2.

Po­i­rot na­gyon csen­de­sen ült, maga előtt a po­ros új­sá­gok­kal, s azt mond­ta ma­gá­ban, hogy az üveg tin­ta je­len­tő­sé­gé­nek fel­is­me­ré­se nem csap­ta be.

Sun­day Co­met ro­man­ti­ku­san dra­ma­ti­zál­va adta elő a rég­múlt ese­mé­nye­ket.

Az új­ság, ame­lyet Po­i­rot ol­va­sott, a Sun­day Co­met no­vem­ber ti­zen­ki­len­ce­di­kei, va­sár­na­pi szá­ma volt.

A kö­zép­ső ol­dal te­te­jén így szólt a nagy­be­tűs cím:

HAJ­DA­NI TRA­GÉ­DI­ÁK NŐT ÁL­DO­ZA­TAI HOL VAN­NAK MOST EZEK A NŐK?

A fő­cím alatt négy igen ho­má­lyos, nyil­ván­va­ló­an évek­kel ez­előtt fel­vett fény­kép állt.

A ké­pek ala­nyai egy­ál­ta­lán nem ha­tot­tak tra­gi­ku­san. In­kább meg­le­he­tő­sen ne­vet­sé­ge­sek­nek tűn­tek, mint­hogy csak­nem va­la­mennyi­en egy le­tűnt kor di­vat­ja sze­rint öl­töz­tek, és sem­mi nem ne­vet­sé­ge­sebb, mint a teg­na­pi di­vat – bár vagy har­minc év múl­tán von­ze­re­je vissza­tér­het, de leg­alább­is újra fel­buk­kan­hat.

Min­den fény­kép alatt egy név állt.

Eva Kané, a „má­sik nő” a hí­res Cra­ig-ügy­ben.

Ja­ni­ce Court­land, a „tra­gi­kus fe­le­ség”, aki­nek a fér­je em­ber­bőr­be bújt ször­nye­teg volt.

A kis Lily Gam­boll, túl­né­pe­se­dett ko­runk tra­gi­kus gyer­me­ke.

Vera Blake, egy gyil­kos gya­nút­lan fe­le­sé­ge.

Ez­u­tán, is­mét fel­tű­nő­en nyom­ta­tott be­tűk­kel, a kér­dés:

HOL VAN­NAK MOST EZEK A NŐK?

Po­i­rot pis­lo­gott, az­u­tán hoz­zá­fo­gott, hogy lel­ki­is­me­re­te­sen el­ol­vas­sa a né­mi­kép­pen ro­man­ti­kus mű­vet, amely le­ír­ta ezek­nek a ko­mor, ho­mály­ba ve­sző hős­nők­nek az élet­tör­té­ne­tét.

Eva Kané ne­vé­re em­lé­ke­zett, mert a Cra­ig-ügy igen nagy port vert fel. Alf­réd Cra­ig a pol­gár­mes­te­ri hi­va­tal tit­kár­sá­gá­nak a fő­nö­ke volt Par­mins­ter­ben, kor­rekt és kel­le­mes mo­do­rú, lel­ki­is­me­re­tes, je­len­ték­te­len em­ber­ke. Bal­sze­ren­csé­jé­re egy kel­le­met­len, sze­szé­lyes nőt vett fe­le­sé­gül. Mrs. Cra­ig adós­sá­gok­ba ver­te, zsar­no­kos­ko­dott és zsém­bes­ke­dett, s olyan ide­ges ter­mé­sze­tű ba­jok­ban szen­ve­dett, ame­lyek­ről kí­mé­let­len ba­rá­tok úgy nyi­lat­koz­tak, hogy a kép­ze­let szü­le­mé­nye va­la­mennyi. Az ifjú Eva Kané gye­rek­lány volt ná­luk. Ti­zen­ki­lenc éves, csi­nos, el­ha­gya­tott és meg­le­he­tő­sen egy­sze­rű te­rem­tés volt. Ha­lá­lo­san be­le­sze­re­tett Cra­igbe, s az is belé. Egy na­pon a szom­szé­dok azt hal­lot­ták, hogy Mrs. Cra­iget az egész­sé­gi ál­la­po­ta mi­att kül­föld­re küld­ték. Ezt Cra­ig me­sél­te. Az út első ál­lo­má­sa­ként, késő este, ko­csi­val fel­vit­te Lon­don­ba, s ki­kí­sér­te, hogy el­utaz­zék Dél-Fran­cia­or­szág­ba. Ez­u­tán vissza­tért Par­mins­ter­be, és idő­ről idő­re el­me­sél­te, hogy a fe­le­sé­ge ál­la­po­ta – amint le­ve­le­i­ben írja – nem ja­vul. Eva Kané ott ma­radt, hogy ve­zes­se a ház­tar­tást, s a plety­kák ha­ma­ro­san meg­in­dul­tak. Vé­gül Cra­ig hírt ka­pott, hogy a fe­le­sé­ge meg­halt kül­föl­dön. El­uta­zott, majd egy hét múl­va vissza­tért, és be­szá­molt a te­me­tés­ről.

