TIZENNYOLCADIK FEJEZET

 1.

– Ügyes mun­ka – je­len­tet­te ki Spen­ce fő­fel­ügye­lő.

Pi­ros, vi­dé­ki­es arca mér­ges volt. Aszó­ba túl­só; vé­gé­be pil­lan­tott, ahol Her­cu­le Po­i­rot ült, ko­mo­lyan hall­gat­va.

– Ügyes és csú­nya – tet­te hoz­zá. – Az, öreg höl­gyet meg­foj­tot­ták – foly­tat­ta. – Egy se­lyemsál­lal – a tu­laj­don se­lyem­sál­já­val, az­zal, ame­lyet az­nap vi­selt –, egy­sze­rű­en át­fon­ták a nya­kán, ke­resz­tül­ve­tet­ték a két vé­gét, és meg­húz­ták. Ügyes, gyors és ered­mé­nyes mód­szer. In­di­á­ban hasz­nál­ták ezt a mód­szert az or­gyil­ko­sok. Az ál­do­zat nem küsz­kö­dik, és nem, si­kolt fel, a nya­ki ve­rő­ér­re gya­ko­rolt nyo­más mi­att.

– Kü­lön­le­ges ta­pasz­ta­lat­tal kel­lett ren­del­kez­nie az il­le­tő­nek?

– El­kép­zel­he­tő ép­pen – de nem fel­tét­le­nül szük­sé­ges. Ha va­la­ki ilyes­mi­re ké­szül, utá­na néz­het köny­vek­ben. Gya­kor­la­ti­lag nem üt­kö­zik ne­héz­ség­be. Kü­lö­nö­sen, ha az ál­do­zat gya­nút­lan – ö pe­dig gya­nút­lan volt.

Po­i­rot bó­lin­tott.

– Is­mer­te a tet­test.

– Igen. Együtt ká­véz­tak. Egy csé­sze állt az öreg hölgy előtt és egy a ven­dég előtt. Az ujj­le­nyo­ma­to­kat rop­pant gon­do­san le­tö­röl­ték a ven­dég csé­szé­jé­ről, de a száj­rúzs már bo­nyo­lul­tabb do­log. Gyen­ge rúzs­nyo­mok ma­rad­tak raj­ta.

– Szó­val, nő­ről van szó?

– Hát maga nem nőre szá­mí­tott?

– De igen. Fel­te­he­tő volt. Spen­ce foly­tat­ta:

– Mrs. Up­ward fel­is­mer­te az egyik fény­ké­pet – Lily Gam­boll fény­ké­pét. Így hát a do­log össze­füg­gés­ben van a Mc­Ginty-gyil­kos­ság­gal.

– Igen – bó­lin­tott Po­i­rot. – Össze­füg­gés­ben van.

Eszé­be ju­tott Mrs. Up­ward arc­ki­fe­je­zé­se, amint mu­lat­va idé­zi:

„Mrs. Mc­Ginty ha­lott.

Hogy halt meg hát?

Csak­úgy mint én, ki­nyújt­va nya­kát.”

Spen­ce to­vább foly­tat­ta:

– Ki­hasz­nál­ta az al­kal­mat, amely meg­fe­le­lő­nek tűnt szá­má­ra. A fia és Mrs. Oli­ver el­men­tek a szín­ház­ba. Fel­hív­ta te­le­fo­non az il­le­tő sze­mélyt, s meg­kér­te, hogy jöj­jön, és lá­to­gas­sa meg. Maga is így kép­ze­li el? De­tek­tí­ves­dit ját­szott.

– Va­la­mi af­fé­lét. Kí­ván­csi volt. Meg­tar­tot­ta ma­gá­nak, amit tu­dott, de még töb­bet akart ki­de­rí­te­ni. Egy­ál­ta­lán fel sem me­rült ben­ne, hogy ve­szé­lyes le­het, amit tesz. – Po­i­rot só­haj­tott.

– Olyan sok em­ber kép­ze­li, hogy a gyil­kos­ság já­ték. Pe­dig nem já­ték. Én ezt kö­zöl­tem is vele. De nem akart rám hall­gat­ni.

