3.

Há­rom óra volt, ami­kor Po­i­rot dr. Ren­de­li há­zá­hoz ért. Nyúl­pör­köl­tet evett spe­nót­tal és főt­len krump­li­val, s meg­le­he­tő­sen kü­lö­nös pu­din­got, amely ez­út­tal nem égett oda. Ehe­lyett „be­le­folyt a víz” – ma­gya­ráz­ta Ma­u­re­en. Po­i­rot ivott még egy fél csé­szé­nyi üle­dé­kes ká­vét. Nem érez­te ma­gát va­la­mi pom­pá­san.

Az aj­tót Mrs. Scott, az idős ház­ve­ze­tő­nő nyi­tot­ta ki. Po­i­rot Mrs. Ren­de­li után ér­dek­lő­dött.

Az asszony a nap­pa­li szo­bá­ban ült, a rá­di­ót hall­gat­ta, s össze­rez­zent, mi­kor Po­i­rot-t be­je­len­tet­ték.

Az asszony ugyan­azt a be­nyo­mást kel­tet­te Po­i­rot-ban, mint ami­kor elő­ször, lát­ta. Bi­zal­mat­lan volt, ré­sen állt, félt Po­i­rot-tól, vagy at­tól félt, amit a de­tek­tív kép­vi­sel.

Még sá­pad­tabb­nak lát­szott, még árny­sze­rűbb­nek, mint an­nak előt­te. Po­i­rot csak­nem biz­tos volt ben­ne, hogy le is fo­gyott.

– Egy kér­dést sze­ret­nék fel­ten­ni ön­nek, ma­dame.

– Egy kér­dést? Ó, igen?

– Te­le­fo­nált ön­nek Mrs. Up­ward a ha­lá­la nap­ján?

Az asszony rá­bá­mult. Az­u­tán bó­lin­tott.

– Hány óra­kor?

– Mrs. Scott vet­te át az üze­ne­tet. Hat óra kö­rül, azt hi­szem.

– Hogy szólt az üze­net? Arra kér­te, hogy lá­to­gas­sa meg az­nap este?

– Igen. Azt mond­ta, hogy Mrs. Oli­ver és Ro­bin Kilc­hes­ter­be men­nek, ő pe­dig tel­je­sen egye­dül lesz, mint­hogy Ja­net­nek az­nap este van ki­me­nő­je. Át tud­nék-e men­ni, hogy le­gyen tár­sa­sá­ga.

– Mond­ta azt is, hogy hány­kor men­jen át?

– Ki­lenc óra­kor vagy az­u­tán.

– És át­ment?

– Át akar­tam men­ni. Iga­zán szán­dé­kom­ban állt. De, nem is tu­dom, hogy tör­tént, el­alud­tam az­nap este va­cso­ra után. Tíz óra után éb­red­tem fel. Úgy gon­dol­tam, ak­kor már túl késő.

– Nem be­szélt a rend­őr­ség­nek Mrs. Up­ward’ te­le­fon­hí­vá­sá­ról?

Az asszony tág­ra nyi­tot­ta sze­mét. Rend­kí­vül ár­tat­lan, gye­re­kes volt a pil­lan­tá­sa.

– Meg kel­lett vol­na ten­nem? Mint­hogy nem men­tem el, úgy gon­dol­tam, nem fon­tos az egész. Azon­kí­vül, egy ki­csit bű­nös­nek is érez­tem ma­ga­mat. Ha el­me­gyek, ta­lán még most is élne. – Hir­te­len vissza­tar­tot­ta a lé­leg­ze­tét. – Ó, re­mé­lem, nem er­ről van szó?

– Nem egé­szen er­ről – je­len­tet­te ki Po­i­rot. Várt egy ki­csit, az­u­tán azt mond­ta:

– Mi­től fél, ma­dame?

Az asszony he­ve­sen kap­kod­va lé­leg­zett.

– Mi­től fé­lek? Én nem fé­lek sem­mi­től.

– De fél.

– Mi­cso­da kép­te­len­ség. Mi­től fél­nék? Po­i­rot szü­ne­tet tar­tott, mi­előtt be­szél­ni kez­dett.

– Az volt az ér­zé­sem, hogy ta­lán tő­lem fél…

Az asszony nem fe­lelt. De a sze­me egy­re na­gyobb­ra tá­gult. Las­san, da­co­san meg­ráz­ta a fe­jét.