Cra­ig bi­zo­nyos ér­te­lem­ben ‘egy­ügyű em­ber volt. El­kö­vet­te azt a hi­bát, hogy meg­em­lí­tet­te, hol halt meg a fe­le­sé­ge: a fran­cia Ri­vi­é­ra egyik jól is­mert üdü­lő­he­lyén. Ele­gen­dő volt, hogy va­la­ki, aki­nek egy ro­ko­na vagy ba­rát­ja élt ott, ír­jon az il­le­tő­nek, s meg­tud­ja, hogy ilyen né­ven ott sen­ki nem halt meg, s nem is te­met­tek el sen­kit. Mi­után egy ide­ig vad plety­kák ke­ring­tek, az il­le­tő ér­te­sí­tet­te a rend­őr­sé­get.

Az el­kö­vet­ke­ző ese­mé­nye­ket rö­vi­den össze le­het fog­lal­ni. Mrs. Cra­ig nem uta­zott el a Ri­vi­é­rá­ra. Szé­pen fel­da­ra­bol­ták, és el­te­met­ték a pin­cé­ben. S a ha­lott­szem­le nö­vé­nyi mé­reg je­len­lé­tét mu­tat­ta ki a ma­rad­vá­nyok­ban. Cra­iget le­tar­tóz­tat­ták, és bí­ró­ság elé ál­lí­tot­ták. Ere­de­ti­leg Eva Kane-t is vád alá he­lyez­ték mint bűn­tár­sat, de el­ej­tet­ték a vá­dat, mert fél­re­ért­he­tet­le­nül be­bi­zo­nyo­so­dott, hogy a vi­lá­gon sem­mit nem tu­dott a tör­tén­tek­ről. Cra­ig a vé­gén min­dent be­val­lott, ha­lál­ra ítél­ték és ki­vé­gez­ték.

Eva Kané gye­re­ket várt, s el­hagy­ta Par­mins­tert, és a Sun­day Co­met sza­va­i­val élve: Jó­lel­kű ro­ko­nai az Új­vi­lág­ban ott­hont aján­lot­tak fel szá­má­ra. A szá­na­lom­ra mél­tó fi­a­tal lány, aki ta­pasz­ta­lat­lan­sá­ga foly­tán egy hi­deg­vé­rű gyil­kos, egy csá­bí­tó ál­do­za­ta lett, meg­vál­toz­tat­ta [ne­vét, és örök­re el­hagy­ta Ang­lia part­ja­it, hogy új éle­tet kezd­jen, hogy örök­re el­rejt­se szí­vé­ben s a lá­nya előtt ti­tok­ban tart­sa az apa ne­vét.

– A lá­nyom bol­do­gan és ár­tat­la­nul fog fel­nő­ni. Az ö éle­tét nem fog­ja be­mocs­kol­ni a ke­gyet­len múlt. Erre meg­es­küd­tem. Tra­gi­kus em­lé­ke­im egye­dül az enyé­mek ma­rad­nak.

Sze­gény, esen­dő, bi­za­ko­dó Eva Kané. ily fi­a­ta­lon kel­lett meg­is­mer­nie egy fér­fi alá­va­ló­sá­gát és becs­te­len­sé­get. Hol le­het most? Ta­lán egy kö­zép­nyu­ga­ti vá­ros­ká­ban él­de­gél csen­de­sen, mint idős asszony, a szom­szé­dai tisz­te­lik, a pil­lan­tá­sa min­dig szo­mo­rú… S egy vi­dám és bol­dog fi­a­tal­asszony, aki­nek már eset­leg szin­tén gyer­me­kei van­nak, ta­lán meg-meg­lá­to­gat­ja „ma­mát”, be­szá­mol neki a min­den­na­pi élet apró-csep­rő ese­mé­nye­i­ről, és sej­tel­me sincs róla, hogy va­la­ha az édes­any­já­nak mi­lyen fáj­dal­ma­kat kel­lett el­vi­sel­nie.

– Ó, lala! – mond­ta Her­cu­le Po­i­rot, s át­tért a kö­vet­ke­ző Tra­gi­kus Ál­do­zat­ra.