– Nem, mi is tud­juk. Nos, ez meg­le­he­tő­sen egy­be­vág. Ami­kor az ifjú Ro­bin in­dul­ni ké­szült Mrs. Oli­ver­rel, s még vissza­ro­han a ház­ba, any­ja ép­pen be­fe­je­zi a te­le­fon­be­szél­ge­tést va­la­ki­vel. Nem haj­lan­dó kö­zöl­ni, hogy ki­vel ti­tok­za­tos­ko­dik. Ro­bin és Mrs. Oli­ver azt hit­ték, ma­gá­nak te­le­fo­nált.

– Bár így lett vol­na – je­gyez­te meg Po­i­rot.

– Sej­tel­me sincs róla, hogy vé­gül is ki­nek te­le­fo­nál­ha­tott?

– Hal­vány sej­tel­mem sincs róla. Tud­ja, a kör­nyé­ken már min­den­hol au­to­ma­ti­kus a kap­cso­lás.

– A ház­ve­ze­tő­nő sem tu­dott sem­mi­ben a se­gít­sé­gé­re len­ni?

– Nem. Fél ti­zen­egy­kor tért haza – kul­csa van a hát­só aj­tó­hoz. Egye­ne­sen a szo­bá­já­ba ment, amely a kony­há­ból nyí­lik, és le­fe­küdt. A ház­ban sö­tét volt, s így fel­té­te­lez­te, hogy Mrs. Up­ward le­fe­küdt, a töb­bi­ek pe­dig még nem tér­tek vissza.

Spen­ce hoz­zá­tet­te:

– Sü­ket és meg­le­he­tő­sen hó­bor­tos is. Alig ve­szi ész­re, mi tör­té­nik kö­rü­löt­te. Azon­kí­vül, úgy vé­lem, olyan ke­ve­set dol­go­zik, ami­lyen ke­ve­set csak le­het, de an­nál töb­bet zsör­tö­lő­dik.

– Nem az a bi­zo­nyos hű­sé­ges, öreg cse­léd?

– Nem bi­zony! Csak né­hány éve dol­go­zik Up­war­dék­nál. Egy rend­őr dug­ta be a fe­jét az aj­tón.

– Egy fi­a­tal hölgy akar be­szél­ni ön­nel, uram – je­len­tet­te. – Azt mond­ja, kö­zöl­ni akar va­la­mit, ami­ről tud­nia kell. A teg­na­pi éj­sza­ká­val kap­cso­lat­ban.

– A teg­na­pi éj­sza­ká­val kap­cso­lat­ban? Küld­je be.

De­ird­re Hen­der­son lé­pett be. Sá­padt­nak és fe­szült­nek tűnt, s szo­kás sze­rint egy ki­csit fél­szeg­nek.

– Úgy gon­dol­tam, hogy ta­lán jobb lesz, ha el­jö­vök – mond­ta. – Ha ugyan nem za­va­rom va­la­mi­ben – tet­te hoz­zá bo­csá­nat­ké­rő han­gon.

– Egy­ál­ta­lán nem za­var, Miss Hen­der­son. Spen­ce fel­állt, és elő­re­tolt egy szé­ket. A lány pon­to­san szem­ben, di­ák­lá­nyos su­ta­ság­gal le­ült.

– A teg­na­pi éj­sza­ká­ról van szó? – kér­dez­te Spen­ce bá­to­rí­tó­an. – Úgy érti, Mrs. Up­ward?

– Igen. Igaz, hogy meg­gyil­kol­ták? Úgy ér­tem, a pos­tás azt me­sél­te, és a pék is. Mama sze­rint, per­sze, nem le­het igaz… – el­hall­ga­tott.

– At­tól fé­lek, az édes­any­ja té­ved. Bi­zony, igaz. Nos, maga kö­zöl­ni akart va­la­mit ve­lünk?

De­ird­re bó­lin­tott.

– Igen – mond­ta. – Tud­ják, én ott vol­tam.

Spen­ce vi­sel­ke­dé­se hir­te­len meg­vál­tó­zott.

Ta­lán még ba­rát­sá­go­sabb lett, de e mö­gött hi­va­ta­los ke­mény­ség hú­zó­dott meg.

– Szó­val, maga ott volt – szö­gez­te le. – A La­bu­mumsban. Hány óra­kor?

