság­ta­lan? Ked­ves volt vagy – nem va­la­mi ked­ves.

Miss Hen­der­son el­töp­ren­gett.

– Jól dol­go­zott… de ren­ge­te­get be­szélt. Néha egé­szen fur­csa dol­go­kat mon­dott… Én tu­laj­don­kép­pen… nem ked­vel­tem túl­sá­go­san.)

Ki­nyílt az ajtó, és a kül­föl­di al­kal­ma­zott be­szólt:

– Miss De­ird­re, any­ja mond­ja: fel­vin­ni tes­sék.

– Anyám azt kí­ván­ja, hogy kí­sér­jem fel hoz­zá ezt az urat?

– Igen­is, ké­rem.

De­ird­re Hen­der­son két­ked­ve pil­lan­tott Po­i­rot-ra.

– Fel­jön­ne anyám­hoz?

– Na­gyon szí­ve­sen.

De­ird­re át­ve­zet­te Po­i­rot-t a ha­li­on és fel lép­csőn. Min­den össze­füg­gés nél­kül azt mond­ta:

– Az em­ber úgy ki­me­rül a kül­föl­di­ek­től. Mint­hogy gon­do­lat­ban nyil­ván­va­ló­an a ház­tar­tá­si al­kal­ma­zot­tal, és nem a ven­dé­gé­vel fog­lal­ko­zott, Po­i­rot nem sér­tő­dött meg. Arra gon­dolt, hogy De­ird­re Hen­der­son meg­le­he­tő­sen egy­ügyű fi­a­tal nő­nek tű­nik, egy­ügyű­nek, egé­szen a ta­pin­tat­lan­sá­gig.

Az eme­le­ti szo­ba töm­ve volt cse­cse­be­csék­kel. Egy olyan asszony szo­bá­ja, aki so­kat uta­zott, s aki, bár­ho­va ment is, ra­gasz­ko­dott hoz­zá, hogy va­la­mi em­lék­tár­gyat vi­gyen haza az adott hely­ről. Leg­több em­lék­tárgy lát­ha­tó­lag a tu­ris­ták gyö­nyö­rű­sé­gé­re és ki­zse­be­lé­sé­re ké­szült. A szo­bá­ban túl­sá­go­san sok pam­lag, asz­tal és szék volt, igen ke­vés le­ve­gő és túl­sá­go­san sok füg­göny – s min­den­nek kö­ze­pet­te fog­lalt he­lyet Mrs. Wet­her­by.

Mrs. Wet­her­by apró te­rem­tés­nek tűnt – szá­nal­ma­san apró te­rem­tés egy tá­gas szo­bá­ban. Ezt a ha­tást kel­tet­te. Ám va­ló­já­ban’ nem volt annyi­ra apró, mint ami­lyen­nek lát­sza­ni szán­dé­ko­zott. Azok a nők, akik esen­dő­sé­gük­kel akar­ják zsa­rol­ni a kör­nye­ze­tü­ket, ki­tű­nő­en tud­nak ilyen ha­tást kel­te­ni, még ha a va­ló­ság­ban kö­zép­ter­me­tű­ek is.

Egy pam­la­gon he­vert, igen ké­nyel­me­sen, mel­let­te köny­vek, kö­tés, egy po­hár na­rancs­lé és egy do­boz cso­ko­lá­dé. Élén­ken szó­lalt meg:

– Meg kell bo­csá­ta­nia, hogy nem ke­lek fel, de az or­vos ra­gasz­ko­dik a min­den­na­pos pi­he­né­sem­hez, és min­den­ki ve­szek­szik ve­lem, ha nem te­szem meg, amit mond.

Po­i­rot meg­fog­ta a felé nyúj­tott ke­zet, s a szo­ká­sos, tisz­te­let­tel­jes mor­mo­lást hal­lat­va ha­jolt fö­lé­je.

Mö­göt­te meg­szó­lal­ta ren­dít­he­tet­len De­ird­re:

– Mrs. Mc­Ginty után ér­dek­lő­dik.

A fi­nom kéz moz­du­lat­la­nul’ he­vert Po­i­rot mar­ká­ban, s egy pil­la­na­tig ma­dár­ka­rom­ra em­lé­kez­te­tett. Nem, ez nem va­la­mi fi­nom drez­dai por­ce­lán – ha­nem kar­mo­ló, ra­ga­do­zó ka­rom…

Mrs. Wet­her­by könnye­dén fel­ka­cag­va így szólt:

– Mi­lyen le­he­tet­len vagy, De­ird­re drá­gám. Ki az a Mrs. Mc­Ginty?