Ja­ni­ce Court­land, a „tra­gi­kus fe­le­ség” iga­zán rosszul járt a fér­jé­vel. Nyolc éven át kel­lett el­vi­sel­nie kü­lö­nös szo­ká­sa­it (ez utób­bi­ak­ra Sun­day Co­met olyan bur­kol­tan utalt, hogy a fel­tét­le­nül föl­kelt­se az ol­va­só kí­ván­csi­sá­gát) Nyolc­évi vér­ta­nú­ság, je­len­tet­te ki ha­tá­ro­zot­tan a Sun­day Co­met. Az­tán Ja­ni­ce össze­ba­rát­ko­zott egy fi­a­tal­em­ber­rel. Egy át­szel­le­mült és ide­a­lis­ta fi­a­tal­em­ber­rel, aki vé­let­le­nül ta­nú­ja egy ször­nyű je­le­net­nek férj és fe­le­ség kö­zött rá­ro­hant a férj­re, még­pe­dig olyan erő­vel, hogy az el­esett, és szétzúz­ta a fe­jét az éles szélt már­vány kan­dal­ló­pár­ká­nyon. Az es­küdt­szék meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy erős fel­in­du­lás­ról volt szó, az ifjú ide­a­lis­tá­nak nem állt szán­dé­ká­ban meg gyil­kol­ni a fér­jet, s ezért csak öt évre ítél­ték.

A szen­ve­dő Ja­ni­ce, el­bor­zad­va at­tól, hogy az ügy kap­csán mennyi­re köz­is­mert­té vált, kül­föld­re tá­vo­zott „fe­lej­te­ni”. El­fe­lej­tet­te-e már? – tet­te fel a kér­dést a Sun­day Co­met. Re­mél­jük. Va­la­hol él ta­lán egy bol­dog fe­le­ség és anya, aki­nek azok a li­dérc­nyo­má­sos évek, me­lye­ket csend­ben, szen­ved­ve el­vi­selt, ma már csak álom­nak tűn­nek…

– Na­hát, na­hát – mond­ta Po­i­rot, és át­tért Lily Gam­boll­ra, túl­né­pe­se­dett ko­runk tra­gi­kus gyer­me­ké­re.

Ki­de­rült, hogy Lily Gam­bollt el­vit­ték túl­né­pe­se­dett ott­ho­ná­ból. Egy nagy­né­ni vál­lal­ta ma­gá­ra Lily ne­ve­lé­sét. Egy­szer Lily mo­zi­ba akart men­ni, s a nagy­né­ni azt mond­ta, hogy „nem”. Lily fel­kap­ta az asz­ta­lon ép­pen keze ügyé­be eső hús­bár­dot, s egy csa­pást mért vele nagy­nén­jé­re. A néni zsar­nok volt ugyan, de apró ter­me­tű és tö­ré­keny. Be­le­halt az ütés­be. Lily ti­zen­két évé­hez ké­pest jól fej­lett, iz­mos gye­rek volt. Egy ja­ví­tó­in­té­zet ka­pui meg­nyíl­tak, s Lily el­tűnt a min­den­na­pi élet szín­te­ré­ről.

Ma már fel­nőtt nő, s is­mét sza­ba­don fog­lal­ja el he­lyét ci­vi­li­zá­ci­ónk­ban. Azt mond­ják, a ja­ví­tó­in­té­zet­ben vi­sel­ke­dé­se min­ta­sze­rű volt. Nem arra vall-e ez, hogy nem a gyer­me­ket, ha­nem a rend­szert kell vá­dol­nunk? Tu­dat­lan­ság­ban, egy nyo­mor­ne­gyed lég­kö­ré­ben nőtt fel: a kis Lily kör­nye­ze­té­nek ál­do­za­ta volt.

Most, ve­ze­kel­ve tra­gi­kus bot­lá­sá­ért, re­mél­jük, bol­do­gan él va­la­hol mint tisz­tes­sé­ges pol­gár, jó fe­le­ség és anya, sze­gény kis Lily Gam­boll.

Po­i­rot meg­ráz­ta a fe­jét. Egy ti­zen­két éves gyer­mek, aki meg­ló­bál­ta nagy­nén­je fö­lött a hús­bár­dot, s olyan erős csa­pást mért rá, hogy az be­le­halt, Po­i­rot vé­le­mé­nye sze­rint nem volt í va­la­mi ara­nyos gyer­mek. Együtt­ér­zé­se eb­ben az eset­ben a nagy­né­nié volt.