– Nem tu­dom pon­to­san – vá­la­szol­ta De­ird­re. – Azt hi­szem, fél ki­lenc és ki­lenc kö­zött. Va­ló­szí­nű­leg in­kább ki­lenc felé. Min­den­eset­re va­cso­ra után. Tud­ják, fel­hí­vott te­le­fo­non.

– Mrs. Up­ward te­le­fo­nált ma­gá­nak?

– Igen. Azt mond­ta, hogy Ro­bin és Mrs. Oli­ver Cul­len­quay­be men­nek, a szín­ház­ba, ő tel­je­sen egye­dül lesz, és át­men­nék-e hoz­zá egy ká­vé­ra.

– És maga át­ment?

– Igen.

– És… együtt ká­véz­tak? De­ird­re meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem. Mi­kor oda­ér­tem, ko­pog­tam. De nem fe­lelt sen­ki, így az­tán be­nyi­tot­tam, és be­lép­tem a hall­ba. Tel­je­sen sö­tét volt, és már kint­ről is lát­tam, hogy a nap­pa­li­ban sem ég a vil­lany. Nem tud­tam, mit gon­dol­jak. Egy­szer-két­szer ki­a­bál­tam, hogy „Mrs. Up­ward”, de nem kap­tam vá­laszt. Így az­tán azt gon­dol­tam, hogy va­la­mi té­ve­dés van a do­log­ban.

– Mire gon­dolt, mi­lyen té­ve­dés tör­tén­he­tett?

– Eszem­be ju­tott, hogy ta­lán a vé­gén még­is el­ment ve­lük a szín­ház­ba.

– Anél­kül, hogy ér­te­sí­tet­te vol­na ma­gát?

– Hát, fur­csá­nak tűnt.

– Sem­mi más ma­gya­rá­za­tot nem ta­lált rá? – Arra gon­dol­tam még, hogy Frie­da ta­lán rosszul adta át az üze­ne­tet. Nem min­dig érti meg, amit mon­da­nak neki. Hi­szen kül­föl­di. Teg­nap este iz­ga­tott volt, mert ép­pen tá­vo­zott.

– És mit tett maga, Miss Hen­der­son?

– Egy­sze­rű­en el­men­tem.

– Ha­za­ment?

– Igen… il­let­ve, előbb sé­tál­tam egy ki­csit. Iga­zán kel­le­mes idő volt.

Spen­ce né­hány pil­la­na­tig hall­ga­tott, s a lányt néz­te. Po­i­rot ész­re­vet­te, hogy a lány aj­kát fi­gye­li.

Hir­te­len össze­szed­te ma­gát, és élén­ken így szólt:

– Hát, kö­szön­jük szé­pen, Miss Hen­der­son. Na­gyon he­lye­sen tet­te, hogy át­jött, és el­mond­ta ne­künk az egé­szet. Na­gyon há­lá­sak va­gyunk ma­gá­nak.

Fel­állt, és ke­zet fo­gott a lánnyal.

– Úgy gon­dol­tam, hogy el kell mon­da­nom – je­gyez­te meg De­ird­re. – Mama nem akar­ta.

– Csak­ugyan?

– De én úgy gon­dol­tam, jobb, ha el­jö­vök.

– Na­gyon jól tet­te.

Spen­ce ki­kí­sér­te a lányt, az­u­tán vissza­tért. Le­ült, do­bolt az asz­ta­lon, az­u­tán Po­i­rot-ra pil­lan­tott.

– Nem hasz­nál száj­rúzst – je­gyez­te meg.

– Vagy csak ma dél­előtt nem?

– Nem, nem­csak ma dél­előtt. Sose hasz­nál.

– Szo­kat­lan do­log ma­nap­ság.

– Meg­le­he­tő­sen szo­kat­lan ter­mé­sze­tű lány. Fej­let­len.

– És, amennyi­re meg tu­dom ál­la­pí­ta­ni, il­lat­szert sem hasz­nál. Mrs. Oli­ver azt mond­ja, ha­tá­ro­zott par­füm­il­la­tot le­he­tett érez­ni – sze­rin­te drá­ga par­fü­mét – a ház­ban teg­nap éj­jel. Ezt Ro­bin Up­ward is meg­erő­sí­ti. Nem az a par­füm volt, ame­lyet az any­ja hasz­nált.