– Ó, mami, de hát csak em­lék­szel rá. Ná­lunk dol­go­zott. Tu­dod, akit meg­gyil­kol­tak.

Mrs. Wet­her­by le­huny­ta a sze­mét, és meg­bor­zon­gott.

– Ne, drá­gám. Olyan kel­le­met­len volt az egész. Még he­te­kig ide­ges vol­tam utá­na. Sze­gény öreg­asszony, hogy ilyen os­to­ba le­gyen pénzt tar­ta­ni a pad­ló­desz­ka alatt. Be kel­lett vol­na ten­nie a bank­ba. Hát per­sze hogy em­lék­szem az egész­re – csak a ne­vét fe­lej­tet­tem el.

De­ird­re egy­ked­vű­en je­gyez­te meg:

– Utá­na ér­dek­lő­dik.

– Fog­lal­jon he­lyet, M Po­i­rot. Majd meg­ha­lok a kí­ván­csi­ság­tól. Mrs. Ren­de­li ép­pen mos, hí­vott fel, és el­me­sél­te, hogy egy na­gyon hí­res kri­mi­no­ló­gus tar­tóz­ko­dik kö­rünk­ben. Ami­kor az­tán az előbb Frie­da kö­zöl­te, hogy ki jött, biz­to­san tud­tam, hogy maga az, azért üzen­tem, hogy jöj­jön fel. Most pe­dig mond­ja el, mit je­lent ez az egész?

– Mint a le­á­nya mond­ja, Mrs. Mc­Ginty után ér­dek­lő­döm. Itt dol­go­zott. Úgy hal­lot­tam, szer­dán­ként járt ide. És szer­dán halt meg Ezek sze­rint itt volt azon a na­pon?

– Azt hi­szem. Igen, azt hi­szem. Most már nem tu­dom biz­to­san ál­lí­ta­ni. Olyan ré­gen tör­tént.

– Igen. Hó­na­pok­kal ez­előtt. És Mrs. Mc­Ginty nem mon­dott sem­mit az­nap – sem­mi rend kí­vü­lit?

– A hoz­zá ha­son­lók min­dig ren­ge­te­get be­szél­nek – je­gyez­te meg utá­lat­tal Mrs. Wet­her­by. – Az em­ber oda se fi­gyel va­ló­já­ban. És vé­gül is, azt nem mond­hat­ta el, hogy az­nap éj­jel majd ki­ra­bol­ják, és meg fog­ják gyil­kol­ni.

– Az ok és az oko­zat – mor­mol­ta Po­i­rot. Mrs. Wet­her­by a hom­lo­kát rán­col­ta.

– Nem tu­dom, mire gon­dol.

– Ta­lán én sem tu­dom. Még nem. Az em­ber sö­tét­ség­ben ha­lad a vi­lá­gos­ság felé… Já­rat­ják a va­sár­na­pi la­po­kat, Mrs. Wet­her­by?

Az asszony kék sze­me tág­ra nyílt.

– Ó, igen. Ter­mé­sze­te­sen. Já­rat­juk az Ob­ser­wert és a Sun­day Ti­mest. Mi­ért?

– Csak tud­ni sze­ret­tem vol­na. Mrs. Mc­Ginty a Sun­day Co­me­tet és a News of the Worl­dot ol­vas­ta.

Szü­ne­tet tar­tott, de sen­ki nem szólt egy szót sem. Mrs. Wet­her­by só­haj­tott, és fé­lig le­huny­ta a sze­mét. Vé­gül meg­szó­lalt:

– Rend­kí­vül nyug­ta­la­ní­tó volt ez az egész. Az a ször­nyű al­bér­lő­je. Azt hi­szem, nem le­het tel­je­sen nor­má­lis. Pe­dig, úgy lát­szik, mű­velt em­ber. De hi­szen csak an­nál rosszabb. – Va­ló­ban?

– Ó, igen, sze­rin­tem az. Ilyen ke­gyet­len gyil­kos­ság. Egy hús­bárd­dal. Pfuj!

– A rend­őr­ség nem ta­lál­ta meg a fegy­vert – je­gyez­te meg Po­i­rot.

– Gon­do­lom, be­dob­ta egy tóba vagy va­la­mi ha­son­ló hely­re.