Át­tért Vera Blake-re. Vera Blake nyil­ván­va­ló­an az a faj­ta nő volt, aki­nek sem­mi sem si­ke­rült. Elő­ször gond­ja­i­ba vet­te egy ba­rát­ját, aki­ről ki­de­rült, hogy a rend­őr­ség kö­rö­zi mint bű­nö­zőt, egy bank éj­je­li­őré­nek a meg­gyil­ko­lá­sá­é­ra. Ez­u­tán fe­le­sé­gül ment egy tisz­te­let­re mél­tó ke­res­ke­dő­höz, aki­ről az de­rült ki, hogy lo­pott hol­mik or­gaz­dá­ja. Idő­vel két gyer­me­kük is ha­son­ló­kép­pen hív­ta fel ma­gá­ra a rend­őr­ség fi­gyel­mét. El­jár­tak any­juk­kal az áru­há­zak­ba, s meg­le­he­tő­sen ki­vet­ték a ré­szü­ket a bol­ti tol­vaj­lás­ban. Min­den­eset­re, vé­gül meg­ér­ke­zett a szín­re egy „jó em­ber”. Ott­hont aján­lott a tra­gi­kus sor­sú Ver­á­nak a gyar­ma­to­kon. Az anya gyer­me­ke­i­vel együtt el­hagy­ta ezt a med­dő or­szá­got.

At­tól fog­va Új Élet várt rá­juk. Vég­re, a Sors­tól ka­pott, is­mé­telt csa­pá­sok után, a ba­jok vé­get ér­tek Vera szá­má­ra. Va­jon így van-e? – mond­ta ma­gá­ban Po­i­rot két­ked­ve. – Va­ló­szí­nű­leg rá­jön majd, hogy egy jó­hi­sze­mű­ség­gel vissza­élő csa­ló­hoz ment fe­le­sé­gül, aki az óce­án já­ró­kon mű­kö­dik.

Hát­ra­dőlt, és ta­nul­má­nyoz­ni kezd­te a fény­ké­pe­ket. Eva Kané kó­cos, gön­dör ha­ját a fü­lé­re fé­sül­ték, ha­tal­mas ka­la­pot vi­selt, s egy cso­kor ró­zsát tar­tott a fü­lé­hez, mint va­la­mi te­le­fon­kagy­lót. Ja­ni­ce Court­land ha­rang­sza­bá­sú ka­lap­ját a fü­lé­re húz­ta, a de­re­kát fűző szo­rí­tot­ta össze. Lily Gam­boll vas­tag szem­üve­get hor­dott, egy­ügyű gyer­mek­nek tűnt, úgy ha­tott, mint aki­nek orr­po­lip­ja van, s fá­rad­sá­go­san, nyi­tott száj­jal lé­leg­zik. Vera Blake olyan tra­gi­ku­san fe­ke­te­fe­hér volt, hogy nem le­he­tett ki­ven­ni a vo­ná­sa­it.

Mrs. Mc­Ginty va­la­mi­lyen ok­nál fog­va ki­tép­te az új­ság­ból ezt a cik­ket, a ké­pek­kel együtt. Mi­ért? Csak azért akar­ta meg­tar­ta­ni, mert ér­dek­lő­dé­sét fel­kel­tet­ték a tör­té­ne­tek? Po­i­rot úgy gon­dol­ta, hogy nem. Mrs. Mc­Ginty igen ke­vés hol­mit tar­tott meg éle­té­nek hat­van-egy­ne­hány éve alatt. Po­i­rot tud­ta ezt a rend­őr­sé­gi jegy­ző­köny­vek­ből és az asszony hol­mi­ja­i­nak át­ku­ta­tá­sá­ból.

Va­sár­nap tép­te ki a cik­ket, hét­főn pe­dig vá­sá­rolt egy üveg tin­tát, a kö­vet­kez­te­tés sze­rint azért, mer­tó, aki soha nem írt le­ve­let, most le­ve­let szán­dé­ko­zott írni. Ha hi­va­ta­los ügy­ről szólt vol­na a le­vél, va­ló­szí­nű­leg meg­kér­te vol­na Joe Bur­chöt, hogy le­gyen a se­gít­sé­gé­re. Te­hát nem hi­va­ta­los le­vél volt. Ha­nem – mi­cso­da?

Po­i­rot pil­lan­tá­sa is­mét vé­gig­fu­tott a négy fény­ké­pen.

Hol van­nak most – tet­te fel a kér­dést a Sun­day Co­met ezek a nők?

Po­i­rot úgy gon­dol­ta, meg­le­het, hogy ta­valy no­vem­ber­ben egyi­kük Bro­ad­hinny­ben volt.