– Nem hin­ném, hogy ez a lány par­fü­möt, hasz­nál­na – je­len­tet­te ki Po­i­rot.

– Én sem hi­szem – he­lye­sel­te Spen­ce. – Úgy hat, mint egy ho­ki­ka­pi­tány va­la­mi ré­gi­mó­di lány­is­ko­lá­ból. Bár, úgy vé­lem, meg­van már vagy har­minc­éves.

– Pon­to­san.

– Gon­dol­ja, hogy vissza­ma­radt a fej­lő­dés­ben?

Po­i­rot el­töp­ren­gett. Az­u­tán azt mond­ta, hogy nem ilyen egy­sze­rű a do­log.

– Sem­mi nem vág egy­be – je­len­tet­te ki Spen­ce, a hom­lo­kát rán­col­va.

– Nem hasz­nál, rúzst, sem par­fü­möt. S mi­után iga­zán sze­re­tő any­ja van, és a Lily Gam­boll any­ját va­la­mi ré­szeg du­la­ko­dás köz­ben meg­öl­ték Car­diff­ban, ami­kor Lily Gam­boll ki­lenc­éves volt, nem­igen tu­dom, ho­gyan le­het­ne ő Lily Gam­boll. De Mrs. Up­ward te­le­fo­nált neki teg­nap éj­jel, hogy jöj­jön ide, s ezt a tényt nem hagy­hat­juk fi­gyel­men kí­vül.

– Meg­dör­zsöl­te az or­rát. – Va­la­mi itt nincs rend­ben.

– És az or­vo­si szak­vé­le­mény?

– Az sem lesz va­la­mi nagy se­gít­ség. A rend­őr­sé­gi or­vos mind­össze annyit fog biz­to­san meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy fél ki­lenc után va­ló­szí­nű­leg már ha­lott volt.

– Egy­szó­val, már ha­lott le­he­tett, ami­kor De­ird­re Hen­der­son a La­bu­mumsba jött?

– Va­ló­szí­nű­leg, ha a lány iga­zat mond. És vagy iga­zat mond, vagy pe­dig igen sö­tét te­rem­tés. „Mama nem akar­ta, hogy át­jöj­jön”, azt mond­ta. Van ott ná­luk va­la­mi gya­nús?

– Sem­mi kü­lö­nös. Ma­má­ra jel­lem­ző ez a ki­je­len­tés. Az a tí­pus, aki ke­rü­li a kel­le­met­len­sé­ge­ket.

Spen­ce só­haj­tott.

– Egy­szó­val, De­ird­re Hen­der­sont ott ta­lál­juk a hely­szí­nen. Vagy még va­la­ki mást is, aki De­ird­re Hen­der­son előtt ér­ke­zett oda. Egy nőt. Egy nőt, aki száj rúzst és drá­ga par­fü­möt hasz­nál.

– Vizs­gá­la­tot kel­le­ne… – mor­mol­ta Po­i­rot.

– Már­is vizs­gá­la­tot foly­ta­tok – je­len­tet­te ki Spen­ce. – Csak egye­lő­re ta­pin­ta­to­san. Nem aka­rok sen­kit meg­ri­asz­ta­ni. Mit csi­nált teg­nap éj­jel Eve Car­pen­ter? Mit csi­nált teg­nap éj­jel She­lagh Ren­de­li? Tíz az egy­hez, hogy csak ott­hon ül­tek. Azt tu­dom, hogy Car­pen­ter po­li­ti­kai össze­jö­ve­te­len vett részt.

– Eve – mond­ta töp­reng­ve Po­i­rot. – Ugye, hogy vál­to­zik a di­vat a ne­ve­ket il­le­tő­en? Az em­ber ma­nap­ság már alig-alig hall egy-egy Évá­ról. Le­tűnt. De az Eve nép­sze­rű.

– Ő meg­en­ged­he­ti ma­gá­nak, hogy drá­ga par­fü­möt hasz­nál­jon – je­len­tet­te ki Spen­ce, a sa­ját gon­do­lat­me­ne­tét kö­vet­ve. Só­haj­tott.