– Ki­ko­tor­ták a ta­va­kat – szólt köz­be De­ird­re. – Lát­tam.

– Drá­gám – só­haj­tot­ta az any­ja –, ne légy mor­bid. Tu­dod, hogy kép­te­len va­gyok ilyen dol­gok­ra gon­dol­ni. A fe­jem!

A lány he­ve­sen Po­i­rot felé for­dult.

– Nem sza­bad foly­tat­nia. Meg­árt anyám­nak. Ret­te­ne­te­sen ér­zé­keny. Még de­tek­tív­re­gé­nyé­ket sem ké­pes ol­vas­ni.

– El­né­zést ké­rek – mond­ta Po­i­rot. Fel­emel­ke­dett. – Csak egyet­len ment­sé­gem van Egy em­bert fel fog­nak akasz­ta­ni há­rom hé­ten be­lül. Ha vi­szont nem ő kö­vet­te el…

Mrs. Wet­her­by a kö­nyö­ké­re, tá­masz­ko­dott. A hang­ja éles­sé vált.

– Ter­mé­sze­te­sen ő kö­vet­te el – ki­ál­tot­ta – Per­sze hogy ő. Po­i­rot meg­ráz­ta a fe­jét.

– Én nem va­gyok ben­ne olyan biz­tos. Hir­te­len tá­vo­zott a szo­bá­ból. Amint le­fe­lé ha­ladt a lép­csőn, a lány utá­na­sza­ladt. A hall­ban érte utol.

– Hogy érti ezt? – kér­dez­te.

– Úgy, ahogy mond­tam.

– igen, de… – El­hall­ga­tott. Po­i­rot nem szólt sem­mit.

De­ird­re Hen­der­son las­san azt mond­ta:

– Fel­iz­gat­ta anyá­mat. Nem tud­ja el­vi­sel­ni] az ilyen dol­go­kat… A be­tö­ré­se­ket… gyil­kos­sá­go­kat… az erő­sza­kot.

– Ak­kor hát nagy meg­ráz­kód­ta­tást kel­lett je­len­te­nie szá­má­ra, hogy egy asszonyt, aki al­kal­man­ként itt dol­go­zott, meg­gyil­kol­tak.

– Ő, ó, per­sze… per­sze hogy nagy meg­ráz­kód­ta­tást je­len­tett.

– Na­gyon le­ver­te az édes­any­ját?

– Hal­la­ni sem akart az egész­ről… Min­dig meg­pró­bá­lom… meg­pró­bál­juk meg­óv­ni min­den­től. Min­den vissza­ta­szí­tó do­log­tól.

– És a há­bo­rú alatt?

– Sze­ren­csé­re, itt a kör­nyé­ken nem bom­báz­tak.

– Maga mit csi­nált a há­bo­rú alatt, ma­de­mo­i­sel­le?

– Ő, hát Kilc­hes­ter­ben dol­goz­tam az ön­kén­tes Egész­ség­ügyi Osz­tag­ban. Az­tán meg ko­csit ve­zet­tem az ön­kén­tes Női Szol­gá­lat­nál. Itt­hon­ról, per­sze, nem me­het­tem el. Ma­má­nak szük­sé­ge volt rám. Igaz­ság sze­rint an­nak sem örült, hogy olyan so­kat vol­tam tá­vol. Na­gyon ne­he­zen ment az egész. Az­tán meg az al­kal­ma­zot­tak… mama, per­sze, sose vég­zett há­zi­mun­kát… túl­sá­go­san gyen­ge hoz­zá. Olyan ne­he­zen le­he­tett egy­ál­ta­lán sze­rez­ni va­la­kit. Ezért volt olyan ál­dás Mrs. Mc­Ginty. Ak­ko­ri­ban kez­dett hoz­zánk jár­ni. Ki­tű­nő mun­ka­erő volt. De hát, per­sze… se­hol… sem­mi nem megy úgy, mint va­la­ha.

– És ma­gát ez na­gyon bánt­ja, ma­de­mo­i­sel­le?

– En­gem? Ő, de­hogy – a lány, úgy tűnt, cso­dál­ko­zik. – De ma­má­val más­ként áll a hely­zet, ö… ő a múlt­ban él.

– Van­nak ilyen em­be­rek – bó­lin­tott Po­i­rot. Lel­ki sze­mei előtt meg­je­lent a szo­ba, amely­ben né­hány per­ce tar­tóz­ko­dott. Ott állt egy ko­mód, fé­lig ki­hú­zott fi­ó­kok­kal. A fiók töm­ve, volt min­den­fé­le lim­lom­mal – se­lyem tű­pár­na, tö­rött le­gye­ző, egy ezüst ká­vés­kan­na régi ké­pes új­sá­gok. A fi­ó­kot túl­sá­go­san meg­töm­ték ah­hoz, hogy be le­hes­sen csuk­ni. Po­i­rot hal­kan foly­tat­ta: – Meg­tart­ják a hol­mi­kat, a rég­volt na­pok em­lé­ke­it. A tánc­ren­de­ket, egy le­gye­zőt, a né­hai ba­rá­tok fény­ké­pe­it, még ét­la­po­kat és szín­há­zi mű­so­ro­kat is, mert ha rá­pil­lan­ta­nak ezek­re a hol­mik­ra, a régi em­lé­kek élet­re kel­nek.

– Azt hi­szem, így van – bó­lin­tott De­ird­re. – Én nem tu­dom meg­ér­te­ni az ilyes­mit. Én ma­gam sose tar­tok meg sem­mit.

– Maga elő­re néz és nem vissza­fe­lé? De­ird­re las­san így vá­la­szolt:

– Nem tu­dom, hogy né­zek-e va­la­mer­ről egy­ál­ta­lán… Úgy ér­tem, ál­ta­lá­ban ép­pen elég a je­len.

Ki­nyílt a be­já­ra­ti ajtó, s egy ma­gas, szi­kár kö­zép­ko­rú fér­fi lé­pett be a hall­ba. Ami­kor meg­lát­ta Po­i­rot-t, hir­te­len meg­állt.

De­ird­re-re pil­lan­tott, s kér­dő­en húz­ta fel a szem­öl­dö­két.

– A mos­to­ha­apám – mond­ta De­ird­re. – Nem… nem tu­dom, hogy ma­gát hogy hív­ják.

– Her­cu­le Po­i­rot va­gyok – kö­zöl­te Po­i­rot a maga za­var­ba ejtő mo­do­rá­ban, mint­ha azt hoz­ná tu­do­má­suk­ra, hogy ki­rá­lyi vér­ből szár­ma­zik.

Úgy tűnt, Mr. Wet­her­by­re ez nem gya­ko­rolt ha­tást.

– Á – je­gyez­te meg, az­zal el­for­dult, hogy fel­akassza a ka­bát­ját.

De­ird­re meg­szó­lalt:

– Azért jött, hogy Mrs. Mc­Ginty után ér­dek­lőd­jék.

Mr. Wet­her­by egy pil­la­na­tig nem moz­dult, az­u­tán el­he­lyez­te a ka­bát­ját a fo­ga­son.

– Ezt elég­gé meg­le­pő­nek ta­lá­lom – je­len­tet­te ki. – Az a nő hó­na­pok­kal ez­előtt halt meg, s bár itt dol­go­zott, sem­mi­fé­le fel­vi­lá­go­sí­tást nem tu­dunk adni sem róla, sem a csa­lád­já­ról. Ha tud­nánk, ak­kor már kö­zöl­tük vol­na a rend­őr­ség­gel. El­lent­mon­dást nem tűrő han­gon be­szélt. Az­u­tán az órá­já­ra pil­lan­tott.

– Re­mé­lem, az ebéd ne­gyed­órán be­lül ké­szen lesz…

– Fé­lek tőle, hogy csak egy ki­csit ké­sőbb. Mr. Wet­her­by is­mét fel­húz­ta a szem­öl­dö­két.

– Va­ló­ban? S mi­ért, ha sza­bad kér­dez­nem?

– Frie­dá­nak na­gyon sok volt a dol­ga.

– Ked­ves De­ird­re, nem szí­ve­sen fi­gyel­mez­tet­tek rá, de a ház­tar­tás ve­ze­té­se a te fel­ada­tod. Há­lás len­nék va­la­mi­vel na­gyobb pon­tos­sá­gért. Po­i­rot ki­nyi­tot­ta a be­já­ra­ti aj­tót, és tá­vo­zott. A vál­la fö­lött vissza­né­zett.

Mr. Wet­her­by­nek a mos­to­ha­lá­nyá­ra ve­tett pil­lan­tá­sá­ban hi­deg el­len­szenv buj­kált. A rá vissza­pil­lan­tó szem­pár­ban a gyű­lö­let­hez na­gyon kö­zel álló ér­zés vil­lant fel.