– Töb­bet kell meg­tud­nunk a múlt­já­ról. Há­bo­rús öz­vegy­nek len­ni olyan ké­nyel­mes. Bár­hol fel­buk­kan­hat az il­le­tő, s szív­fa­csa­ró lát­vány, amint egy bá­tor, fi­a­tal re­pü­lőt gyá­szol. Ilyen eset­ben sen­ki nem tesz fel neki kér­dé­se­ket.

Más tárgy­ra tért át.

– Az a cu­kor­tö­rő vagy mi, amit át­kül­dött – az­zal rá­hi­bá­zott, azt hi­szem. Ezt hasz­nál­ták fegy­ver­ként a Mc­Ginty-gyil­kos­ság­nál. Az or­vos sze­rint tö­ké­le­te­sen al­kal­mas egy ilyen­faj­ta ütés­re. Azon­kí­vül, vér is volt raj­ta. Per­sze, le­mos­ták – de nem tud­ják, hogy ma­nap­ság a leg­újabb vegy­sze­rek­kel egy mik­ro­szko­pi­kus mennyi­sé­gű vér is ki­vált­ja a meg­fe­le­lő re­ak­ci­ót. Igen, bi­zony em­be­ri vér az. S ez­zel a do­log is­mét kap­cso­lat­ba ke­rül Wet­her­byék­kel és a Hen­der­son lánnyal. Vagy nem?

– De­ird­re Hen­der­son tel­je­sen bi­zo­nyos volt fe­lő­le, hogy az ara­tó­ün­ne­pi Vidd és Vedd­re küld­ték el a cu­kor­tö­rőt.

– És Mrs. Sum­mer­ha­yes leg­alább olyan biz­tos volt ben­ne, hogy a ka­rá­csony­i­ra?

– Mrs. Sum­mer­ha­yes so­sem biz­tos sem­mi­ben – je­gyez­te meg bo­rú­san Po­i­rot. – El­ra­ga­dó te­rem­tés, de a ter­mé­sze­té­ből hi­ány­zik min­den mód­sze­res­ség és rend­sze­res­ség. De mon­dok ma­gá­nak még va­la­mit – s én ott la­kom Long Me­adowsban –, az aj­tók és ab­la­kok min­dig tár­va áll­nak. Akár­ki – egy­sze­rű­en akár­ki be­jö­het, és el­vi­het va­la­mit, s ké­sőbb vissza­jö­het, és vissza­te­he­ti a he­lyé­re, és sem Sum­mer­ha­yes őr­nagy, sem Mrs. Sum­mer­ha­yes nem ven­né ész­re. Ha egyik nap Mrs. Sum­mer­ha­yes nem ta­lál­ja, azt hi­szi, hogy a fér­je vit­te el, hogy fel­da­ra­bol­jon egy nyu­lat, vagy fát vág­jon – a fér­je pe­dig azt hin­né, hogy az asszony vit­te el, hogy húst vag­dal­jon vele a ku­tyák szá­má­ra. Ab­ban a ház­ban sen­ki nem a meg­fe­le­lő szer­szá­mot hasz­nál­ja sem­mi­hez – csak kö­rül­néz­nek, hogy mi van kéz­nél, s az­tán ott hagy­ják va­la­mi kép­te­len he­lyen. És sen­ki nem em­lék­szik sem­mi­re. Ha ne­kem úgy kel­le­ne él­nem, ál­lan­dó­an szo­ron­gá­sa­im len­né­nek, de ők? Őket nem za­var­ja. Spen­ce fel­só­haj­tott.

– Hát, egyet­len jó do­log van eb­ben az egész­ben. Az, hogy Ja­mes Bent­leyt nem fog­ják ki­vé­gez­ni ad­dig, míg ezt az ügyet fel nem de­rí­tik. Küld­tünk egy le­ve­let a bel­ügy­mi­nisz­ter iro­dá­já­nak. Meg­kap­tuk, ami­re szük­sé­günk volt – időt.

– Azt hi­szem – szó­lalt meg Po­i­rot –, is­mét be­szél­ni fo­gok Bent­ley­vel – most, hogy már va­la­mi­vel töb­bet tu­dunk.